Aucasin és Nicolete

1.

Aucasin-ről és Nicolete-ről szólok:

Hallga, mondok szép regét,

örömét és bánatét,

két szép kicsi gyerekét,

Aucasin s Nicoletét,

a fiú gyász életét,

nagy próbái seregét

fényes arcú híveért.

Szép ének lesz, csodaszép,

illő, míves, szőtt beszéd;

bárki istenadta nép,

ha ki útján sírva lép,

vagy kit kórság nyögni tép,

csak figyelje e regét,

s újra víg lesz, újra ép,

oly szép ének ez.

2.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

arról, hogy Valence grófja, Bougars nevezetű, háborút kezdett Biaucaire grófjával, Garinnel, oly fölöttébb nagy és csuda és halálos háborút, hogy nem virradott nap, melyen a város kapuit, falait és sorompóit meg ne támadta volna száz lovagjával és tízezer lovas és gyalogos egyéb vitézével, égetvén a gróf földeit, dúlván országát s öldökölvén népét. Biaucaire grófja, Garin, öreg és törődött ember volt, ideje eljárván. Örököse, fiú avagy leány, nem élt több, egyetlen zsenge úrfin kívül. Ez pedig olyan volt, amint néktek elmondandom. A gyermek Aucasin nevet nyert: szép, nemes, nyúlánk termetű fiú volt: formás lábszárú és lábú, deli testű és karú. Szőke haja finoman göndörödött, szemei ragyogtak és nevettek, orcája kedvesen fénylett, orra igen helyes kiállású volt, erényei pedig oly nagyon bővelkedők, hogy benne semmi rosszaság nem találtatott, csak csupa jó. Azonban a szerelem, mely mindeneket legyőz, oly erős úrrá lőn rajta, hogy emiatt lovaggá sem akart lenni, sem fegyvert fogni, sem tornákra elmenni, sem más hozzája illő dolgokat cselekedni. Apja és anyja így szóltak hozzá: "Fiam, imhol fogj fegyvert, s pattanj paripára, országodat oltalmazni, seregidet vezérelni. Ha magok közt látandnak, vitézebbül védelmezik éltöket és javaikat s éppenúgy a te földeidet és az enyémet." "Atyám, felelé Aucasin, mily beszédek ezek'? Isten ne adja meg semmi könyörgésem, hahogy előbb lovag lennék, s lóra szállván harcba mennék, holott is lovagokat győznék meg, avagy azok engem, míg édes felemet, Nicoletet, kit fölöttébb szeretek, nékem páromul nem adod." "Fiam, felelé a gróf, ebből semmi sem lészen. Vesd ki elmédből Nicoletet, mivelhogy ő csupán fogoly leányzó, ki idegen földről került ide. Városunk ispánja szaracénoktól vette meg, s úgy hozta közénk, felnevelte, megkereszteltette, s leányává fogadván, mihamarébb egy becsületes ifjúhoz adja, ki is tisztességgel eltartandja. Néked ővele semmi dolgod, s ha házasulni kívánnál, valamely király vagy gróf leányát szerzem meg párodul. Nincs oly rangbéli úr francia földön, kinek leánya, ha úgy akarnád, tiéd ne lehetne." "Ej atyám! felelé Aucasin, vajjon lehet-é oly nagy tisztesség e világon, melyet ha az én édesemre, Nicolete-re. ruháznának, nem a legjobb helyen volna őnála? Ha akár Konstantinápoly vagy Németország császárnéjává tennék, akár francia avagy angol királynévá, még az is csekély rang lenne az ő számára, oly nemes, finom és minden jókkal tündöklő leányzó az én Nicoletem."

3.

Most ének következik:

Biaucaire-i büszke várba,

Aucasin ott jött világra,

Nicolete, a karcsu árva

ott lőn hű szivébe zárva.

Apja szidta, ő csak állta,

Anyja feddte, azt se bánta:

"Rossz fiú, ez mégse járja!

Nicolete szép, jó leányka,

de Carthago a hazája,

pogány adta szolgaságra.

Ha fogad fáj házasságra,

ott az a sok rangos dáma!"

"Anyám, minden szó hiába,

Nicolete-nek nincsen párja,

karcsú teste, szép orcája

fűti szivem tiszta lángra,

s nincs szivemnek másra vágya,

ő oly ritka szép!"

4.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: "Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akar lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod." "Uram, felelé az ispán, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén, gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartsa. A te fiadnak, Aucasinnek, véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják." "Úgy vigyázz, felelé a gróf, e dologból még nagy bajod ne származzék!" A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául és cselédjéül egy öreg asszonyt rendelvén, valamint ellátván őket kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annakutána elpecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.

5.

Most ének következik:

Nicolete csak ült bezárva

bolthajtásos nagy szobába,

dísszel ékes volt e szála,

falán képek csudasága.

Márványköves ablakába

kikönyökölt a leányka.

Szép volt haja szőke szála,

szemöldöke hajolása,

arca fénye s tisztasága,

nincs, ki szebb lehetne nála!

Néz ki a sok lombos ágra,

bimbóját rá rózsa tárja,

szól a rigók víg nótája,

ő meg így sír: "Óh, én árva!

jaj, de korán estem gyászba!

Mért kell ülnöm így bezárva

bolthajtásos nagy szobába?

Jaj, Aucasin úrfi, drága,

ez hát szívünk mátkasága?

Szíved szívem nem utálta,

azért vagyok ide zárva

bolthajtásos nagy szobába,

azért estem kora gyászba,

de, Szűz Mária fiára!

másképp lesz ez nemsokára,

csak szökhessem el!"

6.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, bezárva a szobába. A hír pedig szájról szájra kelt, határról határra, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek azt mondták, hogy világgá menekült, mások azt beszélték, hogy Biaucaire grófja megölette. Olyik embernek tán kedvére is volt a hír, Aucasin azonban bezzeg nem örült, hanem beállított az ispánhoz, és így szólt: "Ispán úr, mit tettél az én édesemmel, Nicolete-tel, akit én legjobban szeretek ezen a világon? Elvitted és elraboltad tőlem? Tudd meg azonban, hogyha én most ebbe beléhalok, vesztemért neked kell számot adnod, s méltán, mivel te gyilkolsz meg engem, tulajdon két kezeddel, elrabolván tőlem azt, akit ezen a világon legjobban szeretek." "Szép úrfi, felelé az ispán, hagyjuk ezt! Nicolete fogoly leány, akit idegen földről hoztam ide, s pénzemen váltottam meg a szaracénoktól, hogy felneveljem, megkereszteltessem, s leányomul fogadjam. Egy szép napon majd feleségül is adom egy becsületes ifjúnak, aki tisztességgel eltartja. Neked semmi dolgod vele, kérd meg inkább valamelyik király vagy gróf leányát. Mi hasznod is volna belőle, ha szegénykét szeretőddé csábítanád, s ágyasoddá tennéd? Csak azt érnéd el, hogy lelked örökkön-örökké a poklokon égne, s a paradicsomba soha bé nem juthatnál." "Mi gondom a paradicsomra! Nem akarok oda jutni, csak Nicolete legyen az enyém, az én édes felem. Mert a paradicsomba csak azok mennek, akiket most itt elsorolok. Az öreg papok és a vén sánták és nyomorékok mennek oda, akik egész nap és egész éjszaka az oltár előtt meg a régi kriptákban görnyedeznek, koszos köpenyekbe és piszkos rongyokba öltözködve, s úgy halnak meg, ruhátlanul, mezítlábosan és csupasz combbal, kivetetten, éhezve, fázva és nyomorúságban. Ezek mennek a paradicsomba, és ezekkel semmi közöm. Inkább a pokolba szeretnék menni, mert oda jutnak a tudós emberek meg a deli lovagok, akik vitézi tornákon meg derék háborúkban vesznek el, odajutnak a nyalka apródok és a nemes urak. Vélük akarok tartani én is. És odamennek a finom, szép hölgyek, akik férjuruk mellé két vagy három barátot is tartanak, és odajut minden arany és ezüst, minden tarka köntös és drága szürke prém. Odajutnak a hárfapengetők és tréfacsinálók és a világ minden királyai. Velük akarok tartani, csak az én édes felem, Nicolete is velem legyen." "Már pedig, felelé az ispán, hiába való minden szavad, mert Nicolete-et sohasem látod többé. Ha szólhatnál vele, s atyád megtudná, őt is meg engem is tűzön süttetne, s magadnak is gonoszul lenne dolgod." "Nagy szomorúság ez nekem", felelé Aucasin. S nagy búsan otthagyta az ispánt.

