Közzététel dátuma: May 15, 2016 9:23:58 PM
Van a Tudományos Akadémiának egy alkotóháza, valahol a magyar puszta és az Északi Középhegység határán, egy völgyben megbúvó, egyetlen tekintettel átfogható, parányi falucskában. Ide szoktunk elmenekülni a zajos, zaklatott, ideges főváros bensőségét vesztett karácsonya elől. Az egy hetes üdülés utolsó estéjén búcsúsétára indultam, hogy elmúlván az ünnepek, becsöngessek a falu szobrászmester hírében álló rajztanárához. A kapunyitáshoz felesége jött ki, mentegetőzve, hogy a szobrokat nem tudom majd csendben, zavartalanul megnézni, mert néhány unoka – köztük egy beteg is – nyakukba szakadt néhány napra. Míg ezt elmondta, előkerült a Mester, aki a lakásban is kalapot, sálat, csizmát viselt, mert – mint mondta –, a műhelynek használt odú nagyon hideg. Kemény, éles vonású, faragott fej, mintha ő is szobrász keze alól került volna ki. Kérésemre vonakodás, álszerénység, hivalkodás nélkül kezdte mutogatni nála maradt műveit, hiszen már sokat megvásároltak, vagy ő ajándékozott el belőlük valakinek. Az étkezőasztal fölött nagyméretű relief uralja a falat: a magyarok bevonulását véste fába, fél éves munkával. Alatta a polcokon állatfigurák, emberi alakok kisméretű faragványai; engem különösen megkapott az édesanyját megörökítő, mintegy harminc centis álló alak, a jellegzetes paraszti főkötővel, arcán időtlen mosollyal és kezében valami munkaeszközzel.
– Milyen kár – sóhajtottam, amikor első csodálkozásomból magamhoz tértem –, hogy fényképes illusztrációkat nem tudunk közölni!
Értetlenül néztek rám. Nem tudták, nem tudhatták, hogy magamban már felmértem a birtoklás lehetőségeit: szobrot nem vásárolhatok a Mestertől, mert nincs rá pénzem, hát legalább reprodukción szeretném megörökíteni magamnak, és – itt már kizökkentem a falusi idillből – az Ezredvég olvasóinak.
– Van ugyanis egy folyóiratunk, amelynek én vagyok a vers- és a képző- művészeti rovat szerkesztője, és szerettem volna ezeket a szobrokat bemutatni.
– Azt már nem – mondta a Mester önérzetesen –, én nem mutogatásra szántam őket. De van ám nekem valamim, amit esetleg be lehetne tenni abba a folyóiratba – és már el is tűnt egy sötét szoba mélyén.
Egy mappával tért vissza. Kivett belőle vagy két tucat lapot és a kezembe adta. Már az elsőnél megdöbbentem. Kitűnő grafikus munkája, finom vonal- vezetésű, határozott szerkezetű, keretbe foglalt rajz, felül-alul mondatszalag kanyarog a régi kódexek betűtípusát utánzó, francia felirattal. Növekvő izgalommal kezdtem pörgetni a lapokat. Kiderült, hogy húsz Villon-illusztrációt tartok a kezemben, amelyek – mint azt a szobrász-barát elmondta –, még sosem jelentek meg sehol. Alkotójuk, Farkas András már jónéhány éve halott.
Nem tudtam szabadulni a rajzoktól, újra meg újra átforgattam a lapokat, és próbáltam megfejteni magamnak, mi az a különösen egyéni stílus, ami annyira megragadott, és ami – ha a francia vagy latin szöveget nem néztem is – valahogy mégis Villon-emlékeket keltett. Éreztem, hogy nem tudok egyhamar felelni magamnak, s azt is tudtam, hogy feltétlenül meg akarom szerezni a grafikákat.
– Béla bácsi – szólítottam meg a hagyaték örökösét. – Hadd vigyem el ezeket a rajzokat, és ha hozzájárul, leközöljük őket az Ezredvégben.
Mondhattam volna akármilyen folyóiratcímet, a magyar kultúra infrastruktúrájából következően egy 450 lélekszámú falucskába legfeljebb a napilapok járnak, hetilapok már csak a postán kaphatók, korlátozott példányszámban, olykor több havi elmaradással.
