Embedded Files
Közzététel dátuma: Nov 09, 2013 3:28:19 PM
Jacobus de Voragine (1230-1298) dominikánus szerzetes, 1292-től pedig Genova érseke volt. Fő műve egy legendagyűjtemény, amely a kereszténység szentjeinek és mártírjainak csodáit, életét beszéli el. A művet eredetileg Jacobus rendtársainak szánta, hogy lelki épülésükre szolgáljon. Később ez a legendagyűjtemény a középkor legnépszerűbb olvasmányává vált, és a hálás utókor adta neki az „arany” (aurea) nevet.
A szerző egy Savona és Genova közötti helységben, Voragine-ben született (ahonnan neve is származik) Itália területén. Ma Varazzénak hívják e kisvárost. 1244-ben, tizennégy éves korában lépett be a dominikánus rendbe Aquinói Szent Tamással együtt. A dominikánus rend a ferencesekhez hasonlóan térítő rend volt, amely a hagyományos szerzetesrendekkel szemben - mint a bencések vagy a ciszterciek - a világi hívőkkel is tartotta a kapcsolatot. A domonkosok és ferencesek a vidéket járták, és az embereknek prédikáltak. Ezt tette Jacobus is, és munkáját olyan jól végezte, hogy 1267-ben a lombardiai tartomány priorjává választották. Valószínűleg ebben a minőségben járt Magyarországon is, a tartományfőnök 1273-as budai káptalana alkalmával. 1292-ben a pápa Genova érsekévé nevezte ki. 1298-ban halt meg, a genovai dominikánus templomban nyugszik. VII. Pius pápa 1816-ban avatta szentté.
A Legenda Aurea írója életében még nem vált népszerűvé, a következő században azonban már Magyarországon is ismert volt, hiszen a magyarországi Anjouk egyes krónikásai is ismerték. A Magyar Anjou Legendáriumként ismert, szentek életéről szóló képes gyűjtemény teljesen Voragine munkáján alapszik - valószínűleg a mű egy olyan példánya szolgált e Kódex alapjául, amit egy magyar szerző kiegészített. Feltehetőleg Nagy Lajos megrendelésére Bolognában készülhetett ez a munka. Teljes Legenda Aurea-fordítás Magyarországon nem maradt fent.
A Legenda Aurea tartalmilag két részre osztható. Az egyik a szentek legendáit taglalja, míg a másik a kereszténység nagy ünnepeivel foglalkozik. A kettő kapcsolódik egymáshoz, mivel legendák az egyházi év szerint vannak elrendezve, így a liturgikus naptár szerint követik egymást és a szentek ünnepei szerint. Az egyházi év három nagy ünnepköre a karácsonyi, a húsvéti és pünkösdi köré van felépítve.
Eredeti címe valószínűleg egyszerűen csak Legenda nova, azaz „új legenda” volt, az „aurea” jelzőt, mint említettük, az olvasóközönségtől kapta. A legendagyűjteményt a szerző 1261 és 1266 között állította össze, tehát még egyszerű szerzetesként, priorrá választása előtt. Voragine célja az volt, hogy a szentek kegyes cselekedeteinek leírásával a mindenkori olvasó üdvét szolgálhassa. Mivel a domonkosok prédikálva teljesítették feladataikat, elképzelhető, hogy maga a szerző is előadta valamelyik legendát, hogy a hívek épülésére szolgáljon. A Legenda Aureát felhasználhatták a rendtársak is.