7.

Most ének következik:

Megy Aucasin, s lépte gyász,

mint kit szörnyű gond igáz,

kedves arcért gyötri láz.

Nincs sebére jobbulás,

nincs jó szó, se gyógyulás.

Várja a szülői ház,

lépcsőin föltétováz,

bús szobáján eltanyáz,

kedveséért mély fohász

ajakára fuvoláz:

"Nicolete, te szép, ha állsz,

szép, ha kelsz, és szép, ha jársz,

szép, ha víg vitára szállsz,

szép, ha csókra, bókra vársz,

szép, ha kart ölelni társz,

bánat éretted csigáz,

érted leszek síri váz,

bús szívemnek jaj be fájsz,

nővérkém, szivem!"

8.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Miközben Aucasin szobájában ült, édes Nicolete-jén búslakodva, azonközben Valence grófja, Bougars, semmiben sem feledkezett meg háborúja folytatásáról, s egybegyüjtvén lovas és gyalog szolgáit, a vár alá vonult, hogy megostromolná. Nosza lőn nagy lárma és futkosás, a lovagok és apródok felfegyverkeztek, s a kapukhoz és a falakra sereglettek, megvédeni a várat, míg a polgárnép a bástyafalak mögé húzódott, kövek és hegyes karók ledobálására. Miközben pedig az ostrom dühösen és javában folyt, Garin gróf, Biaucaire ura, belépett a szobába, ahol a gyásznak esett Aucasin édes Nicolete-jét siratta, akit olyigen szeretett. "Ej, fiam, szólt a gróf, mily gyáva és nyomorú dolog, hogy nyugton nézed, mint rontja az ellenség váradat, mely messzi földön a legszebb és legerősebb! Tudd meg, hogyha elveszíted a várat, örökséged is odavész! Fiam, fogj tehát fegyvert, és pattanj paripára. Védd meg földedet, segítsd a hadinépet, kelj csatára, ha nem is ölsz meg egyetlen ellenséget sem, s azok sem téged. Ha a katonák magok közt látnak, vitézebbül védik meg javaikat s életüket, s éppen úgy a te földedet is meg az enyémet. Te oly nagy és erős fiú vagy, hogy ennyit könnyen megtehetsz, és meg is kell tenned!" "Atyám, felelé Aucasin, mily beszédek ezek? Mondom, isten ne adja meg semmi könyörgésem, hahogy előbb lennék lovag, s lóra szállván harcba mennék, holott is lovagokat győznék le, vagy azok engem, míg édes felemet, Nicolete-et, kit fölöttébb szeretek, páromul nem adod." "Fiam, felelé a gróf, ebből semmi sem lészen. Inkább elszenvedem örökségem pusztulását s minden javam vesztét, semhogy Nicolete-et asszonyoddá és feleségeddé tedd." Azzal megfordul. Mikor Aucasin látja, hogy elmegy, visszakiáltja. "Atyám, szól Aucasin, gyere vissza. Kössünk alkut!" "Miféle alkut, fiacskám?" "Fegyvert fogok és harcra szállok, azzal a feltétellel, hogy ha isten épségben és egészségben visszavezérel, megengeded látnom édes Nicoleteemet, csak annyi időcskére, míg véle két vagy három szót válthatok, s néki egyetlen csókot adhatok." "Megengedem", szólt az atya. Meg is esküszik szavára, s Aucasin fölvidul.

9.

Most ének következik:

Hallja vígan Aucasin,

hogy jutalma csók leszen,

százezer font aranyért

nem cserélné ezt a bért.

Harci ruhát nosza kért,

s fedi már is büszke vért:

jön rá bélelt sodronying,

sisaktolla úszva ring,

kardja dísze gomb, kerek,

emeli arany nyereg;

pajzsát, dárda nagy nyelét,

nézegeti kengyelét:

simul-é a talp alatt?

Szép levente így halad,

kedvesére gondolón

sarkantyút ád indulón,

lovának csak ennyi kell,

a nyílt kapun kiszökell,

föl, csatára hát!

10.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Aucasin, amint hallottátok és megértettétek, állig fegyverben, lovára ült, Istenem! mily pompásan illett álla alá a pajzs, fejére a sisak s bal csípőjére a kard kötése. Nagy és erős legényke volt, szép és finom és formás, a ló pedig, melyen ült, izmos és tüzes. A legényke ügyesen ugratott ki a kapu közén. Ne gondoljátok ám, hogy szarvasmarhák, tehenek és kecskék zsákmányolásán törte fejét, vagy hogy valamely ellenséges vitézzel szembeszállott, az meg ővele. Dehogyis! Semmi ilyes nem járt eszében, s egyre csak édes Nicolete-jére gondolt, úgyannyira, hogy lova gyeplőit eleresztvén, minden tennivalójáról elfeledkezett. A ló azonban, érezvén a sarkantyút, a harci kavarodásba ragadta, egyenesen az ellenség közé. Azok pedig minden oldalról kezeiket nyújtogatták, hogy elfogják az úrfit. Elszedték pajzsát és lándzsáját, majd lóhalálban elnyargaltak vele, útközben tanácskozva, mily halállal oltsák ki életét. Mikor Aucasin ezt hallotta: "Jaj, istenem - mondá - drága teremtőm! Íme ezek az én halálos ellenségeim, akik most magukkal visznek, s le fogják vágni a fejemet! És ha egyszer a fejem le lesz vágva, sohasem beszélhetek többé édes Nicolete-emmel, akit mindenek fölött szeretek! De itt van még az én jó kardom, és pihent és jó lovamon ülök! Ha most Nicolete-ért magamat meg nem védem, ne adja Isten, hogy még valaha is szerethessen!" A legényke nagy volt és erős, a ló pedig, melyen ült, jómozgású. Fogta tehát kardját, és elkezdett jobbra és balra vagdalkozni, sisakokat, orrvédő vasakat, kezeket és karokat szelve és nyesve, oly vérengzéssel, mint mikor a vadkan esik a támadó falkának az erdőn. Így ejtett el közülük tíz lovagot, hetet pedig megsebesített, aztán lóhalálában vágva át magát a kavarodáson, karddal kezében visszafelé nyargalt. Mikor Bougars gróf, Valence ura, hallotta, hogy most viszik akasztani ellenségét, Aucasint, arra felé tartott, s Aucasin nyomban megismerte. Fogta kardját, s úgy a gróf sisakjára vágott, hogy fejét jócskán megsebezte. Az elkábult Bougars földre esett, Aucasin pedig, kezet vetvén rá, sisakja orrvédőjénél fogva atyja elé vezette. "Atyám, szólt Aucasin, íme itt a te ellenséged, aki oly nagy háborút viselt ellened, s oly sok bajt zúdított rád. Húsz évig tartott ez a háborúság, és senkifia végét vetni nem tudta." "Drága fiam, felelé a gróf, mindig az ilyen hősi zsengeségű tetteket kellett volna végbevinned, s nem bolondságokon jártatni elméd." "Atyám, szólt Aucasin, ne kezdj újra prédikációkba, hanem teljesítsd be ígéretedet." "Hüm, miféle ígéretet, fiacskám?" "Ejnye, atyám, hát már elfeledted? Fejemre mondom, ha te el is feledted, én nem felejtem el soha, mivel igen idenőtt a szívemhez. Nem ígérted-é meg nekem, hogy ha fegyvert fogok, és harcra szállok, és isten épségben és egészségben hazavezérel, megengeded nekem az én édes felem, Nicolete-em látását, valamíg véle két-három szót szólhatok. Azt is megígérted, hogy egyszer meg is csókolhatom s ezt az ígéretet be kell teljesítened." "Én ígértem volna ilyet? - szólt az atya. - Isten ne legyen megsegítőm, ha állok ennek az ígéretnek. És ha Nicolete itt volna, tűzön süttetném, s neked is ugyan gonoszul lenne dolgod." "Ez az utolsó szavad?" - kérdezte Aucasin. - "Isten engem úgy segéljen, ez!" - felelé az atyja. - "Nohát, szólt Aucasin, igen keserülöm, hogy ilyen öreg ember ekkora hazug lehet. Valence grófja - mondta Aucasin -, én téged elfogtalak!" "Való igaz, úrfi!" - felelé a gróf. "Adj rá kezet" - szólt Aucasin. - "Szívesen, úrfi." És kezét kezébe csapta. "Tégy fogadást - szólt Aucasin -, hogy életed egy napját sem mulasztod, hanem mindenkor atyám romlását munkálod, testét és javait rongálván." "Istenemre, úrfi - felelé a gróf -, ne csúfolódj velem, hanem szabj rám illő váltságdíjat. Nem kérhetsz annyi ezüstöt és aranyat, harci lovat avagy sétáló paripát, tarka köntöst és szürke prémet, vadászebet avagy sólymot, amit meg ne fizetnék." "Mit beszélsz? - szólt Aucasin - elismered-é, hogy foglyomul ejtettelek?" - "Igen, úrfi!" - felelte Bougars gróf. "Isten engem úgy segéljen - szólt Aucasin -, hogyha nékem fogadást nem téssz, fejedet leröpítem." "Úgy hát, isten nevében - felelte a gróf - mindent megfogadok, amit csak kívánsz." És fogadalmat tőn, mire Aucasin visszaültette lovára, maga másikra ülvén, s elkísérte, mígnem biztos helyre jutott.