Az idős tanárnak nagyon megtetszett az ötlet, s főként az, hogy halála után is tehet valamit barátja népszerűsítéséért. Csak arra kellett a szavamat adnom, hogy tíz napon belül, a lefotózás után ismét a kezében lesznek az eredeti rajzok.
Farkas András Villon-illusztrációi
A grafikákat összefogó mappáról ezt a címet olvastam le.
Őszintén bevallom, semmit nem mondott nekem Farkas András neve. Pedig jelentős művésze volt az Alföld világának, s mint az otthonukhoz hűséges, a fővárosba fel nem költöző művészekről általában, a budapestiek és az ország többi része egyáltalán nem tud.
Életrajzát egy kiállítás katalógusában olvastam: 1920-ban született, abaújszinai hétgyermekes parasztcsaládban. Kassán érettségizett, majd 1944-ben elvégezte a pesti Képzőművészeti Főiskolát. A Szépművészet című művészettörténeti-kritikai lap a Főiskola végzőseinek kiállítása után „a legértékesebb egyéniségnek” minősítette.
A dicsőséges indulás után a mélybe zuhanás: katonáskodás, sebesülés, fogság, majd hazatérve vidéki rajztanári munka.
„Nem élvezett ösztöndíjat, műterem- lakást, a művészeti munkát támogató más kedvezményeket, mind a mai napig teljes munkaidőben tanító pedagógus, aki a tanítványok ezreit nevelte a 33 év alatt a művészet, a szép szeretetére, s így a munka mellett építette fel azt a művészeti életművet, amely az utóbbi években kilépve a szűk területi keretekből más országban is megbecsülést és hírnevet szerzett művelőjének” – írta róla 1980-as katalógusának előszavában Kovalcsik András. A katalógus több művészettörténész méltatásából idéz, ezek Farkas Andrásnak a palóc tájhoz és a palóc néphez fűződő mély kapcsolatát elemzik. „Hangvétele népies” – mondja róla Kovalcsik is.
Nézem a Villon-illusztrációkat. Népies hangvételnek nyomát sem találom, és összevetve a reprodukált többi művel, ez a ciklus szemmel láthatóan külön, teljesen független világot képez Farkas András művészetében.
Mert milyenek is ezek a rajzok? Az első, felületes pillantásra az ember azt hihetné: valódi középkori rajzok másolatát látja, efelé tereli a gótikus mondatszalagok kanyargása, a mondatszalagokon a középkori betűtípusokkal írott hol latin, hol francia szövegek. A középkor felé visznek az öltözékek: csúcsos fejfedők, csuklyás papi reverendák, a püspöki süvegek, a pásztorbotok, tehát maga a világ, amelyet megjelenít, a középkorban gyökerezik. Ám tüzetesebb megszemléléskor a stílus sokrétűsége bomlik ki: a gótikus lovagi viseletű nemes mögött, aki félméteres csúcsban végződő fejfedőt viselő aráját lován viszi, gótikus városkép sejlik ugyan, s derekasan kanyarognak itt is a mondatszalagok, de a vitéz és ifjú asszonya klasszikus szépségű, reneszánsz lovon léptet a boldogság felé. (Nászének az új házas nemesúraknak.) Anatómiájukban gótikusra torzított, csontvázukra aszott akasztottak lógnak a perspektívát nem használó térben (Gyászirat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt felakasztásukat várták) –, a munkák és évszakok középkori témáját megelevenítő, kisméretű képek veszik körül a reneszánsz lakomán dőzsölőket és kicsapongókat (Jó tanítás balladája a rossz életűeknek); a gótikus szárnyasoltárokra emlékeztető képszerkezet közepén áll, lábával a háttérbe rajzolt Notre Dame-ot takaró költő, akit a hármas osztású képmezőkben igencsak telt keblű hölgyek és többrétegű tokát eresztő fráterek vesznek körül a vérbő reneszánsz hangulatával, miközben néhány arc már a Bosch-i deformációra emlékeztet (Ballada, amelyben Villon mindenkitől bocsánatot kér); gótikus ablak előtt, torzított csontváz alakjában ragadja magával a halál a mind a középkori, mind a reneszánsz stílustól eltérően megformált költőt, akibe egy duci reneszánsz puttó még egy utolsó nyilat készül belelőni (Záróballada).