A legendák számunkra furcsán ható etimologizáló (eredetkutató) névmagyarázatokkal kezdődnek. Görög és héber szavakat használva próbálta értelmezni a név jelentését, és mindig valami olyat akart kihozni belőle, ami összhangban van a szent cselekedeteivel, mintegy megelőlegezve a legendából leszűrhető morális tanulságokat. Nekünk már értelmetlennek tűnhetnek az ilyen névértelmezések, ahogy a reneszánsz tudósai, a humanisták sem látták értelmét az ilyen nyakatekert okoskodásnak. A középkorban azonban nagy hagyománya volt a szójátékoknak, mivel minden alá volt rendelve az erkölcsi mondanivalónak, amit maximálisan hangsúlyozni kellett. Itt a név szimbólumértéke a fontos, mint ahogy a történeteket sem feltétlenül szó szerint kell értelmeznünk, hanem inkább mint magas szintű erkölcsiséget hordozó szimbolikus példázatokat.
Nem lehet pontosan tudni, hogy eredetileg hány szentet szerepeltetett a szerző. Miután a Legenda Aurea már elterjedt volt, a különböző szerzők újabb legendákkal egészítették azt ki - ezt láttuk az Anjou krónika esetében is. A végső változatban 243 szent szerepel, eredetileg valószínűleg 170 körül lehetettek, de ezt nem tudjuk pontosan megmondani, mivel nem ismerjük az eredeti kéziratot. A témák nagyon változatosak, vannak harcos, kalandos történetek lovagokról, királyokról, sárkányok legyőzéséről - amely szintén elterjedt szimbólum -, de szent életű remetékről, apácákról is. Az ördög megjelenése is gyakori motívum, aki valamilyen alakot öltve teszi próbára a szerzeteseket. A mártírok és térítő szentek is gyakran megjelennek, például a skótokat keresztény hitre térítő Szent Patrik legendájában. Patrik véletlenül átszúrja botjával a skót király lábát, aki azt hiszi, hogy a szent ezt szándékosan tette - úgy gondolja, ez is része a hit elfogadásának -, és fájdalmát Krisztus szenvedésével azonosítja. Isten ezért különleges kegyelmet bocsát az országra: semmiféle mérges állat nem tud megélni Skóciában. A megtérés folyamatát máskor is isteni csodákkal hozza kapcsolatba. Például Szent Miklós legendájában a zsidók csoda folytán térnek át a keresztény hitre, a rablók pedig visszatérnek az igaz útra. Itt a szent maga jelenik meg mint Isten küldötte, és szózatot intéz a tolvajokhoz, akik elrabolták a szent szobrát. A történetek mindig pozitívan - megtéréssel - végződnek, a bűnösök számára is van megbocsátás.
A Voragine által ábrázolt szentek nem bírnak individuális vonásokkal, a hangsúly a cselekedeten, és nem a személyiségen van. A fő téma a gonosz csábításának legyőzése és az üdvösség elérése a tisztaság és a szentség útján. A középkori szentkultusz különböző megjelenési formáinak lehetünk itt tanúi.
Szent András legendájában például egy jámbor, tiszta életű a szentet nagyon tisztelő püspökről van szó, akit az ördög egy gyönyörű lány képében kísért meg. A püspök már megkívánná a lányt, amikor Szent András megjelenik egy rejtélyes idegen képében, és felfedi, hogy maga az ördög az, aki ezt az alakot öltötte. A püspök meg akarja jutalmazni az idegent, ez azonban már eltűnt. Aznap éjjel égi jelenés formájában tudatják vele: maga a szent jelent meg neki, így az iránta tanúsított fokozott tisztelet nem maradt hatástalan.
Néha kritikai megjegyzéseket is tesz, mint például Sárkányölő Szent György esetében, ahol megjegyzi, hogy a vértanúságról nincs hiteles feljegyzés. Szent Péter legendájában mikor arról van szó, hogy egy tizennégy éve halott fiút támaszt fel, a szerző megjegyzi, hogy lehetetlen, hogy Isten ennyi időn át elfeledkezett volna az ítéletről.
