A Carmina Burana - Carl Orff oratóriuma

Carl Orff német zeneszerző (1895-1982) Carmina Burana néven készített zeneművet az azonos című középkori vágáns dalgyűjtemény huszonnégy verséből. A művet a tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként is szokás emlegetni.

Orff katonazenész családban született és nőtt fel, példaképeinek a francia impresszionista Claude Debussyt (1862-1918), a tizenkét fokú (dodekafón) zene és a zenei szerializmus technikájának osztrák megalapítóját, Arnold Schönberget (1874-1951), valamint az orosz születésű amerikai zeneszerzőt, zongoristát és karmestert, új ritmikai megoldásokkal és hangszereléssel kísérletező Igor Stravinskyt (Sztravinszkijt) (1882-1971) tekintette. Pályafutása kezdetén színházi karmesterként és kísérőzenék komponistájaként dolgozott, igazi zeneszerzői pályáját Monteverdi operáinak átirataival kezdte. Saját zenei nyelvét a régebbi formák és stílusok tanulmányozása révén alakította ki, célja a Wagnert meghaladó, új Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotásmód) megteremtése volt.

Orff zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll, ezekben a színjáték, a tánc, az ének és a zene teljesen egyenrangú. Darabjait ő maga rendezte, ő tervezte a színpadképet és a díszleteket, olykor a szöveget is maga írta. Témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a középkori mondákból vette. A Carmina Burana volt első nagy színpadi sikere, amikor 1937. július 8-án, Frankfurtban bemutatta.

A mű szövegének alapjául az egyik első világi, nem liturgikus szöveggyűjtemény, a Cantata Burana szolgált. A latinul és görögül is kiválóan tudó Orffnak 1934-ben egy antikváriumban került a kezébe a kötet, amely mágikus hatást gyakorolt rá. Egy joghallgató segítségével huszonöt verset választott ki a megfogalmazása szerint "szcenikus kantáta" alapjául. A műben Orff valamennyi stílusjegye megmutatkozik: az ellenpont és a kidolgozott formálás elvetése, az egyszerű harmóniavilág, a polifónia mellőzése és az ismétlődő melódiák. Művei közül egyik sem közelítette meg a Carmina Burana sikerét és népszerűségét.

A zeneszerző később két további kantátájával, az 1943-ban elkészült, Catullus szerelmes verseire írt Catulli Carmina (Catullus dalai) cíművel, valamint a latin-görög szövegeket felhasználó, 1953-as Trionfo di Afrodite (Afrodité győzelme) cíművel együtt a Trionfi (Győzelmek) trilógia részévé tette a Carmina Buranát.

Bár Orff nem került hivatalos kapcsolatba a náci párttal, a Carmina Burana hatalmas népszerűségre tett szert a hitleri Harmadik Birodalomban. A bemutató annak idején nagy vihart kavart, akadt befolyásos kritikus, aki a művet "degeneráltnak", "a primitív hangszerelést" elhibázottnak, a ritmikai elem hangsúlyozását idegenszerűnek" minősítette. A vitát a propagandaminiszter Goebbels döntötte el, aki úgy nyilatkozott, hogy a műben "különleges szépség nyilvánul meg, és ha a szerzőt rá tudnánk venni, hogy kezdjen valamit a szövegével, a darab zenéje kétségkívül nagyon ígéretes volna".

A mű három nagy részre oszlik, melyeket az elején és végén egy mottószerűen visszatérő kórustétel keretez (Ó Fortuna...). Ez a megnyitó kórus a szerencse forgandóságáról szól, szövege latin nyelvű. Az állandó ismétlésekben kibontakozó dallamot a zenekar kíséri.

Az első része a tavaszról szól. A tételek közül az első gregorián jellegű, utána érzelmes baritonszólót hallunk, majd nagy méretű kórustétel következik. Ebben az egyre gyorsuló tempójú kórusban és a következő, tisztán zenekari tánctételben találkozunk először az orffi ritmusorgiával. Ezután félig latin, félig német szövegű, humoros kartételt hallunk; a zenekar és a kórus váltja egymást, végül egy igen gyors menetű, kicsattanó erejű zárótétel következik.

A második rész címe: A kocsmában. Az itt felhangzó énekek az egész mű leghumorosabb, helyenként meglehetősen sikamlós részei. Elsőnek a baritonszóló bordalát halljuk, majd egy igen gúnyos, humoros, igen nagy magasságokba csukló tenorszóló következik, melynek tárgya: a pecsenyévé változó liba szomorú sorsa. Pazar humorú gregorián-paródia a következő tétel. A rész befejezéseként magával ragadó temperamentumú, pezsgő vidámságú kocsmai gúnydal szólal meg.

A harmadik rész a szerelemről szól. Az első tételt szopránszóló és gyermekkar adja elő; ez a tétel sem szűkölködik gúnyban. Ebben a tételben keveredik először ófrancia a latinhoz. Ezután szoprán, és bariton kórus énekel. A szoprán szatirikusan, míg a bariton líraian ad elő. A szopránszóló rövid lírai dala után a teljes együttes adja elő a mű egyik legszebb és leglendületesebb tételét. Végül következik a befejező Venus-himnusz, amelyben ennek a középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete megszólal. A művet a bevezető kórus visszatérése zárja le.