Így mehetnénk végig sorra a képeken: mindből egyszerre elemezhető ki középkor és reneszánsz, olykor még az előrevetített manierizmus és barokk is, de főként és mindenekelőtt egy olyan huszadik századi látásmód, amely minden alkotás minden stílusrétegére rávetíti a maga világának formai eszközeit is. A groteszk világlátáshoz illő karikaturisztikus portrék, a hajdanvolt hősök nevetségessé tett ábrázolásai. Nagy Károly úgy ül hatalmas reneszánsz paripáján, mint valami megfélemlített, szellemileg és testileg is kissé fogyatékos Don Quijote (Ballada tűnt idők lovagjairól, Nagy Károly); a „szegény, kivénhedt nők” vicclapba kívánkozó, egyáltalán nem részvéttel megjelenített torz alakjai; A szép fegyverkovácsné tökéletesen szép teste alatt ormótlanul befelé kacsázó trampli parasztlábak oly mértékben illeszkednek hangulatilag egymáshoz a rajzokon, hogy egyértelműen kitetszik: mai művész modern, egyáltalán nem romantikus vízióit látjuk egy egyáltalán nem romantikus, régi világról. Középkor, reneszánsz, modern látásmódú groteszk – ez a három fő stilisztikai jellemzője ezeknek a rajzoknak, melyek a művész felfogását eképpen fogalmazzák meg Villonról és művéről: a középkorban, a reneszánszban gyökerező, abból kinövő, azt meghaladó, örökérvényű és általános, modern költészet.
De miképpen látja ezt az irodalomtudomány?
Ehhez a kérdéshez azért jutottam el, mert utánanéztem, milyen kiadásból vette át a grafikusművész a balladák címeit. Az összes létező magyar kiadások átnézése után kétségtelenné vált, hogy az 1971-ben a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Francois Villon Összes Versei volt Farkas András kezében. Ennek a kiadványnak a rendező elve, hogy összegyűjti különböző költők Villon-fordításait, és azokból válogatja össze az életművet. A kiadás annak idején nagy port vert fel.
Vihar a Villon-fordítások körül
A Villon-fordítások története a magyar műfordításirodalom egyik legérdekesebb fejezete. Elsőként Szász Károly (1829-1905) fordított le néhány sort és strófát (összesen 108 sort), ezek egy francia irodalomtörténet illusztrációként 1878-ban láttak napvilágot. Szász a villoni hangnemet megközelítette néhány helyen, de a formai hűségre nem ügyelt: a strófák rímelhelyezéseit egyszerűsítette. Hosszú idő után Tóth Árpád fogott hozzá Villon-versek fordításához, s a két leghíresebb balladát (Ballada, amelyet a költő készített anyja kérésére, hogy imádhatná a Szent Szüzet, illetve az Epitáfium, melyet a költő készített a maga és cimborái számára, mikor együtt való felakasztásukat várták) fordította le. Tóth Árpád a maga ünnepélyességével, szelídségével, patetikusságával, archaizáló szavak segítségével olyan méltóságba, magasztosságba öltöztette a Villon-verseket, amely az eredetitől idegen volt, bármily szépen szólt is magyarul. József Attila 1929-ben, A Toll című lapban publikálta először a Villonról, meg a Vastag Margot-ról szóló balladát, majd még ugyanabban az évben, ugyanott, a Tóth Árpád által is átültetett Miasszonyunk-balladát, meg a Ballada a hajdani idők dámáiról címűt. Két évvel később a Tóth Árpád által lefordított másik balladát is: Nyugosztaló, melyet Villon szerzett önmagáért és cimboráiért, várván hogy vélük fölakasszák, továbbá Villon híres négysorosát, amelyről ebben a számban Baranyi Ferenc írását olvashatják. József Attila költői alkatától nem állt távol a villoni hang, a nyers realizmus, a bátor szókimondás, a kifejezés egyszerűsége. Ezért hangzanak oly hitelesen az ő fordításai, s a Tóth Árpádtól átvett archaizálás is természetesen illeszkedik az ő köznapi nyelvéhez, melyben elsőként szólaltatja meg a villoni zsargont.
