Legenda

A legenda (latin szó, jelenése: 'olvasandó') vallási tárgyú, általában próza formájú, ritkábban verses kisepikai műfaj; a világi műfajok közül a monda és a mese rokona. A legenda elnevezés azzal az ősi, még katakombai keresztény gyakorlattal függ össze, hogy egy-egy vértanú vagy szent emléknapján, ünnepén a Liber legendariusból ('Felolvasandók könyve') felolvasták a közösség előtt az illető szent történetét. Ez a felolvasandó szöveg volt a legenda.

Szűkebb értelemben ugyanis azt a középkori műfajt nevezzük így, amely a keresztény szentek életét mondja el (tágabb értelemben pedig bármilyen vallási szempontból fontos személy, szent, mártír, pap, vallásalapító életéről, egy szent hely, templom, ereklye, ünnep keletkezéséről szóló, a legtöbb vallásban és irodalomban megtalálható elbeszélésfaját értünk alatta).

A középkori szentekről szóló legendák magja, kezdetleges formája az az élettörténet (latinul vita), amely a szentté avatásra készült, és amely később a szerzetesek, apácák olvasmányául szolgált. A bencés rendben például az a szokás terjedt el, hogy étkezési időben olvassák fel őket a szerzetesek. A vita később kiegészült más elemekkel, így a legendák végleges változata általában négy részből tevődik össze: a tárgyalt személy nevének jelentésmagyarázata (etimológiája) - élettörténet (vita) - szenvedéstörténet (passio) - csodajegyzék (miracula). A szent erényeinek és csodatételeinek felsorolása, illetve ezen keresztül a legfontosabb erkölcsi tanítások, példák bemutatása a legenda legfőbb elemévé vált.

A magyar irodalom leghíresebb ilyen műfajú alkotásai a Szent Istvánról, Szent Imréről, Szent László, Gellért püspökről, Szent Erzsébetről szóló latin nyelvű, valamint a Szent Margitról szóló magyar nyelvű legenda.

A középkorban a legendákat szokás volt ún. legendáriumokban összegyűjteni. A legnépszerűbb és máig legismertebb ezek közül a 13. századi Arany Legenda (Legenda Aurea).

A legenda hagyományos egyházi műfaja három feladatnak tesz eleget: bizonyítékul szolgál a szent csodáira, megörökíti életük eseményeit, és tanítja-neveli a hallgató közönséget. Közös jellemzői a legendáknak, hogy hőseikben típust ábrázolnak, eszményt igyekeznek felállítani. A tények és a példák illusztráló eszközök, a valóságos eseteket vándormotívumok, bibliai elemek és toposzok helyettesíthetik.

Az egyházi epika többi műfajához hasonlóan a legendák is a Bibliához, illetve az ókeresztény irodalom hagyományaihoz kapcsolódnak. Írott változatuk többnyire hosszú szájhagyományozásra támaszkodik, amelynek során már kialakulnak a típusok, elterjedt motívumok, meghatározott tartalmi vázak. A keresztény legendák merítettek keleti forrásokból, mítoszokból is, de minden legendának van történeti magva. Világi elemek (cselekményesség, képalkotó fantázia, jellemek, típusok megrajzolása) is beszivárogtak a műfajba, már a 4. századi kezdetektől fogva; Assisi Szent Ferenc legendái a 14. századi Fioretti című legendáriumban pedig már a profán novella elemeit is tartalmazzák. A középkori szerzetesek a műfaj alapjait megteremtő ókeresztény írók (pl. Szent Jeromos) hagyományait folytatták, és az újonnan keletkező legendákat lejegyezték, illetve másolták. A másolat gyakran eltért az eredetitől, egy-egy ügyesebb kezű másoló sokszor alakított, változtatott a történet szerkezetén, kiegészítette az eredetit, összekapcsolta más történetekkel, motívumokat vett át más legendákból (kompilálás), vagy egy ismert másik legenda motívumaira építve szerkesztette meg a történetet. A szöveg részletessége, teljessége alapján az irodalomtörténeti szakkönyvek nagyobb és kisebb legendákat, illetve legendaváltozatokat különböztetnek meg (pl. magyarországi változat). A kutatók számára filológiai feladatot jelent az eredeti szövegek azonosítása, az őslegendák megtalálása.

Egy-egy legenda elterjedését a főszereplő személye is befolyásolta. Gyorsan, számos változatban váltak ismertté a nagyobb kultusszal övezett, Európa-szerte ismert szentek legendái. Egy-egy nép védőszentjéről szóló történet több változatban is elterjedt az adott országban.

A legendák hozzájárultak az ezredforduló táján felvirágzó keresztény latin vagy nemzeti nyelvű irodalom kialakulásához: az elbeszélő próza a legendairodalom hagyományait folytatta. A világi jellegű Gesta Romanorum a legenda formai elemeit mentette át az új korszakba, de a legendaelemek átszőtték a lovagi költészet és a krónikairodalom alkotásait is. A műfaj tematikája behatol a drámába is: szentek életének részleteit viszik színre a középkori mirákulumjátékok.

Források:

Wikipédia: >>>

Sulinet Tudásbázis: >>>

Fazekas Enciklopédia: >>>