11.

Most ének következik:

Mikor látta gróf Garin,

hogy az ifjú Aucasin,

nem felejti kedvesét,

ékes arcú jegyesét,

megnyittatta egy setét

márványpince rejtekét,

odazárta gyermekét.

Ott a mélyben Aucasin

sírt, ahogy még sohasem,

sóhajtott keservesen,

sóhajtása milliom:

"Nicolete, te liliom!

Fényes arcú kedvesem,

szőlőízű édesem,

kis csészém, borlevesem!

Volt egyszer egy idegen,

hazája volt Limosin,

tengett-lengett betegen,

sínylett-sorvadt szüntelen,

ágya mélyén csüggeteg

haldokolt a nagybeteg.

Akkor ottan, kedvesem,

elsuhantál csöndesen:

látta, hogyan emelint

sarkad hosszú hermelint,

látta vállacskád, amint

gyolcsa hó színével int,

s ím, meggyógyult hirtelen,

ép lett, mint még sohasem,

ágyát hagyta üresen,

haza is ment sebesen,

frissen, egészségesen.

Liljomocskám, kedvesem,

szép, ha kelsz, és szép, ha jársz,

szép, ha szólsz, és csókra vársz,

szép, ha kart ölelni társz,

ki gyűlölhet? Senkisem!

Érted rejt most itt a mély

márványöblű pince-éj,

itt sírok keservesen,

meg is halok, azt hiszem,

érted, édesem!"

12.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Aucasin, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, Nicolete pedig, távol tőle, egy másik szobában. Volt pedig akkor nyáridő, május hava, mikor a napok langyosak, hosszúak és ragyogók, az éjszakák meg csöndesek és derültek. Nicolete egyik éjszaka, ágyában feküdvén, nézte a holdat, mily fényesen süt be az ablakon, s hallgatta a csalogányt, mily édesen csattog a kertben. És megemlékezett Aucasinről, édes feléről, akit olyigen szeretett. Elgondolkodott Garin grófról is, Biaucaire uráról, ki oly halálosan gyűlöli, s megértette, hogy itt sokáig nem maradhat, mert ha valaki megjelenti ezt a grófnak, Garin halálnak halálával halatja. Észrevette, hogy az őrizetére rendelt öregasszony mélyen aluszik. Akkor felkelt, legszebbik selyemrokoIyáját felöltötte, s ágya lepedőiből s törülköző keszkenőiből tőle telhetően hosszú kötelet fonván, az ablakfélfán megcsomózta. Így ereszkedett alá a kertbe, holott is, a fű igen harmatos lévén, egyik kezével elöl, másik kezével hátul emelte fel szoknyáját, s úgy suhant tova. Nicolete-nek szőke és finoman bodorodó haja volt, ragyogó és nevető szemei, csinos arcocskája, kecses szökellésű és állású orra, pirosló szájacskája, piroslóbb, mint a nyári cseresznye, fehér és apró fogacskái s kemény mellecskéi, melyek úgy dudorodtak köntöse alatt, mint két dió. Csípői táján oly karcsú volt, hogy két kezetek araszával átfoghattátok volna, s a margaréta-virágok, melyeket lábujja eltiport, s melyek aztán lábafejére ráhanyatlottak, egészen feketéknek látszottak lába és lábszárai színéhez képest, olyigen fehér volt a leányzó. Ellopózott a hátulsó ajtóhoz, s megnyitván, kijutott a biaucaire-i utcákra, holott is a nagy holdvilág miatt az árnyékos oldalon haladván, egyszerre csak ama toronyhoz ért, melybe kedvesét bezárták volt. A torony körül pedig hellyel-hellyel támasztó gyámok voltak, s Nicolete meghúzódott az egyik oszlop mögött, köpenyegébe ís eltakarózván. Fejét az ósdi és düledező torony egyik réséhez hajtotta, úgyhogy meghallhatta, miképen sír és fohászkodik odabent Aucasin, édeséért keseregvén, kit olyigen szeret vala. S minekutána elegendő ideig hallgatta, megszólalt.

13.

Most ének következik:

Fényes arcú Nicolete

hallja az oszlop megett,

Aucasinje mint zokog,

sűrű könnye mint buzog;

Nicolete most szóba fog:

"Drága úrfi, Aucasin,

kis lovagom, édesem,

mért sírsz ily keservesen,

mért búgsz értem könnyesen,

úgyse léssz enyém sohsem!

Édesapád, lásd, konok,

gyűlöl minden rokonod,

kedvesed hát elmegyen,

messzi túl a tengeren!

Most egy fürtjét lenyesi,

pincemélybe leveti,

Aucasinje fölveszi,

simítja, dédelgeti,

könnyel, csókkal öntözi,

kebelébe elteszi,

s újra folynak könnyei

Nicolete-jeért.

