Műfaji meghatározás
A himnusz vallásos jellegű, Istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének. Eredeti, szűkebb értelemben egy istenhez, illetve az Istenhez forduló beszédmód; a középkorban azonban ennél lényegesen tágabban értelmezik a műfajt, és a megszólított személyétől vagy akár a megszólítás gesztusától függetlenül minden (közvetlenül vagy közvetve) Istent dicsőítő, közösségben, énekelve előadott verses szöveget himnusznak neveznek. A római egyház himnuszai eleinte kizárólag latin nyelvűek, a 9. századtól fogva megjelennek a nemzeti nyelven írott himnuszok is.
Vershelyzet és líraiság
A himnusz az óda egy sajátos változata, hiszen a két műfaj vershelyzete lényegében azonos: az átlagos, hétköznapi emberek közössége a magánál magasabb rendűt, nagyszerűbbet, hatalmasabbat szólítja meg emelkedett, ünnepélyes hangon, hogy dicsőítse és hogy kérjen tőle; csakhogy a himnusznak ez a megszólítottja mindig isteni személy, a középkori keresztény himnuszokban Isten, a Szentháromság egésze vagy valamelyik személye, illetve Szűz Mária vagy más szent.
A megszólított isteni voltából következik, hogy a himnusz a költői formák között máig a legszemélytelenebb: ugyanis a megénekelt tárgy, a megszólított Isten (isten) uralkodik benne, nem pedig a hozzá fohászkodó, az ember. Személytelensége mellett ugyanakkor a legemelkedettebb is a himnusz a lírai műfajok között. Emelkedettsége ünnepi elragadtatásban, alázatban, dicsőítő szenvedélyben nyilvánul meg, mindez pedig annak köszönhető, hogy témája a fenségesség köréből való. A szépség nyilvánvaló jelenségeinek kereséséből fakad a himnusz lírai énjének feszültsége, a vers egész indulatmenete, amely a lobogó eksztázisig és mámorig fokozódik – a tárgy ébresztette gyönyör túlcsordul benne.
A himnuszban ugyanakkor mindig megnyilatkozik a lírai én erőfeszítése is: felemelkedni a tárgyához, méltónak lenni ahhoz, akihez könyörög. A fenséges tárgy fenséges érzelmet vált ki; nemesebb lesz, ki nemesről énekel.
A himnuszban kifejeződik tehát az Istenhez tartozás élménye, az Istenhez fűződő érzelmi viszony, de minthogy a műfaj meghatározó jellegzetessége a közösségi előadásmód, átélhető általa a közösséghez, az Isten nyájához tartozás érzése is.
Versforma, verselés
Mindezekből természetesen következik, hogy a himnusz lett az elterjedő kereszténység vallásos és rajongó költészetének egyik alapformája, a középkori egyházi líra kétségtelenül legjelentősebb műfaja. A középkori himnuszok műfaji gyökerei az Ószövetség gondolatritmusos himnikus zsoltárai (Zsolt 98, 100, 104, 150), illetve az Újszövetség egyes (szintén szabadvers formájú) szövegrészei (mint Lk 1,68-79; Lk 1,46-55); valamint az antik görög himnuszok; ugyanakkor pont a himnuszköltészet jelenti a középkori líra teljes önállósodását, elszakadását az ókori hagyományoktól.
