A Nagy Testamentum (1461)

Villon „költészetének legfontosabb alkotása a Nagy Testamentum (1461). Afféle összefoglaló mű: belevette minden valamire való korábbi versét is. 173 oktávból áll, ezek közé ékelődik 15 ballada, meg néhány más jellegű költemény (egy panasz, három rondó, egy tanítás, egy dal, egy sírfelirat)" - összesen tehát huszonkét úgynevezett betétszöveg. A mű ilyen módon műfajilag igen változatos, mégis egyetlen megbonthatatlan egészet alkot."Most nem az utazás vagy a szerelmi bánat indítja végrendelkezésre, mint a Hagyatékban" (ennek kibővített újraírása a Nagy Testamentum), "hanem a börtönben szerzett betegsége, a fiatalság vége, a megrendültség és tisztánlátás, mely általában a halál közelében éri utol az embereket. [...] A mű alaphangulatát a visszatekintés határozza meg. „Csupa cinikus és zokogó vallomás” – jegyzi meg Babits Mihály. Villont önvád gyötri, lelkiismerete furdalja elhibázott életéért, s elmondja, meggyónja mindazt, amit önmagáról tud és érez – olykor kíméletlenül éles megvilágításban, de egyben melankóliával és meghatottsággal. Így válik ez a mű lírai önéletrajzzá, megrendítő lírai elmélkedéssé, vallomássá. A Testamentum körülbelül egyharmada (1-69. oktáva), a közbeszőtt balladákkal, nem is annyira végrendelet, mint inkább annak megokolása, hangulati előkészítése, züllött életének mentegetése.”

Ennek a résznek hangsúlyos témája a bűn természete, az ember bűnre való hajlamossága és az isteni bűnbocsánat, illetve az ebben való reménykedés. Mindennek szövegkörnyezete - a végrendelkezés gesztusának megfelelően - a halál közelsége, ami természetesen egészen különleges fényt vet a bűn és a bűnbocsánat kérdésére, hiszen számvetésre kényszeríti az embert. A Nagy Testamentum világképe szerint az ember esendő, szükségszerűen minduntalan visszazuhan a bűnbe, képtelen védekezni ellene, ezért a szánalomban, az isteni könyörületben keresi a feloldozást.

A Nagy Testamentum a főhős egyéni szenvedéseinek emlékével kezdődik: elpanaszolja életének keserű eseményeit, személyes sérelmeit; átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király iránt (ezek feltehetően a szerző életének valóságos történései); hol bánkódva, hol indulatosan, hol már-már lázadozva beszámol azokról az okokról – fiatalos meggondolatlanságokról, szegénységről, a gazdagok szívtelenségéről –, amelyek végül is rossz útra terelték.

A bűnökkel kapcsolatban a híres kalóz, Diomedes meséje (17-21. oktáva) azt próbálja igazolni, hogy a szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre, és hogy a kalóz és a császár között a különbség pusztán annyi, hogy az egyik nagyobb csónakkal, a másik egész hajóhaddal rabol.

A Nagy Testamentumban többször is visszatér a középkori haláltánc fájdalmas gondolata: minden mulandó a földön; eltűntek a régi szép asszonyok, a daliás lovagok, s „mindenkit elvisz a halál". Villont elsősorban már nem a lélek halál utáni sorsa izgatja, mint a középkort (és elsősorban ennek egyházi művészetét) általában, hanem az élet elvesztése, a szépség hervadása tölti el fájdalommal. Az élet szépségei, örömei és súlyos viharai negatív módon jelennek meg mint örökre elvesztett és visszasírt értékek vagy fájdalmas őszinteséggel megbánt bűnök. Az elmúlásban a pusztulás folyamata ragadja meg, különösen a női bájak összeomlása kelt benne borzadályt. A Nagy Testamentum betétszövegei, a balladák elsiratják a tűnt idők asszonyait, a szép fegyverkovácsné hajdani bájait, a "kövér Margot" [margó] gúnynevű prostituált szeretőt, az atyai jó barátot, az iszákos Cotard [kotár] mestert, de szól egy megható, mélyen vallásos vers is a főhős édesanyja szerepéből Miasszonyunkhoz.

Hatalmas ellentétek feszülnek tehát egymásnak a Testamentumban: a kicsapongó, züllött élet olykor hetyke megvallásával áll szemben a középkori vallásos áhítat, a bűnbánó vezeklés az életöröm, az élet rajongó szeretete minduntalan ellentétbe kerül a gyötrő haláltudattal, a haláltól való rettegéssel. A főhős hívő keresztény, s elhibázott élete ellenére is hisz a megváltásban, az isteni megbocsátás kegyelmében.

„Ilyen hosszas előkészítés után a 70. oktávával kezdődik a tulajdonképpeni testamentum. Betegágya mellé ülteti íródeákját, Frémint, s elkezdi diktálni végrendeletét. A Szentháromsághoz intézett könyörgő imában az a mélységes hit és remény kap hangot, hogy ő, a kocsmatöltelék az isteni irgalom révén megmenekülhet az örök kárhozattól. Árva lelkét Istennek ajánlja, porból lett testét a Földanyának hagyja, könyvtárát nevelőapjára testálja. Édesanyjának egy gyönyörű balladát küld, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz. (A strófák elején álló item latin szó; jelentése 'hasonlóképpen'; a végrendeletek felsoroló részének hagyományos kifejezése.)

A Testamentum további oktáváiban Villon ironikus-szatirikus módon, a diákos tréfálkozás hangnemében (olykor tolvajnyelvi szavakat is használva) végrendelkezik – a semmiről. Testál jobbra-balra, barátai, ellenségei közt osztja szét „adományait”: házat és kertet, kocsmacégéreket és éjjeli edényét, sisakot és lándzsát, a vakoknak okulárét (kifogyhatatlan az ötletekben) s gyakran válogatott gorombaságokat. A sok ismeretlen név (a legtöbbjét ugyan már megfejtették), a homályos, rejtvényszerű célzások, aktuális vonatkozások a hagyatékozó szakaszok megértését megnehezíthetik, de a burkolt utalások ellenére is élvezetes olvasmány a Nagy Testamentumnak ez a hosszabb, kétharmadnyi része."

Források:

az idézőjelben szereplő részek:

dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák I. osztálya számára. Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997. 199-202. oldal

az idézőjeleken kívüli betoldások:

Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalom tankönyv 14-15 éveseknek. Korona Kiadó, Budapest, 1997. 198. oldal

Doksi.hu: >>>

Vizsgázz.hu: >>>