14.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Aucasin meghallotta, hogy Nicolete más országba akar elbújdosni, nem tudott hová lenni felindulásában. "Drága édes felem - szólt -, ne menj el, mert abba belehalnék. Az első ember, aki megpillantana, nyomban elragadna, s ágyába vivén, szeretőjévé tenne. És ha úgy esnék, hogy másvalaki ágyában feküdnél, nem az enyémben, ingyen se véld, hogy addig várnék, míg kést találok, megforgatni szívemben. Úgybizony, nem várnék addig, hanem csak elrohannék, valamíg egy kemény falhoz vagy fekete kőhöz kerülök, melybe fejemet verhessem, szemem kiszökkenéséig s velőm kiloccsanásáig. Mert inkább halnék ilyen halált, semhogy más ember ágyába feküdj, és nem az enyémbe." "Jaj - felelé Nicolete -, nem tudom elhinni, hogy annyira szeretsz, amint mondod; én azonban jobban szeretlek téged, mint te engem." "Nem, nem - szólt Aucasin -, semmiképpen sem lehet az, én édes felem, hogy te engem annyira szeress, mint én téged. Asszony sohasem szeretheti annyira a férfit, mint férfiú az asszonyt. Mert az asszony szerelme a szemében van és a melle bimbócskájában s a lába ujja hegyében, a férfiú szerelme pedig szívébe van elplántálva, és onnan soha ki nem jöhet." Azonközben, míg Aucasin és Nicolete így beszélgettek, a város éjjeli őrzői már jöttek lefelé az utcán, kivont kardjukat köpenyegük alatt rejtegetvén. Mivelhogy Garin gróf megparancsolta nekik, hogy Nicolete-et, valahol érik, mindjárt megöljék. A katona pedig, aki a torony tetején vigyázott, látta őket közelebb jönni, s hallotta, hogy egymás közt Nicolete-ről beszélgetnek, miképen ölhetnék meg. "Úristen! - mondá az őriző vitéz - mily nagy kár lenne ily szép leányzóért, ha megölnék. Igen dicséretes dolog volna tehát, ha szólhatnék hozzá, úgyhogy az üldözők észre ne vegyék, s őt vigyázatosságra inthetném. Mert ha őt megölik, az én ifjú uramnak, Aucasinnek is halálát okozná, ami pedig igen-igen öreg hiba lenne."

15.

Most ének következik:

Akkor ott az őr, a hű,

bátor lelkű, jószivű,

fogja, egy percet se veszt,

s nyájas, szép énekbe kezd:

"Szép kisasszony, tiszta szív,

karcsú lányka, drága hív,

szőke fürtű, hó fogú,

édes szemű, mosolyú,

látom, szíved vágya mi,

kedveseddel szólani,

kit a bú halálba hí.

Ám most gyilkos nép kutat,

szimatolja az utat,

köpenyükbe rejtve tőr:

jól vigyázz hát, int az őr!

les rád zord veszély ma, száz,

bús halál és szörnyü gyász,

lányka, jól vigyázz!"

16.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

"Óh, mondá Nicolete, legyen áldott atyád és anyád lelkének nyugovása, amiért ily szépen és nyájasan szóltál most hozzám. Isten segítségével vigyázni fogok magamra, és isten is vigyázni fog reám." Azzal beburkolózott köpenyegébe, az oszlop árnyékába húzódván, míg az üldözők elhaladtak. Azután búcsút mondott Aucasinnek, s ment, mendegélt, egészen a vár külső faláig. Ott egy omladékos helyen, mely kosárfonattal volt kitöltve, felkapaszkodott, mígnem átjutott a falnak árok felé néző oldalára, holott is lepillantván, a meredek mélységtől igen megiszonyodott. "Jaj istenem, mondá, édes teremtőm! Ha most leugrom, nyakam töröm, ha meg itt maradok, reggelre elfognak, s tűzön sütnek meg. Mégis, inkább haljak meg azonnal, semhogy holnap bámész nép járjon csudámra." Kereszt jelét vetvén fejére, alácsúszott az árokba, s míg annak aljáig ereszkedett, szép kezecskéi és lábacskái, melyek soha sebet nem ismertek, igen megzúzódtak és felhorzsolódtak, vagy tizenkét helyen vér is serkedvén belőlük. Mindazáltal nem érzett semmiféle sajgást, avagy fájást, szíve nagy rettegésében. S ha keserves volt az árokba lejutása, még keservesebben esett kimenekednie onnan. Mégis, eszébe vévén, hogy itt maradnia nem jó volna, egy hegyes karót keresett, melyet az ostrom idején vetettek alá a vár védői, s lépésről lépésre ebbe kapaszkodván, nagy fáradsággal felvergődött az árok szélére. Ott pedig, két nyíllövésnyire, rengeteg erdő kezdődött, hosszában is, széltében is harminc mérföldes kiterjedésű, tele vadállatokkal és kígyófajzattal. Nicolete igen félt bemenni az erdőbe, rettegvén a gyilkos szörnyetegektől, másfelől azt is meghánytorgatta elméjében, hogy ittmaradásával visszavinnék a városba és megégetnék.

17.

Most ének következik:

Fényes arcú Nicolete,

állva az árok felett,

ejt keserves könnyeket,

esdve Jézust emleget:

"Ég királya, szent egek,

jaj, most már hova legyek?

Hogyha erdőn át megyek,

farkas fal föl, mit tegyek?

Ott oroszlán, vadkan itt

feni fene fogait;

ha meg várok reggelig,

búvóhelyem fellelik,

üldöző raj rámtalál,

testem várja tűzhalál!

Így hát inkább, szent egek,

lepjen el a rengeteg,

farkasok hadd tépjenek,

oroszlánok nyeljenek,

semhogy itt rámleljenek,

s visszavigyenek!"

18.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Nicolete, mint hallottátok, igen keservesen panaszkodott. Aztán lelkét istennek ajánlván, tovább indult, s eljutott a rengeteg erdőbe. Nagyon mélyre nem merészkedett, félvén a vadállatoktól és a kígyóktól, hanem elbújt egy sűrű bokorban, ahol is elnyomta a buzgóság, s kora reggelig szunnyadozott így, mikor a pásztornép előjött a városból, nyáját az erdő és a folyóvíz közé terelvén. Ők maguk félrébb vonultak, egy igen szép forrás mellé, mely az erdő aljában fakadt, s köpenyüket kiterítvén, kirakták rája kenyerüket. Így eddegéltek, mikor is Nicolete, a madarak és a pásztorok szavára felserkenvén, közéjük sietett. "Szép fiúcskák, szólt, adjon isten jóreggelt!" "Néked is", felelé az egyik, aki beszédesebb volt a többieknél. "Szép fiúcskák, szólt Nicolete, ismeritek-é Aucasint, Garin úrnak, Biaucaire grófjának a fiát?" "Igen, igen, nagyon jól ismerjük." "Az isten szerelméért, szép fiúcskák, szólt Nicolete, mondjátok meg neki, hogy ebben az erdőben van egy vad; jöjjön hát ide, s vadásszon rá, mert ha elfoghatja, száz arany tallérért sem adná el egyetlen porcikáját sem, de még ötszázért sem, sem semmi kincsért." A pásztorok pedig, Nicolete-et látván, egészen elkápráztak az ő nagy szépségén. "Ezt mondjam neki? szólt közülük az, amelyik beszédesebb volt a többinél. Átok annak a fején, aki ilyet mond, és aki Aucasinnek ezt elbeszéli. Csalfaság minden szavad, mert ebben az erdőben nincs olyan vad, se szarvas, se oroszlán, se vadkan, amelyiknek akármely részéért többet adnának két vagy legfeljebb három polturánál, már pedig te nagy kincseket emlegetsz! De átok annak a fején, aki elhiszi a szavad, s aki Aucasinnek ezt elbeszéli! Tündér vagy te, semmi szükségünk a társaságodra, menj hát utadra!" "Jaj, szép fiúcskák, szólt Nicolete, mégis, mondjátok meg neki! Annak a vadnak olyan orvossága van, amitől Aucasin sebei mindjárt meggyógyulnak. És imhol az erszényemben öt garas, ez a tiétek, ha szóltok Aucasinnek. Három napon belül kelletik néki vadászatra jönnie, mert ha három nap alatt ama vadat fel nem találja, sebei soha meg nem gyógyulhatnak." "Hát jó, szólt a pásztor, add ide a garasaidat, s ha Aucasin erre jön, szólunk neki, helyébe azonban nem megyünk." "Isten fizesse meg!" szólt Nicolete. S búcsút vévén a pásztoroktól tovább indult.

