A középkori világi epikus irodalom a hősmondákkal kezdődött. Az európai műveltség már eddig is meglévő két forrásához, az antikhoz és a kereszténységhez egy harmadik járult: a barbár népek ősi hagyományai, melyeket a keresztség felvétele sem tudott nyom nélkül eltüntetni. A Nyugat-Európát benépesítő barbár népek mondavilága a középkorban kibontakozó, illetve újjászülető írásbeliség alapja lett. A népvándorlás körüli időkből származó ősi és hősi történetek szereplői többnyire törzsfők vagy királyok, a korabeli uralkodó osztály legendássá magasztosult alakjai, akiknek legfőbb erényük a bátorság. A történetek középpontjában mindig a harc áll: harcolnak dicsőségvágyból, zsákmányért, de bosszúból is.
A mondák szájhagyomány útján fennmaradt történetek, amelyeket rendszerint hivatásos énekmondók (bárdok, skaldok, igricek) adtak elő zenekísérettel előkelő személyek udvaraiban. A mondák szerzői kivétel nélkül ismeretlenek, ezt az alapanyagot későbbi – már ismert – szerzők felhasználták, alakították és lejegyezték. A hősmondák nagyrészt Európa peremvidékein keletkeztek, pl. az Ír-szigeteken, Izlandon vagy Walesben. A történetek a kereszténység szellemiségétől szinte teljesen függetlenek, bár lejegyzésük idején a kereszténység már jelen volt a vidéken. A legjellemzőbb darabok a nagy tehénrablást megéneklő Tain Bo Cualgne (ír hősköltemény), az Osszián-mítosz és a kelta-walesi Arthus-mondák. A germán mitikus múltban is születtek hősmondák, közülük legismertebb az Edda és a Nibelung-ének. Természetesen megvannak a magyar mondavilág alapjai is.
A hősi irodalom a kereszténység térhódításával lehanyatlott, a barbár, pogány világot felváltotta az egyetemes kereszténység, a témák azonban tovább éltek az európai epikus irodalomban.
Forrás:
Diószegi Endre - Fábián Márton: Irodalom 9. Krónika Nova KIadó, Budapest, 2003. 69. oldal
illetve ennek elektronikus változata a Sulinet Tudásbázisban: >>>