Külön fejezet illeti meg a magyar Villon-fordítások történetében Faludy György 1937-ben megjelent híres-hírhedt villoni költeményeit, amelyeket fordításoknak sokkal kevésbé nevezhetünk, mint átköltésnek vagy még inkább saját Faludy-versnek. A kötetet megjelenésekor óriási vita és felháborodás fogadta, de – mint minden szenzáció – bevonult a magyar köztudatba, és sokáig ez a hamis Villon-kép élt az olvasókban. Az első, csaknem teljes Villon-fordítás Szabó Lőrinc nevéhez fűződik (1940). Ő maga így vall műfordítói elveiről: „Aki csak egy kicsit is járatos a Villon-irodalomban, tudja, hány szó, sor, strófa és személy maradt és marad örökre valóságos rejtvény a Nagy Testamentumban, s tudja azt is, hogy egy-egy elfogadott értelmezés tartalmilag esetleg sorokat, sőt egész strófákat áthangol. Mindez azonban szerencsére csak kis részletekre vonatkozólag van így, a Nagy Testamentum verseit lényegükben tulajdonképpen már régen megfejtették. Természetesen nem szavakat, hanem sorokat és strófákat, szituációkat és összképet, hangnemet és élményt fordítottam, kényszer esetén a lényeget igyekezvén megtartani a részletek helyett… Úgy találtam, hogy egyes helyeken, éppen az életteljesség kedvéért, megfelelő mai kifejezéseket lehet és kell használnom… Csak helyenként törekedtem egy kis enyhe archaizálásra. „Fordítása első megjelenésekor néhány kritikus a szemére vetette merész „neologizmusait”, s a merészséget, amellyel zsargonszavak, jassz-kifejezések alkalmazásától sem riadt vissza. Szabó Lőrinc egy erőteljes, friss, dinamikus Villont akart az olvasó elé állítani, és ennek érdekében olyan költői eszközökkel is élt, amelyek az eredeti szövegben nem fordulnak elő, ilyen elsősorban az egy sor-egy gondolat elvét megtörő enjambement-ok gyakori használata, amelyektől a verssorok rímmel is lezárt gondolati egységei folyondárként szövődnek egymásba, az élőbeszéd tagolatlanságára utalva. Egyes tudósok, kritikusok kimutatnak Villonnál is enjambement-okat, de korántsem olyan számban, és nem a gondolati egységek feltördelése érdekében. Szabó Lőrinc érdeme azonban, hogy elsőként mer jassz- és zsargonkifejezésekkel élni (bár erre már József Attilánál is voltak példák), igaz, hogy többször és más helyeken, mint a francia eredeti, és nemcsak a Jargon et Jobelin ciklus darabjaiban. Az 1957-es kiadás számára Szabó Lőrinc átdolgozta a fordításokat, csökkentette az enjambement-ok számát és elhagyta a zsargonkifejezéseket.
Még Szabó Lőrinc első fordításának megjelenési évében, 1940-ben Vas István is közreadott egy Villon-kötetet: először fordította le teljességében, kihagyások nélkül a Nagy Testamentumot. Az első kiadás után, tíz éves érlelés és csiszolás eredményeképpen 1950-ben egy teljesen letisztult Villon-kötettel lépett a nyilvánosság elé. Műfordítói elveiről így vall: „Nem törekedtem archaizálásra, mert ez meddő modorosságra vezetett volna. Hasonlóképpen nem akartam Villont jassz- kifejezésekkel közelebb hozni a mai olvasóhoz.” Másutt ezt írja: „Villon nyelve a szóhoz jutó, párizsi nép nyelve volt”, de ezt semmiképpen sem szabad valamiféle útszéliségnek értelmezni.