A középkori himnusz nemcsak tartalmában, témájában távolodik el az ókori himnuszoktól, ódáktól, hanem formájában, verstechnikájában is. Az antik himnuszok strófikus szerkezetűek, azaz versszakokra tagoltak voltak; strófáikat pedig szigorúan szabott időmértékes versforma jellemezte. Az első középkori himnuszok még görög nyelvűek és időmértékesek voltak, csakhogy a köznyelvi (a klasszikushoz képest "megromlott") görög nyelv már csak erőltetetten alkalmas az időmértékes verselésre. Ezért aztán az időmértékességet - először a bizánci költészetben - felváltják a hangsúlyos versformák. A latin nyelvű költészetből ugyanezért tűnt el az időmértékesség, csak lassabban, mint a görögből: a 7. század táján a szótagoknak már csak a száma ritmustényező, hosszúságuk nem. Itt valójában a klasszikus időmértékességnek csupán átalakulásáról, módosulásáról van szó, nem az elfelejtéséről. A középkori latin költészet verssorai ugyanis szintén valamiféle verslábakba rendeződnek, csakhogy az időmértékes verselésből ismert verslábakban a hosszú szótagok helyére hangsúlyos, a rövid szótagok helyére pedig hangsúlytalan szótagot helyez. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek vagy nyugat-európai időmértékességnek nevezzük. Ez lett az alapvető versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináváig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket időmértékes formában tolmácsolja.) A középkori himnuszok költője is strófikus szerkezetekben, de egyrészt hangsúlyos, másrészt felépítésében is egyszerűbb versformákban alkotott (pl. az ún. ambrosiánus strófában, azaz négy darab nyolc szótagos, jambikus sorból álló versszakban - lásd Szent Ambrus Esti imáját).
Még feltűnőbb újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése a himnuszokban. A sorvégek hangzásbeli összecsengését a görög és a latin műköltészet nem ismerte, így valószínűleg a népi költészet hatására került a középkorban a latin versbe. A rím ettől kezdve hosszú időn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelő dísz: sor végi helyzetéből fakadóan lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket, mert hallhatóvá teszi, hogy hol van vége a verssornak; a versszakok kötött rímképlete pedig a verssornál nagyobb egységeket is érzékelhetővé teszi. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetőbbé váló versesség, illetve a nyelvi formákban is megvalósuló zeneiség. A rímtechnika idővel egyre szebbé válik, a rímszerkezetek egyre összetettebbekké, mesteribbekké.
Énekelt vers: szöveg és zene
A középkori kereszténység gyakorlatában a himnusz kezdettől fogva énekelt verset jelentett. Az egyház ugyanis felismerte a zenének, a közösségi éneklésnek a tömegre gyakorolt jelentős érzelmi hatását – ennek a felismerésnek persze vannak előzményei a zsinagógai gyakorlatban.
Tematikus műfajváltozatok
A himnuszköltészet témái igen változatosak. A legismertebb himnuszok az ún. Mária-himnuszok, ezek közül is kiemelkedő jelentőségűek a planctusok (siralmak, siratóénekek), Szűz Mária szenvedésének megrendítő megjelenítései. E himnuszok egyrészt leíró jelleggel ábrázolják a kereszt alatt álló Máriát, majd a vers következő egységében, az imitációs részben a megszólaló szinte azonosul Mária érzéseivel, fájdalmával és gyászával. A lírai én tehát nem saját személyes érzéseit közvetíti, hanem azonosul a másik ember (Mária) érzéseivel, így a személyesség átlényegül, általánossá válik (pl. Jacopone da Todi: Stabat Mater...).
Más himnuszokban a személyesség megmarad, nem marad annyira rejtve, mint a Mária-himnuszokban. Ezek az örömódák nem csak szorosan vett vallási témákat dolgoznak föl: témáik a természet szépsége, a földi élet békés örömei, a biztos hit (pl. Szent Ferenc: Naphimnusz, Pierre Abélard: Szombat esti himnusz).
A himnuszok egy harmadik csoportjának fő motívuma a látomásosság: a mennyország, az utolsó ítélet látomásai (pl. Tommasso da Celano: Dies irae...).
Források:
Diószegi Endre - Fábián Márton: Irodalom 9. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2003. 163-164. oldal
illetve ennek elektronikus változata a Sulinet Tudásbázisban: >>>
a himnusz szócikk a Világirodalmi Lexikon 4. kötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 467-473. oldal)
a himnusz szócikk a Literatúra.hu oldalon: >>>
dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák I. osztálya számára (tizedik, javított kiadás). Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997. 173. oldal