Vannak bizonyos visszatérő elemek, mint például Jézus Krisztus nevének szertartásos említése, amelynek hatására égi erők aktivizálódnak, és az ellenség megsemmisül. Ez figyelhető meg Szent Patrik legendájának egy részletében is. Itt egy nemes úr, Miklós, aki életében sok bűnt követett el, leszáll a purgatóriumba, amit Szent Patrik fedett fel. A purgatóriumban szenvedő alakok tűnnek fel, akiket kígyók marcangolnak, vagy izzó vasdorongokkal verik véresre őket az ördögök. Amikor Miklós Krisztus nevét említi, a jelenések tovatűnnek, de mindig új és egyre borzalmasabb következik. A pokoljárás végén eljut a Sátánhoz, de Krisztus nevének kimondásakor innen is megszabadul, és a Paradicsomba jut. Feltűnő a hasonlóság Dante művével, az Isteni színjátékkal, ahol a Pokol leírása rendkívüli módon ismerősnek hat. Elképzelhető, hogy az olasz író ismerte a Legendát, hiszen az ő korában már kezdett terjedni a kézirat, és innen is kaphatott inspirációkat. Érdekes adalék, hogy Luxemburgi Zsigmond egy főembere, Tar Lőrinc, aki később a „pokoljáró” melléknevet kapta, maga is meglátogatta a Skócia mellett fekvő Szent Patrik-szigetet, amelynek kénes barlangjában maga is látomásokat élt át, amikről később be is számolt. Valószínűleg őt is az Arany Legenda olvasása indította erre. Ez az epizód is a mű nagy népszerűségét jelzi a középkori Európában, így hazánkban is.
A Legenda Aurea népszerűsége nagyon nagy volt a 14. és 15-16. században. Közel ezer kézirata maradt fönt ebből az időszakból, és ha számításba vesszük, hogy milyen nagy százalékban pusztultak el a középkori kódexek, feltételezhetjük, hogy sokkal több, akár ennek a számnak a tízszerese is forgalomban lehetett. Szinte minden európai nyelvre lefordították.
A legendagyűjtemény sikere nem eredetiségében vagy különleges művészi erejű megformáltságában rejlett, hanem abban, hogy egységes koncepciót, jól áttekinthető szerkezetet tudott felmutatni, a korabeli embert megérintő igazságokkal. A történetek mély szimbolikája, ha számunkra naivnak is tűnik, akkor mind az egyszerű, mind a műveltebb ember felé komoly jelentőséggel bírt. Olyan gyűjtemény volt, amiből nemcsak a prédikáló pap, de az egyszerű ember is meríthetett, hogy hitét megerősítse.
A reneszánsz, később a reformáció elterjedésével a vallás misztikája és a szentkultusz rovására a racionalizmus légköre vált meghatározóvá, így a könyv rendkívüli népszerűsége megcsappant. A humanisták bírálták a „nem reális” történeteket, amik véleményük szerint hamis képzeteket keltettek a kereszténységgel kapcsolatban. A felvilágosodás korában aztán - mindazzal együtt, ami középkori jellegű volt - jóformán teljesen eltűnt. Johannes Bollandus az „ostoba és nevetséges” jelzővel illette Voragine névmagyarázatait, és a szerző becsületét mentendő úgy vélte, hogy valaki más egészítette ki ezekkel a legendákat. Juan Luis Vives és Georg Wiztel „ólomszájúnak” és „vasszívűnek” nevezte a Legendát.
Még a domonkosok is próbálkoztak „reálisabb” történeteket tartalmazó legendáriumokat összeállítani, azonban ezek egyike sem lett sikeres. Nicolaus Cusanus a legendában leírtakat „babonaságnak” minősítette, amik ellen harcolni kell.
A Legenda iránti érdeklődés csak a 20. században indult meg újra, a feléledő középkortudománnyal együtt. A mű szűk nyolcvan év alatt közel ötven kiadást ért meg, jelezve, hogy a Legenda Aurea minden kor embere számára tartogathat értékeket, aki kellően nyitott azok befogadására
Edeneye (Pető Zoltán)
Forrás:
Page updated
Google Sites
Report abuse