Nem sokkal Szabó Lőrinc és Vas Villonjai után, 1943-ban tett először kísérletet Mészöly Dezső Villon Testamentumának még nem teljes fordítására; elhagyta az Item kezdetű nyolcsoros strófákat, amelyek a hagyakozás felsorolásai, és erősen korhoz kötött utalások vannak bennük. Mészöly így vall fordítói elveiről: „Villon általában keresetlen hangú költő. Néhány speciális helyet kivéve, a korabeli párizsi nép élő nyelvén írt. A fordító is legokosabban teszi, ha általában az élő magyar nyelvet alkalmazza… a fordítás csak akkor lesz igazán hű az eredetihez, hajó magyar nyelven szól… Mindenütt s mindenekfölött arra törekedtem, hogy munkám az eredeti vers frissességével hasson, és elérjem az igazi műfordító legmerészebb álmát, azt az észrevétlen, kellemes benyomást, amely feledteti az olvasóval, hogy fordítást olvas.” Mészöly 1966-ban újabb kötetet tett közzé, válogatott műfordításainak gyűjteményét, amelyben Villon teljes életművét lefordította, az ifjúkori fordításokat átdolgozta, lefordította a korábban elhagyott részeket is, és első ízben ültette át magyarra a zsargonnyelvű balladákat. (Eredeti címük: Jargon et Jobelin, Mészöly szavaival: Hadova és hamuka.)
Teljességre nem törekvő felsorolásunkban nem említhetjük mindazoknak a fordítóknak a munkáit, akik csak egykét balladát ültettek át magyarra. Kivétel Kosztolányi híres Ballada a hajdan való idők szépasszonyairól címen ismert fordítása, amelyről a magyar Villon-kutatás és fordítás legjobb szakértője, Mészöly Dezső így nyilatkozott: „Meg kell adni, hogy a Báliadé des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezhetőbb, a legkönnyedebb, a leghangulatosabb.”
Műfordítói elvek és irodalomtörténeti szempontok
Igaz ugyan, hogy nem minden műfordító irodalomtörténész, és fordítva is: nem minden irodalomtörténész műfordító, mégis gyakran fordul elő, hogy nagyobb, jelentősebb műfordítói munkákhoz maguk a műfordítók fűznek nemcsak szöveget, a műfordítás fortélyait illető magyarázatokat, hanem ki-ki felrajzolja az alkotóról azt a képet, aminek hangulatát majd a fordításokban akarja visszaadni.
Kezdjük a sort az időrendben először (1937) megjelent Faludy-kötet előszavával. Faludy a maga Villon-élet- rajzában egy olyan Párizst rajzol a költő életének színteréül, amelyben mindenütt halálra emlékeztető létesítmények magasodnak a város fölé: a temető zsúfolt kertje, amelyben a kihantolt hullák egymásra halmozott hegyei „kitekintenek” a kerítés mögül; a mai Gare de l’Est helyén tizenhatkarú, negyvenméteres szálfákból összetákolt montfauconi bitón állandóan tucatjával lengtek az akasztottak. Egy ilyen halálváros kellős közepén Villon beiratkozik a Sorbonne-ra, mely Faludy szerint az előadások minőségével és a hallgatók számával „féllábbal már az újkorban állt”, ahol az arab orvostudomány, a bölcsészet, az olasz humanisták volta a kötelező tananyag. Villon műveltségét az ókor és a középkor klasszikusainak ismeretén alapulónak tartja, de feltételezi, hogy ismerte az egyházatyákon kívül Dantét és Petrarcát is. Egy diáklázadás kapcsán került szembe a Sorbonne az államhatalommal, s ezzel együtt Villon előtt is bezárult az egyetem kapuja. Faludy sorra követi a költő csavargó- és betyáréletének minden állomását, fogságait, halálos ítéleteit, majd a kegyelmeket, a pártfogókat és az ellenségeket, s kiváltképp haragszik – Villonnal együtt – d’Aussigny püspökre. Faludy Villon-képe egy világból kirekesztett, deviáns magatartású, anarchista szellemű költőé, akit úgy akar megismertetni a magyar olvasóval, hogy lefejti róla a korára utaló aktualitásokat, mert nem a tények érdekesek számára, hanem a költő indulatai és lelki történései. „Versei formailag nehezek, tartalmilag telje vannak helyi és személyi vonatkozásokkal… A Testamentum maga 50-60 oldalnyi magyarázatot igényel.” Ezért érthető Villon-fordítást akar adni, amelyben a XV. század és Villon szellemét kívánja felidézni, rövidítésekkel és toldásokkal, egyszerűsítésekkel és bonyolításokkal, így kívánja korszerűsíteni, mert „a korszerű a jó” – mondja. Egyszerűsíti a versformákat is: „A magyar fülnek… igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg, és amennyire lehetséges, a Villon- verseknél is jobb verseket igyekeztem adni.” – írja bámulatos szerénységgel. Majd később: „a Villon-álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.” Majd a végső összegzés: „nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys” – tehát a költő-fordító is tudja, hogy álarc mögé rejtőzése révén nem műfordít, hanem parafrázisokat készít, egy élethelyzet analógiáját átérezve a második világháború küszöbén.
