Carl Orff német zeneszerző (1895-1982) Carmina Burana néven készített zeneművet az azonos című középkori vágáns dalgyűjtemény huszonnégy verséből. A művet a tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként is szokás emlegetni.
Orff katonazenész családban született és nőtt fel, példaképeinek a francia impresszionista Claude Debussyt (1862-1918), a tizenkét fokú (dodekafón) zene és a zenei szerializmus technikájának osztrák megalapítóját, Arnold Schönberget (1874-1951), valamint az orosz születésű amerikai zeneszerzőt, zongoristát és karmestert, új ritmikai megoldásokkal és hangszereléssel kísérletező Igor Stravinskyt (Sztravinszkijt) (1882-1971) tekintette. Pályafutása kezdetén színházi karmesterként és kísérőzenék komponistájaként dolgozott, igazi zeneszerzői pályáját Monteverdi operáinak átirataival kezdte. Saját zenei nyelvét a régebbi formák és stílusok tanulmányozása révén alakította ki, célja a Wagnert meghaladó, új Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotásmód) megteremtése volt.
Orff zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll, ezekben a színjáték, a tánc, az ének és a zene teljesen egyenrangú. Darabjait ő maga rendezte, ő tervezte a színpadképet és a díszleteket, olykor a szöveget is maga írta. Témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a középkori mondákból vette. A Carmina Burana volt első nagy színpadi sikere, amikor 1937. július 8-án, Frankfurtban bemutatta.
A mű szövegének alapjául az egyik első világi, nem liturgikus szöveggyűjtemény, a Cantata Burana szolgált. A latinul és görögül is kiválóan tudó Orffnak 1934-ben egy antikváriumban került a kezébe a kötet, amely mágikus hatást gyakorolt rá. Egy joghallgató segítségével huszonöt verset választott ki a megfogalmazása szerint "szcenikus kantáta" alapjául. A műben Orff valamennyi stílusjegye megmutatkozik: az ellenpont és a kidolgozott formálás elvetése, az egyszerű harmóniavilág, a polifónia mellőzése és az ismétlődő melódiák. Művei közül egyik sem közelítette meg a Carmina Burana sikerét és népszerűségét.
A zeneszerző később két további kantátájával, az 1943-ban elkészült, Catullus szerelmes verseire írt Catulli Carmina (Catullus dalai) cíművel, valamint a latin-görög szövegeket felhasználó, 1953-as Trionfo di Afrodite (Afrodité győzelme) cíművel együtt a Trionfi (Győzelmek) trilógia részévé tette a Carmina Buranát.
Bár Orff nem került hivatalos kapcsolatba a náci párttal, a Carmina Burana hatalmas népszerűségre tett szert a hitleri Harmadik Birodalomban. A bemutató annak idején nagy vihart kavart, akadt befolyásos kritikus, aki a művet "degeneráltnak", "a primitív hangszerelést" elhibázottnak, a ritmikai elem hangsúlyozását idegenszerűnek" minősítette. A vitát a propagandaminiszter Goebbels döntötte el, aki úgy nyilatkozott, hogy a műben "különleges szépség nyilvánul meg, és ha a szerzőt rá tudnánk venni, hogy kezdjen valamit a szövegével, a darab zenéje kétségkívül nagyon ígéretes volna".
A Carmina Burana szerzőjének műfajmegjelölése szerint: Profán dalok énekesekre és énekkarra, hangszerek és vetített képek kíséretében (Standard bázisban). Az énekelt, illetve zenekaron előadott tételeket a szerző eredeti elképzelése szerint színpadi játék (vagy a legújabb eladásokban tánc) egészíti ki. A darabot azonban igen gyakran adják elő oratóriumszerűen, azaz úgy, hogy színpadon bár, de díszletek és jelmez nélkül éneklik az énekesek. A többtételes, drámai hatású epikus kompozíció cselekményét a tenor énekes adja elő (rendszerint recitativo, azaz énekbeszéd formájában), ám a cselekmény - azáltal, hogy szólóénekek, duettek, tercettek, turbák váltják egymást - gyakran megelevenedik.