19.

Most ének következik:

Fényes arcú Nicolete

pásztoroktól elsiet.

Veszi útját szaporán

lombos erdő sátorán,

százéves fák agg során,

míg egy helyhez érkezik,

ahol hét út ágazik,

más vidékre mindenik.

Fontolgatja Nicolete:

Aucasinje nem feled?

ahogy mondta, úgy szeret? -

Liliomot sorra szed,

mellé magyal-levelet,

lombból tákol fedelet:

áll a lugas ékesen,

szebbet nem rak senkisem!

Ott nagy esküvést teszen,

hogy, ha jönne Aucasin,

s rá gondolva kedvesen

itt egy kicsit nem pihen,

többé párja nem leszen,

s ő sem az övé.

20.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fölöttébb szépen és csinosan rakta fel lugasát, kívül és belül virágokkal és lombokkal ékesítvén. Annakutána a lugas mellett egy sűrű bokorban húzódott meg, kíváncsian várván, Aucasin mit lészen teendő. És minden tájon és vidéken az a hír és szóbeszéd szállt tova, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek mondása szerint világgá ment, mások azt beszélték, hogy Garin gróf megölette. Tán akadt olyan is, aki örült ennek a hírnek, Aucasin azonban bezzeg nem örült. Atyja pedig, Garin gróf, előhozatta őtet a fogságból, s országa lovagjait és úrhölgyeit egybegyűjtvén, felettébb gazdag ünnepséget csapott, hogy fia, Aucasin, valamiképen megvidámodjék. Noha az ünnepségen sokan hemzsegtek, Aucasin búsan és elkeseredve vonult félre, az egyik korlátra könyökölvén. Ki-ki kedvére vígadt, de Aucasin nem vidult fel, és nem is akart, mert semmi olyat nem látott, amit kedvelt volna. Egy lovag pedig, megpillantván őtet, hozzája lépett és megszólította. "Aucasin, szólt, én is voltam betege annak a nyavalyának, aminek te. Jó tanácsot adnék hát néked, ha meghallgatnád." "Uram, felelé Aucasin, igen köszönöm! A jó tanács sokat ér." "Pattanj lóra, szólt a lovag, s menj az erdőbe magadat kissé múlatni; nézegesd a virágokat és külömb-külömbféle füveket, és hallgasd a madarak énekét. Jó szerencsével oly szót is hallhatsz, amely javadra válhatik." "Uram, felelé Aucasin, igen köszönöm! Így fogok cselekedni." Azzal kimégyen a teremből, s a lépcsőkön lesietve az istállóba fordult, hol lova állott. Lovát megnyergeltetvén és felkantároztatván, lábát a kengyelbe veti s felpattan: ki a várból! Addig-addig lovagolt, míg eljutott az erdőbe, ottan is a forrás mellé, holott megtalálja a pásztorokat, épen a kilencedik órában. Köpenyegük a fűre volt kiterítve, s eddegéltek, fölöttébb örvendezvén.

21.

Most ének következik:

Pásztornép ott heverész,

Esmerés és Martinés,

Fruelins és Johanés,

Robecon és Aubriés.

Egyik mondja: "Égi kéz

áldjon téged, míg csak élsz,

Aucasinunk, szép vitéz!

És azonkép áldja ég

szíved szőke kedvesét,

fényes arcát, kék szemét,

aki nékünk pénzt adott,

jó kalácshoz juttatott,

kést vehettünk s szép tokot,

szóló sípot, furulyát,

görbe botot, víg dudát,

áldja őt az ég!"

22.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Amint Aucasin hallotta a pásztorokat, megemlékezett Nicolete-ről, édes feléről, kit mindenek felett szeret vala. Azt gondolta magában, hogy ő járhatott itt. Megsarkantyúzta hát lovát, s a pásztorokhoz siet. "Szép fiúcskák, adjon isten!" "Fogadj isten" felelé az, amelyik beszédesebb volt a többinél. "Szép fiúcskák, szólt Aucasin, énekeljétek el mégegyszer iménti nótátokat." "Nem énekeljük mi, felelé az, amelyik beszédesebb volt a többinél. Átok a fejére, aki néked azt újra elnótázná, szép úrfi!" "Szép fiúcskák, szólt Aucasin, hát nem ismertek engem?" "De bizony, ismerünk, tudjuk, hogy te vagy Aucasin, a mi úrfink, csakhogy mi nem a tiéid vagyunk ám, hanem a gróféi." "Szép fiúcskák, mégis tegyétek meg, igen kérlek!" "Adta teremtette, szólt a pásztor, hát már miért énekeljek én neked, ha nincs rá kedvem? Hiszen nincs olyan hatalmas úr ezen a tájon Garin grófon kívül, aki ha ökreimet, teheneimet, vagy juhaimat rétjén vagy búzaföldjén kapná, el merné hajtani őket, s nem rettegne szemei kikapartatásáért. Miért énekeljek hát néked, ha nincs rá kedvem?" "A jóisten szerelméért, szép fiúcska, tedd meg nékem! És kapsz érte erszényemből tíz garast." "Úrfi, elvesszük a garasokat, de mégsem énekelhetünk, mert eskünk tiltja, de ha akarod, énekszó helyett rendes szóval elmondhatom a dolgot." "Istenugyse, felelé Aucasin, a rendes szó is többet ér a semminél" "Úrfi, hát épen itt üldögéltünk, reggeli hat és kilenc óra közt, a forrás mellett falatozgatva, ahogyan most is cselekszünk. Egyszerre csak egy világszép leányzó jött hozzánk, akit tündérnek véltünk, mert az egész erdő megvilágosodott tőle. Pénzéből adott nekünk, s rávett, megigérnünk, hogy jöttödre mondjuk meg, jó volna egyet vadásznod ebben az erdőben, mivel van itt egy vad, melyet ha megfoghatnál, ötszáz ezüsttallérért sem adnád egyik-egyik porcikáját, sőt semmi kincsért sem. Mert annál a vadnál oly orvosság vagyon, kit ha megkaphatnál, sebeid meggyógyítaná, és ezt három napon belől meg kelletik szerezned, annakutána soha többé nem adatván meglátnod. Ha tehát úgy tetszik, menj vadászni, s ha nem tetszik, ne menj, - én ígéretemnek eleget tettem." "Szép fiúcskák, szólt Aucasin, eleget mondtatok, s isten segítségével majd csak rátalálok.

23.

Most ének következik:

Hall Aucasin drága szót,

kedveséről hírhozót,

szívéig harangozót.

Mond utána búcsuzót,

s elnyeli a vad bozót.

Vágtat gyorsan, mint a szél,

s közbe-közbe így beszél:

"Karcsú lánykám, Nicolete,

érted bolygom e helyet,

kant nem űzök, sem gimet,

nyomod nézem, hol lehet?

Karcsú tested, tűz szemed,

hangocskád és kellemed

fájdítgatja mellemet,

de ha isten megszeret,

újra látlak tégedet,

nővérkém, szivem!"