Vas István Villon-fordítása 1940-ben, a költő vallomása szerint „egy hamis Villon-kép ellenében és annak helyesbítésére” született. (A célzás természetesen Faludy Villonjára irányul.) Vas a maga Villon-képét pontosan megfogalmazta, alakját a saját ízlése szerint állítja az olvasó elé. Ennek a portrénak a legfontosabb elemei: Vas szerint nincs Villonnál megszállottabb költője a halálnak, az elmúlásnak és főként az eltűnésnek – egészen Baudelaire-ig. Ám Villon csak kétségbeesett, de nem dekadens, nem „dolorista”, mint Baudelaire. A haláltánc-tematika a középkor nagy közhelye volt, amelyhez Villon három elemet tett hozzá: saját személyiségét, mely az első modem költői személyiség a világirodalomban (előtte talán csak Catullus volt ilyen); saját személyiségével együtt a személyiség környezetét („az ő haláltáncélménye nem elvont és általános, hanem személyes és társadalmi”); valamint azt a társadalomkritikát, amely a legélesebben a Röpirat a gazdagok ellen című verséből hallik ki. Vas forradalminak tartja Villon személyiségét, ezért engedi meg magának, hogy a rebelle (lázadó) szót forradalminak fordítsa. Majd élesen megfogalmazza azt a különbséget, ami Faludy Villonjától az ő Villon-képét elhatárolja: „Villon ma (1976-ban – Sz. E.) távolról sem az a divatos költő, aki az én időmben (1940-ben – Sz. E.) volt. Hiszen éppen a modernsége, amit hozzáadott a középkor közhelyéhez, az a legellentétesebb a mai Európa uralkodó irányzatainak lírai és kritikai modernségével… a szó szoros értelemben vett konkrétsága, vagy mondjuk durván – de Villonhoz nem méltatlan durvasággal – egyszerűsítve: realizmusa, a mai elvontabb poétikával… társadalomkritikája… – közvetlen beszéd a képek és jelképek áttettebb módszeréhez képest.” Villon „végletesen bátor… klasszikusan egyszerű és mértéktartó.” Másutt ezt vallja: a franciák „Villonban nem a kalandort és milieu-költőt tisztelik elsősorban, hanem a tiszta és felelősségteljes szellemet, a mély és cicomátlan költészetet.,, S Vasnak is szándéka, hogy az egyetemi kultúrájú „magiszter” vonásait mutassa be a versekben. Vas Villonja tehát eléggé összetett, mondhatnánk, több pólusú személyiség, amelynek egyik végletén a forradalmi, a realista, a közvetlen és a bátor tulajdonságok érvényesülnek, másik végletén a reneszánsz műveltségű, egyetemi kultúrájú mester klasszikus, egyszerű és mértéktartó vonásai dominálnak. Vas fordításai azért közvetlen beszédűek, egyszerűek, mértéktartóak, és (nem igazán) forradalmiak és realisták. Egy közvetlen természetességgel folyó beszédű, mértéktartó, sosem harsány Villon áll elő bennük, mértéktartóbb és visszafogottabb az eredetinél.
