A Nibelung-ének

A Nibelung-ének (Nibelungenlied) keletkezési idejét az irodalomtörténet a 12. század végére teszi. Szerzője ismeretlen, nyelvezete és helyszínismerete azt valószínűsíti, hogy a mai Ausztria területéről származott. Az ének eredeti kézirata nem maradt fenn, csupán egymástól többé-kevésbé eltérő változatok léteznek; ezek közül a filológia három középfelnémet nyelvű kéziratot tekint a hitelesség szempontjából mérvadónak.

Az ismeretlen költő a Nibelung-énekben áthagyományozott, ősi mondai anyagot dolgozott fel, amelynek eredete történetileg a 4-5. századra nyúlik vissza. A népvándorlás korának fontos történelmi és politikai eseményeiről szóló és a szájhagyományban élő régi énekeket germán dalnokok őrizték meg, adták tovább, majd rögzítették írásban, kiszínezve őket saját képzeletük termékeivel. Így jöttek létre a hősi énekek, s a későbbiekben ezek képezték a magját a 11-12. században felvirágzó hosszabb lélegzetű elbeszélő formának a hősi eposznak.

A Nibelung-ének, a legnagyobb szabású német hősi eposz két régi germán mondakör összekapcsolódásából született. Az egyiknek témája a burgundi királyok (másképpen Nibelungok) pusztulása Etzel (Attila) hun király udvarában, a másik Siegfried alakja köré fonódik, és ifjúságának, majd halálának történetét mondja el. Mindkét mondakör hősi énekek formájában öröklődött át. Ezekből az alapokból nőtt ki a Nibelung-ének, amely érzékelhetően magán viseli keletkezéstörténetének bélyegét, s ennek megfelelően három réteget épít egymásba.

A legmélyebb a civilizáció előtti, ősi mitikus-mondai réteg, amelyben a történet gyökerezik, s amelyet a szerzőnek többé-kevésbé sikerült megőriznie. Az elbeszélésben ugyan csak röviden és mellékesen esik szó az eredeti Siegfried-mondáról – az óriásokkal és törpékkel benépesített Nibelung-birodalomról, a kincs és a bűvös sapka megszerzéséről, a sárkányviadalról -, a költeményben megelevenedő főhősök azonban minden lovagi-udvari átstilizáltságuk ellenére a barbár kor gátakat nem ismerő, végletes egyéniségei, akiket őserejű szenvedélyek vezérelnek: mértéktelenül szeretnek és gyűlölnek, határtalanul szenvednek. A burgundiak sorsát megpecsételő katasztrófa vérgőzös atmoszférájával, a kegyetlenség és a bosszú féktelen tombolásával pedig a barbár világ szabadul be a hun király ékes palotájába, és szükségszerűvé teszi a gigászi pusztulást.

A második réteg a történelmi mondavilágból ered, és a germán mondakör népszerű figuráiban – Attilában, Dietrich von Bernben és Hildebrandban – testesül meg. (Dietrich von Bern Nagy Theoderich gót király mondabeli neve; Arany János Buda halála című elbeszélő költeményében is szerepel Detre szász néven.) Alakjuk rokonszenves megformálásával a Nibelung-költő az énekmondó hagyományt követte: Attila úgy szerepel, mint jóságos, nagylelkű fejedelem, akinek udvaránál menedéket találnak az üldözöttek. Dietrich és Hildebrand tragikus hősök, az igazság bajnokai, a zsarnokság elleni küzdelem harcosai. Nem véletlen, hogy egyedül ők élik túl a nagy kataklizmát, hiszen fölötte állnak a konfliktusoknak, amelyek előidézik az iszonyatos véget.

A költemény harmadik s egyben a legszembeszökőbben érvényesülő rétege az udvari-lovagi közeg, amelybe a szerző beágyazza az ősi anyagot. A költő a maga idejének, a lovagvilág fénykorának szellemiségével, erkölcsével itatja át s az udvari életforma jellegzetes külsőségeivel köríti a történetet. A cselekmény fő mozgatórugója a lovagi erkölcsi kódex egyik sarkalatos tétele: a nőtisztelet és a nők szolgálata, hiszen az eseménysort két nő, Krimhilde és Brünhilde összeütközése indítja el. Ugyanakkor meghatározó jelentőségű a történet alakulása és a szereplők magatartása szempontjából a lovagi morál talpkövét képező vazallusi hűség a hűbérúr iránt. Ez a feudális kötöttség teszi érthetővé Hagen ellentmondásos alakját, aki rettenthetetlen hős vagy csalárd gyilkos, aszerint, hogyan kívánja Gunthernak tett hűségesküje. A figurák jellemrajza a lovageszményt követi. Gunther nagylelkű, nyájas, vendégszerető király – bár a gyengéit sem hallgatja el az elbeszélő -; fivérei, Gernot és Giselher tiszta szívű, nemes lelkű, becsületes, azaz mintaszerű lovagok; s Gunther udvarában ideális lovaqgá érik az ifjú Siegfried is, aki eredetileg naiv, hetyke népmesei hősként érkezett oda. Az összes lovagi erény hordozója a jóságos, humánus Rüdiger őrgróf, ám éppen erkölcsi tökéletessége, feltétlen becsületessége sodorja olyan lelkiismereti konfliktusba, melyben szükségképpen pusztulnia kell. A legösszetettebb alak a számos szereplő között mégis Krimhilde. Az első részben úgy ismerjük meg, mint a lovagi szerelmi költészet hagyományos nőalakját: szépséges-szemérmes hajadont, szerelmes asszonyt, nemes dámát, a második részben viszont úgy lép elénk, mint emberek és népek sorsát a kezében tartó rendkívüli személyiség, mint bosszúálló végzetes démon, akinek útját romlás és pusztulás kíséri.

Az udvari-lovagi világ ábrázolásában nagy szerep jut a dekorációnak. A költő élvezettel időzik el a nagyszabású lovagi tornák, fényes ünnepségek és lakomák, Pazar fegyverzetek és öltözékek leírásánál, ilyenképpen keltve életre az udvari életforma csillogó tartozékait.

A súlyos cselekmény egyszerűségében is lenyűgöző erejű felvázolásán túl a Nibelung-ének szerzője formai tekintetben is igazolta költői képességeit. Mesteri kézzel vitte át eposzi méretekre a korabeli líra legérettebb versformáját, a négy hosszú soros, páros rímes versszakot, az úgynevezett Nibelung-strófát, amely a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásával, a rímek dallamos összecsengésével messze ható szerepet játszott a német verselés történetében.

Forrás:

Halász Előd tartalmi összefoglalója. In: Székely Éva (szerk.): 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1995. 3. kiadás, 163-165. old., illetve ennek elektronikus változata Csicsada Ilona Irodalom és művészetek birodalma című blogján: >>>