24.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Aucasin keresztül-kasul bejárta az erdőt, jó lova vígan ügetett vele. Ingyen se véljétek, hogy a vad indák vagy tövisek megkímélték volna. Jaj, dehogy is! Inkább megtépdesték ruháit, úgyhogy alig lehetett volna ismét egybeölteni, s karjaiból és oldalából harminc vagy negyven helyen is kiserkedt a vér, melynek hullásán az úrfit ki-ki könnyen nyomon követhette volna a fű közt. Ő azonban annyira csak az ő édes felére, Nicolete-re gondolt, hogy semmi sajgást vagy fájdalmat nem érzett, hanem egész nap járta az erdőt, hívének mindazonáltal semmi hírét nem hallván. Mikor pedig látta volna, hogy már estellik, nagy sírásba kezdett, kedvesét meg nem találván. Egyszer csak egy régi füves úton lovagolt végig, mikor is maga előtt az úton egy legényt pillantott meg, aki hogy milyen volt, imhol elmondom. Nagytermetű és csodálatosképpen ocsmonda és rút legény volt, kócos feje feketébb a füstölt sódarnál, szemei tenyérnyire vetve egymástól. Széles pofái közt roppant orr tömpült, tág orrlikakkal, s ajkai veressége meghaladta a kárbunkulus színét, fogai csúnyán sárgállván. Bivalybőr nadrágot és cipőket viselt, lábszára térdenfölülig hárskéreggel volt körülcsavarva, s dupla köpenyeg kerítette. Nagy bunkósbotra támaszkodva bandukolt. Aucasin sietve ment túl rajta, s láttára igen megrettent. "Derék bátya, adjon isten!" "Fogadj isten", felelé a legény. "Mi jóban fáradsz ezen a vad helyen?" "Mi gondod rá?" szólt a legény. "Semmi, felelé Aucasin, csak úgy kérdeztem.'' "Dehát miért pityeregsz, kérdezte a legény, és miért vagy annyira elszontyolodva? Ha én olyan hatalmas úrfi volnék, mint te, az egész világért sem sírnék" "Ej, hát ismersz engem?" szólt Aucasin. "Ojjé, tudom én, hogy te Aucasin vagy, a gróf úr fia, s ha elmondod, miért pityeregsz, én is elmondom, mi járatban vagyok itt." "Jó, felelé Aucasin, igen szívesen elmondom. Vadászni jöttem ma ebbe az erdőbe, s elvesztettem világszép fehér agaramat, azért sírok." "Tyhű! szólt a legény, a szívre, mely Urunk testében dobogott! Így sírni egy büdös kutyáért! Átkozott tökfilkó, aki ezért megsajnál! Hiszen nincs ennek a földnek olyan hatalmas ura, akitől ha a te atyád akár tíz, tizenöt vagy húsz ebet kérne, nagy örömmel azonnal meg ne adná! Bezzeg én inkább sírhatnék és panaszkodhatnék!" "És miért, jó bátya?" "Elmondom, úrficskám. Egy gazdag paraszthoz voltam beszegődve, ekéjét tartani, négy ökrét hajtani. Három nappal ezelőtt aztán nagy baj ért, mert elvesztettem a legszebbik ökröt, Roget nevűt, s azt keresem. Három napja se nem eszem, se nem iszom, s nem merek bemenni a városba, mert börtönbe vetnének, fizetni semmiképp sem tudván. Nincs semmi egyéb valamit ér holmim, mint amit rajtam látsz. Van egy szegény anyám, akinek egyetlen valamit érő holmija a derékalja volt, azt is kihúzták alóla, s most csupasz szalmán hál, úgyhogy még magamnál is jobban sajnálom. Ám a vagyon jön és megy, s amit ma elvesztettem, holnap újra megkereshetem, és kifizethetem az ökör árát, mihelyt lehet -, hát nem is sírok! És te elpityeredsz egy koszos kutyáért! Átkozott tökfilkó, aki megszán!" "Derék bátya, igazán megvigasztalsz! Isten áldjon meg érte! Mennyit ért az a te ökröd?" "Úrficskám, húsz garast követelnek érte, s egyetlen fillért sem tudtam lealkudni az árából." "Imhol, szólt Aucasin, itt van húsz garas az erszényemből, fizesd meg az ökrödet!" "Igen köszönöm, úrfi, szólt a legény. Isten segítsen megtalálnod, amit keressz!" Azzal elválnak. Aucasin tovább lovagol. Az éjszaka szép volt és nyugalmas, Aucasin pedig addig-addig haladt, míg eljutott az út elágazásáig, ahol is megpillantotta a lugast, melyet, mint tudjátok, Nicolete rakott volt, kívül-belül, fölül-alul virágokkal ékesítvén, kinél már szebb nem is lehetett. Amint Aucasin a lugast észrevette, nyomban megállt, s a hold fénye besütött a házikóba. "Istenemre! szólt Aucasin, Nicolete járt erre, az én édes felem, s ez az ő szép kezeinek munkája. Az ő édes szerelméért imhol leszállok a lovamról, s egy éjszakára itt pihenek." Kiemelte lábát a kengyelből, hogy leszálljon, de a ló igen magas állat volt. Aucasin pedig annyira elgondolkodott Nicolete-jén, az ő édes felén, hogy keményen nekiütődött egy kőnek, s válla csontja kizökkent helyéből. Igen érezte sebesülését, de nagy erőlködéssel, ahogy lehetett, mégis feltápászkodott, s lovát másik kezével odakötötte egy galagonyabokorhoz. Aztán oldalára fordulva hátrakúszott a lugasba. Kinézvén az egyik nyíláson, megpillantotta az ég csillagait, melyek közül a legfényesebbikhez így kezdett szólni:

25.

Most ének következik:

"Kis csillag, köszöntelek,

ki a holdat követed,

Nicolete is tán veled

szőkén száll, és bút feled;

a jóisten, úgy lehet,

nagy kegyelmet véle tett,

s lakozása égbe lett.

Ha ő leng a föld felett,

hozzá szállnék egyenest,

csak egy percig lenni fenn!

Csókolnálak, édesem,

hullnék aztán szívesen.

Mert lennék királyfi bár,

édesebb díj sohse vár,

nővérkém, szívem!"

26.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Amint Nicolete meghallotta Aucasint, hozzásietett, mert nem volt tőle nagyon távol. Belépett a lugasba, karjait nyaka köré fonta s összecsókolgatta és összeölelgette. "Drága, édes szerelmem, isten hozott!" "Te is üdvözlégy, drága, édes szerelmem!" Újra összeölelkeztek és összecsókolóztak, s vége-hossza nem volt örvendezésüknek. "Aj, édes szerelmem, szólt Aucasin, az imént súlyos seb esett a vállamon, de se sajgását, se fájását nem érzem, mivelhogy téged láthatlak!" Nicolete megtapintgatta kedvesét, s észrevette, hogy válla kiment a helyéből, s addig simogatta fehér kezeivel, míg isten segítségével, aki barátja a szerelmeseknek, helyére igazította a csontot. Azután virágokat, friss füvet és zöld leveleket szaggatván, inge egyik darabjával a sebre kötözte, amitől az nyomban meggyógyult. "Aucasin, szólt Nicolete, édes felem, tartsunk tanácsot, mitévő légy? Ha atyád holnap fölvereti az erdőt, s rámtalálnak, engem halál vár, véled bármi essék." "Fölöttébb szörnyű volna az énnekem, felelé Aucasin, de hacsak lehet, meg nem engedem, hogy ittfogjanak." Azzal fölpattant lovára, s kedvesét csókok és ölelések közt maga elé ültetve, kinyargaltak a mezőre.

27.

Most ének következik:

Most a szőke Aucasin

delin és szerelmesen

mély erdőből kimegyen,

s azt, kit nyergében viszen,

és ki karja közt pihen,

csókkal hinti szüntelen,

ám az inti csendesen:

"Aucasinem, hű felem,

merre indulsz most velem?"

"Mit tudom én, édesem,

merre, mindegy énnekem,

erdőkön, vad útfelen,

csak te légy mindig velem!"

Mennek hát völgyön, hegyen,

városon, tanyás helyen,

s egy szép napon hirtelen

homokos part mentiben

hopp, leszállnak.