A műfordítóként csak prózában tevékenykedő, de irodalomtörténésznek és esszéistának utolérhetetlen Gyergyai Albert az Összes Versek 1971-es kiadásához írott nagylélegzetű tanulmányában a többiekétől némiképp eltérő Villon-képet állít össze. Gondolatmenetének lényege, hogy Villon egész élete ellentétekre épült: a kimúló középkor és a hajnalodó reneszánsz, a naiv hit és a nyers valóság, miszticizmus és logika, a legmerevebb formák és a legforróbb inspiráció – ezek állandó egybefonódása adja a villoni költészet lüktetését. Személyének modernségével sok modern költő előfutára is: iróniája előlegezi Byronét és Heinéét, kéjvágya, bűntudata Baudelaire-ét, lázongása Rimbaud-ét, gyengesége, esendősége, kocsmai züllése és időnkénti megtérése Verlaine-ét. Lélektani ellentmondásai a korszakváltásból erednek, mint Dosztojevszkijnél és Adynál. Az ellentétek napi életében éppúgy érződtek, mint a társadalom tendenciáiban: egyrészt a Villon körüli rablóbandákban gyakran egyházi emberek is tevékenykedtek, akik hétköznap vígan fosztogatták, esetleg a túlvilágra segítették áldozataikat, pénteken viszont böjtöltek, vasárnap pedig áhítattal énekeltek templomuk állandó kórusában, másrészt „az elmék pedig kezdtek megvilágosodni az erősödő renaissance-szal, amelyhez nem kis mértékben járult a Bizáncból nyugatra, főként Itáliába mentett majdnem ezer antik kézirat.” Hivatkozik Gyergyai a táguló világra, Amerika felfedezésére, az itáliai reneszánszra, Húsz Jánosra, Savonarolára, majd felteszi a kérdést: „Mit érezhetett mindebből egy párizsi szegény diák?… elért-e hozzá, akárcsak a leggyengébb fuvallat formájában, a szabad kritika szelleme, a népi és tudós humanizmus forradalmi felfogása az ember helyéről, méltóságáról, jogairól és földi rendeltetéséről?” A kérdést nem válaszolja meg egyértelműen, szemlátomást afelé hajlik, hogy Villont elérte az új kor reneszánsz szele, s a nagyvárosi vagabundok prototípusaként látja őt: „A nagy dzsungel költője Villon, a külső és a belső dzsungelé, a társadalmié éppúgy, mint a lélekbelié.”
Mészöly Dezső, aki 1943 óta egyfolytában foglalkozik Villonnal, 1980-ban, A teljes Villon közreadásakor, jelentős tanulmányt szentelt az életműnek és a fordítói elvek tisztázásának. Az ő felfogásában élet és életmű megbonthatatlan egységet alkot, az elrontott élet és a romolhatatlan életmű. Az elrontott életről forrásaink saját versei, melyekben vérbeli lírikusnak mutatkozik, aki beleírja magát a műbe, valamint a rendőri akták, amelyek megőrizték rendbontásainak, bűntetteinek, fogságainak és elítéléseinek történetét. Mészöly e korszak meghatározó élményének tartja az 1438-as párizsi pestist, amely ötvenezer embert ragadott el, s amelynek során megtelt a már Faludytól is emlegetett párizsi temető. Az első híres danse macabre (haláltánc) metszetek erről a temetőről készültek. A halál állandó gondolata vezetett féktelen tivornyákba; az általános romlás az egyházat is kikezdi. „Párizs kocsmáiban, fürdőházaiban és különféle lebujaiban papok, diákok, polgárok együtt isznak, tobzódnak, verekednek.” Villont első menekülésére egy gyilkossággal végződő verekedés kényszeríti, ezután rablóvándorló öt év következik a coquillardokkal, ezekkel a fosztogató csavargókkal, akiknek nyelvén írta a Le Jargon et Jobelin-t. Az ötéves kalandozásnak az vetett véget, hogy Thibault d’Aussigny püspök (akit Villon későbbi műveiben nem győz eleget átkozni) kegyszerlopás miatt lecsukatja. Ezután kegyelem, újabb lecsukás, újabb kegyelem következik, majd a végső száműzetés. Mészöly is elismeri, hogy az állandó halál küszöbén élő Villon „egyik legnagyobb költője a halálnak, de nem hívja a halált”, mint azt róla állítják azok az irodalmárok, akik őt a modern költők közé sorolják. Mészöly haláltudatban élő Villonja egyben kedves és szeretetteli, ezt a hangját találja meg a Ballada, amelyet Villon egy új házas nemes úrnak szerzett című művében, melynek báját majdnem rokokónak minősíti. „A szeretet mosolyát” látja sugározni a Könyörgő ének Jean Cotard lelkiüdvéért című versben; súlyos mondanivalót ellenpontozó „kedves szerénységet” lát abban a pár sorban, amelyet Vas István forradalminak mondott, holott a fájdalmas fintor éppen abban van, hogy a gúny élét önmaga ellen fordítja:
Mert a szegénység zsörtöl egyre;
Bosszús, rebellis, csúnya szerzet;
Könnyen csípősre jár a nyelve,
S ha szólni nem mer – gondol egyet.