a University of California, Davis énekkarának, öregdiák-kórusának és szimfonikus zenekarának előadása
Robert and Margit Mondavi Center for the Performing Arts, 2006. június 4.
vezényel: Jeffrey Thomas (énekkar) és D. Kern Holoman (zenekar)
Az oratórium szövegkönyve eredeti nyelven és angol fordításban a Classical Neten: >>>
CARMINA BURANA
Fortuna Imperatrix Mundi (Fortuna, a világ császárnője)
1. O Fortuna (Ó, Fortuna)
2. Fortune plango vulnera
I. Primo vere (Tavasz)
3. Veris leta facies
4. Omnia sol temperat (Nap ontja áldásait)
5. Ecce gratum (Íme újra)
Uf dem anger (A gyepen)
6. Tanz
7. Floret silva nobilis (Virágjában az erdő)
8. Chramer, gip die varwe mir [németül]
9. Reie [németül]
10. Were diu werlt alle min [németül]
II. In Taberna (A kocsmában)
11. Estuans interius (Gyónás)
12. Olim lacus colueram (Valaha laktam tó vizén)
13. Ego sum abbas
14. In taberna quando sumus (Míg kocsmában jól időzünk)
III. Cour d'amours (A Szerelmi Bíróság)
15. Amor volat undique
16. Dies, nox et omnia
17. Stetit puella
18. Circa mea pectora
19. Si puer cum puellula
20. Veni, veni, venias (Jöszte, jöszte, ha kérlek)
21. In truitina
22. Tempus est iocundum (Gyönyörű idő ez)
23. Dulcissime
Blanziflor et Helena (Blanziflor és Heléna)
24. Ave formosissima
Fortuna Imperatrix Mundi (Fortuna, a világ császárnője)
25. O Fortuna (Fortune, Empress of the World)
A mű három nagy részre oszlik, melyeket az elején és végén egy mottószerűen visszatérő kórustétel keretez (Ó Fortuna...). Ez a megnyitó kórus a szerencse forgandóságáról szól, szövege latin nyelvű. Az állandó ismétlésekben kibontakozó dallamot a zenekar kíséri.
Az első része a tavaszról szól. A tételek közül az első gregorián jellegű, utána érzelmes baritonszólót hallunk, majd nagy méretű kórustétel következik. Ebben az egyre gyorsuló tempójú kórusban és a következő, tisztán zenekari tánctételben találkozunk először az orffi ritmusorgiával. Ezután félig latin, félig német szövegű, humoros kartételt hallunk; a zenekar és a kórus váltja egymást, végül egy igen gyors menetű, kicsattanó erejű zárótétel következik.
A második rész címe: A kocsmában. Az itt felhangzó énekek az egész mű leghumorosabb, helyenként meglehetősen sikamlós részei. Elsőnek a baritonszóló bordalát halljuk, majd egy igen gúnyos, humoros, igen nagy magasságokba csukló tenorszóló következik, melynek tárgya: a pecsenyévé változó liba szomorú sorsa. Pazar humorú gregorián-paródia a következő tétel. A rész befejezéseként magával ragadó temperamentumú, pezsgő vidámságú kocsmai gúnydal szólal meg.
A harmadik rész a szerelemről szól. Az első tételt szopránszóló és gyermekkar adja elő; ez a tétel sem szűkölködik gúnyban. Ebben a tételben keveredik először ófrancia a latinhoz. Ezután szoprán, és bariton kórus énekel. A szoprán szatirikusan, míg a bariton líraian ad elő. A szopránszóló rövid lírai dala után a teljes együttes adja elő a mű egyik legszebb és leglendületesebb tételét. Végül következik a befejező Venus-himnusz, amelyben ennek a középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete megszólal. A művet a bevezető kórus visszatérése zárja le.