A román stílusú templomépítészet

A román stíluskorszak a középkori művészet korai időszaka (10-12. század). Az elnevezés onnan ered, hogy olyan földön alakult ki, amely korábban. a Római Birodalomhoz tartozott, ahol a római kultúra örökösei éltek. A román stílus egész Európában meghonosodott. A formák nem kapcsolódtak szorosan a római példákhoz: a román művészet valójában önálló, sajátos felfogást alakított ki. A feudális társadalom kialakulása jellemzi a korszakot.

A korszak egyházi építészete az összes világi műfajnál jelentősebb volt, mert a középkori ember világképében a vallás központi helyet foglalt el. A templom külsejét (1) tömör, vastag falak teszik erőteljessé. Háborús időkben ugyanis gyakran az egész környék számára ez volt az egyetlen biztos, kőből épített menedék. A Homlokzaton jobb és bal felől két magas torony tűnik szembe (1/a).

A templombelső általában három- vagy öthajós. Az alaprajz kereszt alakú: az egymásra merőlegesen kialakított hajók négyszögű térben találkoznak. Ez a templombelső középpontja, gyakran toronnyal is jelezve (1/b). Tovább menve a szertartás fő színhelyére, a szentélybe (1/c) jutunk. Tere rendszerint félkörű vagy sokszög alakú. Itt állították fel az oltárt is. A szentély és a mellékhajók sora mellett kisebb terek, a kápolnák (1 /d) láthatók - néha sugárszerűen veszik körül a szentélyt.

A középkori építészetben nagyon gyakori a boltozatos térlefedés. Már az ókorban felismerték, hogy a megfelelő ívben rakott kövek, bármekkora is a súlyuk, nem omlanak össze, tehát alkalmasak nagyobb térség áthidalására. Így született meg a boltozat, ez azonban csak a középkori építészetben vált általánossá. Súlya csak bizonyos szakaszokon vagy pontokon kíván alátámasztást.

E pontokon a belsőben oszlop- vagy pillérsort helyeztek el. A dongaboltozat (3) tulajdonképpen egy vízszintes irányban lefektetett fél henger. Ha képzeletben egy merőleges síkkal elmetsszük, a metszésfelület félkörű lesz. A középkorban a leggyakrabban használt boltozatfajta a keresztboltozat (4) volt. Ez két, egymásra merőlegesen elhelyezett, egymást átmetsző dongából alakult ki. A dongaboltozattal ellentétben nem kíván folyamatos alátámasztást: elegendő, ha négy sarokpontján áll egy-egy pillér.

Ábránkon egy román templom metszetét látjuk. (1) Főhajója - mely a mellékhajók fölé magasodó felső ablaksorán kap fényt - még fából ácsolt tetőszerkezettel záródik. Eleinte ugyanis a boltozás technikájában még járatlanok voltak a tervezők, és a széles főhajókat nem szívesen boltozták. A keskenyebb mellékhajók felett keresztboltozatok sorát (1/a) emelték. A szerkezet súlyát oszlopkötegek (1/b), pillérek kötege fogja fel a négyszögű terek sarokpontjain, a nyílások általában félkörívesek.

A román stílus formái sajátosak, csak távolról emlékeztetnek a kiindulásra, az ókori építészetre. Az oszlopfő eltér a klasszikus formáktól.

A templomkülső sajátos részlete az ún. bélletes kapuzat vagy más néven portál. A vastag falba ugyanis ferdén vágták a nyílásokat, s azok tölcsérszerűen mélyednek a falba. A ferde szakaszokat, a bélleteket oszlopok, szobrok díszítik.

A homlokzaton szembetűnőek az ikerablakok: így nevezzük a közös ív alatt összevont kettős ablakokat.

A világtól elvonuló szerzetesek számára épített kolostorok általában több épületből álló gazdasági egységek is. A körítőfal mögött valóságos kis település bontakozik ki, gazdasági udvarral, műhelyekkel, raktárakkal, magtárakkal, présházzal. A templomhoz csatlakozó kolostorépület egy négyszögletes udvart vesz körül. Az udvar körül folyosó vezet - ez a kerengő -, és innen nyílnak a különböző helyiségek, a hálóterem, az ebédlő, a káptalanterem (a szerzetesek tanácskozóterme). A román korban még nincs cella a rendházban, csak közös hálóterem.