28.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Aucasin, mint hallottátok és megértettétek, kedvesével együtt leszállott a tenger mellett. Az úrfi kantárszáron vezette lovát, kedvesét pedig kezénél fogta, így indultak el a parton. Aucasin egyszerre csak hajót vett észre, melyen kalmárok vitorláztak a part közelében. Intett nekik, s azok odajöttek, majd megalkudván, hajójukra vették mindkettőjüket. Mikor nyílt tengerre értek, nagy és csuda vihar kerekedék, mely ide-oda hányta s vetette őket, valamíg egy idegen országba nem jutottak, Torelore várának kikötőjébe. Holott is megkérdezvén, mely földön járnának, mondák nekik, hogy ez Torelore királynak földje. Aucasin azt is megkérdezte, miféle ember ez a király, s visel-e mostanában háborút? Felelék: "Igen, még pedig nagy háborút!" Aucasin akkor elbúcsúzott a kalmároktól, s azok is őt Istennek ajánlották. Lóra szállt, kardját felövezvén, s édes felét maga elé ültetvén. Így értek a vár alá. Ott megkérdezte, hol a király? Azt felelték, hogy éppen gyermekágyban fekszik. "Hát akkor a felesége mit csinál?" Azt felelték, hogy a királyné a sereggel van s véle az ország minden lakosa. Mikor Aucasin ezt hallotta, igen elcsodálkozott, s a palotához érkezvén, édes felével együtt leszállt lováról. Nicolete tartotta a lovat, Aucasin pedig felövezett karddal a palotába lépett, addig menvén, míg a király fekvő szobájába nem jutott.

29.

Most ének következik:

Aucasin, a deli szép,

vén királyhoz most belép,

lépeget elébb-elébb,

meg is leli fekhelyét.

Odamegyen, közelébb,

s szól, halljátok csak, miképp?

Vén csont! mi esett beléd?"

S az szól: "Szűlés görcse tép,

gyermekágyban fekszem épp;

ám leszek még újra ép,

hallgatok egy szent misét,

miként őseim tevék,

aztán roppant hadinép

élén ellenimre mék,

s nem tűrök tovább!"

30.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Aucasin a királyt ekként beszélni hallotta, fogta a paplanokat, amikkel be volt takarva, s valamennyit széthányta a szobában. Háta mögött egy fütyköst pillantott meg. Előkapta, visszafordult, s úgy elagyabugyálta vele őfelségét, hogy csaknem belegebedt. "Héj, szép úrfi! - kiáltott a király - mit akarsz velem? Elment az eszed, hogy a saját házamban így elversz?" "Isten szent szívére! - felelé Aucasin - beste kurafia, menten agyon is váglak, ha azonnal meg nem fogadod, hogy országodban férfi többet gyermeket nem szül." A király megfogadta, s minekutána ez megtörtént, "Felség, szólt Aucasin, most pedig vezess oda, ahol feleséged a haddal vagyon." "Szívesen, úrfi," felelé a király. Azzal lóra szállt, s Aucasin is az övére. Nicolete pedig a királyné termeiben maradt. A király és Aucasin odalovagoltak, ahol a királyné harcolt, s megpillantották a vackorral, tojással és friss sajttal vívott csatát. Amint Aucasin szemlélni kezdte ezt az ütközetet, szeme-szája elállott a csodálkozástól.

31.

Most ének következik:

Aucasin most megpihen,

hátradőlve nyergiben

bámészkodik, néz igen,

ez a furcsa harc milyen!

Minden harcos íziben

sajtot lóbál keziben,

van, ki vad vackort veszen,

vagy pöffedt gombát viszen;

ki habot csap csöpp vizen,

az már hős itt, azt hiszem.

Hősi úrfi, Aucasin

elbámészkodik ezen,

s húj, kacagni kezd.

32.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Aucasin ezt a csodadolgot látta, odafordult a királyhoz: "Felség, szólt Aucasin, ezek a te ellenségeid?" "Igen, úrfi" felelé a király. "Akarod-é, hogy kitöltsem rajtok bosszúdat?" "Hogyne akarnám?" felelé a király. Akkor Aucasin kardot rántott, s közéjük rohanva jobbra-balra vagdalkozni kezdett, sokakat megölvén bennök. Mikor pedig a király ezt az öldöklést látta, zabolán fogta Aucasin lovát s szólt: "Héj, úrficskám, ne öld meg őket olyan nagyon!" "Ejnye, felelé Aucasin, hát akkor hogyan töltsem rajtok bosszúdat?" "Úrfi, szólt a király, már eddig is túlontúl megbosszultál. Mifelénk nem szokás egészen agyonverni egymást!" Az ellenség pedig megfutamodék. Akkor a király és Aucasin visszatértek Torelore várába. Az ország lakói mondogatni kezdték a királynak, hogy Aucasint űzze el földjéről, Nicolete-et pedig tartsa ott, feleségül fia számára, mivel igen rangbéli születésű leánynak látszik. Nicolete, ezt hallván, bezzeg nem örült, hanem így kezdett szólani:

33.

Most ének következik:

"Felséges úr, Torelore,

- szép Nicolete így felel -,

néped rám azt mondja: dőre,

mert ha Aucasin ölel,

reszket testem gyenge bőre;

ámde drágább derítőre,

táncra, víg kört kerítőre,

hárfahangra, hegedőre,

játékra, nevettetőre

sohse vágyom én!"

34.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Aucasin Torelore várában vígan és kedvére éldegélt, hiszen ott volt vele Nicolete, szíve édes fele, akit olyigen szeretett. Miközben azonban ily vígan és kedvére élt, egyszerre csak egy sereg szaracén jött a tengeren, s megostromolták, és bevették a várat, javakat rabolván, és rabokat fogdosván. Így ragadták meg Aucasint és Nicolete-et is, és Aucasin kezeit és lábait megkötözvén, egyik hajóba vetették, Nicolete-et pedig másikba. A tengeren vihar kerekedék, mely a két hajót elterelte egymástól. Az, amelyiken Aucasin hányódott, sok bolyongás után Biaucaire vára alá érkezett, s mikor a lakósok előfutottak, hogy a hajót jussuk szerint megvámolják, Aucasint is megtalálták és ráismertek. A Biaucaire-béliek igen megörültek úrfijok láttára, mert Aucasin már három éve volt oda Torelore várában, s azalatt apja-anyja meghaltak. A nép tehát Biaucaire várába vitte Aucasint, s hódolt neki, ő pedig békében országolt rajtuk.

35.

Most ének következik:

Aucasin hát visszatért,

Biaucaire-be hazatért,

s városát és nemzetét

békén tartva, éldegélt

Majd nagy esküt esküvék,

úgy gyászolni kegyesét,

fényes arcú jegyesét,

ahogy nem síratta még

apját, anyját, senkijét:

"Fényes arcú kedvesem,

hol vagy? egyre azt lesem,

nincs közel hely, s messze sem,

szárazon, sem tengeren,

hol nyomod nem keresem,

csak megleljelek!"

36.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Hagyjuk most kicsinyég Aucasint, s szóljunk Nicolete-ről. A hajó, melyen Nicolete hányódott, Carthago királyáé volt, aki pedig atyja vala Nicolete-nek. És volt neki tizenkét fiútestvére is, valamennyien királyok és fejedelmek. Mikor a hajóbeliek látták, hogy Nicolete milyen szép leány, nagy tisztességgel kezdtek véle bánni, s ünnepséget tartottak felvidítására, kérdezgetvén, honnan való volna? Mert igen rangbéli személynek s fejedelmi eredetűnek gyaníták. Ő azonban nem felelhetett meg nékik, hogy ki volna, mert még zsenge gyermek korában rabolták vala el. Tovább hajóztak hát, míg Carthago városa alá nem értek. Mikor Nicolete megpillantotta a várfalakat és a vidéket, egyszerre eszébe jutott, hogy itt nevelkedett, s zsenge korában innen rabolták el. Mert annyira nem volt egészen kicsiny gyermek, hogy ne tudta volna, hogy Carthago királya vala édesatyja, s ez a város nevelkedése helye.

37.