(Mészöly Dezső fordítása)
Szembenáll Mészöly a francia irodalomtörténet romantizáló Villon-felfogásával is, amely „népfit” csinál a Sorbonne hajdani diákjából, holott Mészöly szerint a villoni személyiség lényege, hogy műveltséganyaga egybeépült az életanyaggal. „A villoni vers… olyan, mint a színjátszó selyem: hirtelen, de észrevétlenül váltja árnyalatait”; komoly, víg, érzelmes, szatirikus, diákos, groteszk, ő maga viszont „szegény és boldogtalan”. Pszichológiai módon és nem retorikusán fogalmaz, ez teszi az élőbeszédhez oly közelállóvá, s ez teszi lehetővé, hogy megteremtse a lírai szerepjátszást, a helyzetdalt a különféle típusok első személyű megszólaltatásában. Mészöly szerint „a reneszánsz szele még nem érte el”; költészete a középkorból ered és középkori jellegű is marad. „Dantéból megtudjuk, milyen volt a középkorban a pokol és a menny. De Villontól megtudjuk, milyen volt a föld” – mondja szellemesen és lényegrelátóan Mészöly. A fordító tanulmányában nagy teret szentel az addig még soha le nem fordított Le Jargon et Jobelin ciklusnak, és leírja azt az izgalmas nyomozómunkát, amelyet kutatók hada végzett el, hogy megfejtse a zsargonszavak értelmét. Végül egy szójegyzék vezetett a megoldáshoz, amelyet a coquillard-ok perének fennmaradt anyagához csatoltak. A zsargonnyelvről készült első fordításban Mészöly az archaikus magyar zsargont is felveszi a modern zsargon szókészletébe, s ahol lehet, a korábbi szavakat alkalmazza: inkább dohányt ír, mint stecet, és inkább kopót, mint smasszert. Mészöly Villon-képének summázata tehát: középkori költő, aki a kor minden színárnyalatát megénekelte, a megnyomorítottak minden típusával azonosulni tudott, s aki minden korábbi kultúrát magába ötvöz, de mégsem önálló hegycsúcs, mert körülötte – szemben más irodalmárok felfogásával – jelentős alkotók éltek, hanem egy vonulat kiemelkedő pontja.
Műfordítók és irodalomtörténészek Villon-elemzéseiből kitűnik: a minden korlátot szétzúzó zseni nem tűri a skatulyázást, bármelyik rekeszbe kívánják belegyömöszölni, mindegyikből kitör: aki előremutató vonásait hangsúlyozza, s szinte a reneszánsztól a huszadik századig ívelő pálya előfutárának tartja, az nem vesz tudomást a koráról tett súlyos tanúságtételről; aki a kor által determinált, csak a kor tényeivel magyarázható alkotónak tartja, nem veszi figyelembe az örökérvényűen megfogalmazott, modern érzéseit, gondolatait. Középkori jelleg, pirkadó reneszánsz, de mindenekfelett máig ható modernség – a sokféle nézetből ez a három kristályosodik ki.
Számomra Mészöly középkor-centrikus elmélete a legmeggyőzőbb, s mintha Farkas András is erre a lényegre talált volna rá grafikáiban, amelyekben ötvöződik gótika, reneszánsz és huszadik századi, modern, groteszk stílus, szellemes archaizálás. De mindennek alapja ezeken a grafikákon is a gótikus világ, amelyre minden más színező, moduláló elemként vetítődik rá. Farkas András a művekből magukból értette meg Villon lényegét, és meg tudta teremteni az ezt ábrázoló képi világ megfelelő formáját, szövegét.