Most ének következik:

Nicolete, a drága gyermek,

alighogy a parton termett,

hol elé ragyogva kelnek

falak, ormok s büszke termek,

szóra búslakodva gerjed:

"Jaj, bár rangom nagyra terjed,

bár vagyok királyi gyermek,

s testvéreim fejedelmek,

jaj, mit ér? vad nép ölelget,

jaj, Aucasin, merre lellek?

Drága úrfi, nem feledlek,

édes képed, hű szerelmed

bennem ég, és bennem erjed.

Isten adjon segedelmet

két karodban lelni enyhet,

két karod közt elmerengek,

s szájon és orcán melenget

csókjaid heve!"

38.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Carthago királya Nicolete-et ekként beszélni hallotta, karjait nyaka köré vetvén megölelte. "Drága szépségem, mondá, szólj, ki vagy hát? Ne félj így tőlem!" "Felség, felelé Nicolete, én a carthagói király leánya vagyok, s zsenge koromban elraboltak, vagy tizenöt évvel ezelőtt." Mikor a carthagóbeliek ezt a beszédet hallották, nyomban megismerték, hogy Nicolete igazat szól, s tisztességére nagy-nagy ünnepséget csapván, a palotába vitték, király leányához illően. Mindjárt feleségül akarták adni az egyik pogány fejedelemhez, de Nicolete-nek eszébe sem volt a házasság. Így maradt ott három vagy négy napig. Akkor azon kezdte törni fejét, mily csellel indulhatna Aucasin keresésére. Hegedőt szerzett, s hegedülni tanult, mígnem egy napon csakugyan feleségül akarták adni egy hatalmas pogány királyhoz. Akkor éjszaka kiszökött, s a kikötőbe menvén, egy szegény asszonynál rejtőzött el a parton. Arravaló micsodás füvet kerítvén, fejét és orcáját megkente, valamíg egészen megfeketedett és megbarnult. Aztán zekét, köpenyeget, fiú-inget és nadrágot varratott, s vándorló énekesnek öltözvén, vette a hegedőt, s addig kérlelte az egyik hajóst, valamíg az hajójába nem fogadta. A hajósnép fölvonta a vitorlát, s nyílt tengerre evezvén, Provence partjaihoz közeledett. Ott Nicolete kiszállott a hajóból, vette hegedűjét, s hegedőlve járta végig az országot, valamíg Biaucaire várához nem érkezett, ahol Aucasin lakozott.

39.

Most ének következik:

Biaucaire-ban egy napon

Aucasin a bástyán üle,

fönn a széles kőlapon,

és vitézei körűle.

Víg madárraj énekelt,

bimbó, lomb pattant, örűlve,

s ím, elé fénnyel derűlve

Nicolete emléke kelt:

bús sóhajé, múltaké,

könnyeké is, hulltaké.

S hopp! egyszer csak jött a lány

hegedővel, halk vonóval,

s ily beszéd kelt ajakán:

"Zengek néktek rege-szóval,

dús lovagnép fönt s alant,

Aucasin úr mily kaland

szerelmetes hőse lett,

s édes párja Nicolete!

Lovag a lányt úgy szerette,

rengetegbe felkereste,

ám Torelore fokán

foglyul ejté vad pogány,

s nem is tudni, hova lett?

Most az édes Nicolete

carthagói fok felett

búsong, bár király az atyja,

s bár egész nép szolga-hadja;

ám az apja mondogatja,

vad pogánynak nőül adja,

s Nicolet-et bú ríkatja,

jaj, mert minden gondolatja

csupán ama Aucasin,

s esküszik keservesen,

nem lesz másé sohasem,

ha az övé nem leszen,

akit úgy szeret."

40.

Most szót mondok, mese-szót és rege-szót:

Mikor Aucasin Nicolete-et ekként beszélni hallotta, igen megörült, s félrevonván őt, kérdezgetni kezdte. "Drága öcsikém, szólt Aucasin, nem tudsz-e valamit ama Nicolete-ről, akiről itt énekeltél?" "Dehogyisnem, úrfi, tudom róla, hogy ő a legnemesebb és legokosabb teremtmény, aki csak valaha e világon teremtődött. Ő a carthagói király leánya, aki ugyanakkor ejtette őt rabul, mikor Aucasint, s magával vitte Carthagóba, holott is mikor megtudta, hogy Nicolete az ő leánya, tisztességére nagy ünnepséget rendelt. Most pedig azt forgatja elméjében, hogy egy napon feleségül adja leányát Spanyolföld valamelyik leghatalmasabb fejedelméhez. Nicolete azonban inkább felakasztatja vagy tüzön sütteti magát, semhogy akármelyiket is férjéül fogadja, bármily nagy úr légyen is." "Hej, édes öcsikém, szólt Aucasin gróf, ha hajlandó lennél visszafordulni abba az országba s megmondani Nicolete-nek, hogy jöjjön ide egy szóra, annyit adnék javaimból, amennyit csak kérni vagy elvinni tudnál. És tudd meg azt is, hogy én az ő érte való szerelmem mián más személyt feleségül nem veszek, ha még oly rangbéli vérség lenne is, hanem csak őreá várok, s vagy ő lesz a házasfelem, vagy senki. És ha tudtam volna, hol találhatok reá, nem kutattam volna tovább a világot" "Úrfi, felelé a leány, ha megtartod ígéretedet, visszamegyek érte, megteszem neked és néki, akit igen szeretek." Aucasin akkor fogadalmat tett a leánynak, s húsz ezüstpénzt is adatott neki. Nicolete elbúcsúzott, s Aucasin sírni kezdett édes feléért való szerelmében. Mikor pedig Nicolete őtet sírni látta, "Úrfi, mondá, ne félj semmit is, mert kevés idő jártán városodba hozom édesedet, s ismét látni fogod őt." Mikor ezt Aucasin hallotta, igen megörvendezett. Nicolete pedig eltávozván a városba ment, az ispán özvegyének házához, minthogy az ispán, az ő fogadott atyja, immáron nem élt. Ott megszállván, elbeszélte az asszonynak dolgai estét, s az ispán özvegye ráismert benne nevelt Nicolete-jére. Mosdót és fürdőt készített tehát a leánynak, s nyolc nap elteltével egy valami fűvel, mely vérehullajtónak is neveztetik, megkente Nicolete-et, aki attól szebbé változott, mint valaha is volt. Akkor aztán felöltözött pompás selyem köntösökbe, amilyeneknek az ispánné nagy bőségében volt, s leült a szobában egy selyemmel kirakott szőnyegvánkosra, beszólítván az asszonyt, hogy most már mehet Aucasinért, az ő édes feléért. Az ispánné aszerint is cselekvék. Mikor pedig a várba érkezett, Aucasint Nicolete-jéért siránkozva és sóhajtozva találta, amiért oly soká késlekedik. Az úri hölgy így szólt Aucasinhoz: "Aucasin, ne búslakodj tovább, hanem jer velem íziben, hadd mutassam meg néked azt a valamit, amit legjobban szeretsz a világon. Mert itt van Nicolete, a te édes feled, aki messze földről idejött keresésedre." És Aucasin nagyon megörült.

41.

Most ének következik:

Nosza, mikor Aucasin

kedveséről hírt veszen,

hogy itt van, közel helyen,

örvend, mint még sohasem.

Ispánnéval sebtiben

a kastélyba bémegyen,

szép szobába besiet,

ahol várja Nicolete.

Látja a lány, és ezen

örvend, mint még sohasem,

nosza, víg ugrást teszen,

s mikor belép Aucasin,

nyomban karja közt terem,

csókolja édesdeden,

szemét, száját tüzesen.

Fut az éj, s más reggelen

Nicolete-tel rendesen

oltárhoz megy Aucasin,

és a lány grófné leszen.

Aztán hosszú éveken

éltek vígan, édesen,

nem ért több gyászt Aucasin,

s véle Nicolete-je sem,

búcsút mond hát énekem,

s nincsen több szavam.

Tóth Árpád fordítása, 1926