A haláltánc-téma

A haláltánc (danse macabre) műfaja a 13. században alakult ki Franciaországban, de leginkább a 14. század nagy pestisjárványainak idején, a késő középkorban terjedt el, amikor a túlvilágközpontú világkép találkozott a tömeges halál tényleges látványával.

A haláltánc nemcsak irodalmi műfaj, jól ismeri a képzőművészet és a színjátszás is. Elnevezése arra utal, hogy a megszemélyesített Halál mintegy utolsó táncba viszi az elszólított embereket. Ez a mozzanat gyakran ismétlődik a Halál érkezését ábrázoló műalkotásokon is. A haláltáncok egyik lényeges alkotóeleme annak a sokféle társadalmi helyzetű, eltérő személyes tulajdonságokkal rendelkező, különféle bűnökben élő és változatos életkorú embernek a felsorolása, akiknek említése azt a gondolatot hivatott érzékletesen kifejezni, hogy a halál mindenkit egyformán utolér.

Az elnevezésben szereplő tánc persze ironikus, sőt groteszk jelentést is hordoz, hiszen a tánc a világi örömök metaforájaként fogható fel. A Halál életének utolsó pillanatában táncra kényszeríti a korábban csak földi gyönyörökkel törődő embert, ezzel bűnös életmódjára emlékezteti. A haláltánc tehát nemcsak a halál egyetemes, mindenkit elbíró hatalmára figyelmeztet, hanem szembeállítja egymással a bűnös és az erényes életet is. A halál a fordulat pillanata, amikor minden az ellentétébe vált át. Aki a földi élet értékeit kereste, mindent elveszít, aki megvetette, mindent elnyerhet az isteni kegyelem által.

Az ellentét ezért a haláltáncok szövegének legfontosabb formaalkotó eleme. A halál egyetemes, mindenkire kiterjedő hatalma pedig leginkább a párhuzam, a felsorolás, a halmozás és a variáció ismétlésen alapuló alakzatai segítségével ábrázolható.

Hélinand de Froidmont (1160 körül - 1220 körül), A Halál verseinek szerzője saját élettörténetében is átélte azt a szemléletbeli változást, amely a haláltáncokban ábrázolt nagy fordulattal rokon. Fülöp Ágost francia király udvarának elismert trubadúrköltője hirtelen elhatározással a ciszterciek rendjébe lépett, s a rend froidmont-i kolostorában élte le hátralévő életét. Döntésének gátterét művében is megörökítette, hiszen az ötven versből álló ciklusban több helyen közvetlenül is saját élettörténetére utal. A későbbi haláltáncokkal összevetve A Halál versei ennek következtében láthatóan személyesebbek: elsőként a szerző saját barátai jelennek meg a halál előtt álló emberek hosszú sorolásában. A beszélő elküldi a Halált társaihoz, hogy azok még tényleges megérkezése előtt értsék meg jelentőségét. Az első találkozás még nem a földi élet vége, hanem csupán a halál figyelmeztetése a lélekben.

A Példák könyve című kódexben - melyet harmadmagával ugyanaz a Ráskay Lea másolt le, aki a Margit-legendát is - fennmaradt egy latin eredetin alapuló magyar nyelvű haláltánc. Az egész szöveg egyes szám első személyben van fogalmazva, az egymást követő megszólalók mind így szólalnak meg. Nincs is szükség a nyelvtani személy megváltoztatására, hiszen a szöveg beszélője - bár mind újabb szereplők szemszöge helyezkedik bele - egy általános, kollektív én, a földi életét élő, mindenkori ember ("mastan jelenvaló ember", ahogy a szöveg fogalmaz).

A magyar nyelvű haláltáncok közül még feltétlenül említést érdemel Pesti György 1560-ban keletkezett Haláltáncéneke, amely egy latin nyelvű verseskötet, Aemilius Georgius Imagines Mortisének (A Halál képei) magyar fordítása. A Párizsban 1545-ben kiadott eredeti szöveget ifj. Hans Holbein német festő és grafikus (1497-1543) híres fametszet-sorozatának képeihez írta a szerző. Pesti György haláltánca nagy szabadsággal ugyan, de követi az eredeti latin szöveget, bár nem ragaszkodik a képek eredeti sorrendjéhez, s néhol a latin vers helyett a Biblia szövegéhez fordul.

A halálélmény jelentőségét a középkor világképében az is jelzi, hogy a haláltánc mellett a moralitás dámai műfaját is megteremtette. A moralitás alaphelyzete megegyezik a haláltáncéval: a megszemélyesített Halál tudatja az Emberrel, hogy befejeződött földi élete. Az Ember ezután társakat keres, akik elkísérnék a hosszú útra, de mindenki cserben hagyja, csupán a Gyónás és a Jócselekedet marad vele. Az erkölcsi tanítás üzenete: valamennyi ember közös sorsa a halál, amely minden földi értéket elpusztít, csak a lelki értékek az istenfélő élet enyhíti az Ember haláltól való rettegését.

Forrás: Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalom tankönyv 14-15 éveseknek. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 176-178. oldal

Párizs, az Aprószentek Temetője

Az Aprószentek temetője (Cimetière des Innocents) volt a legnépszerűbb nyughely a 15. századi Párizsban, gazdagot és szegényt egyaránt temettek ide. A területen már a 10. században állt egy Szent Mihály tiszteletére felszentelt kis kápolna. Ennek helyén épült 1130 körül az a nagyobb templom, amelyet az Aprószentekről neveztek el; a temető eredetileg e templom temetőként is használt kertje volt. A főkapu, amelyet Berry hercege készíttetett, a Három élő és három halott legendáját ábrázolta. Az ismeretlen 15. századi szerző által írott Egy párizsi polgár naplója (Journal d'un bourgeois de Paris) dokumentálja a Aprószentek temetőjében található macabre freskó készítését. A festményt 1424 augusztusában kezdték el és következő év februárjában fejezték be. A 16. század elején készült el a Halál nagy szobra, amely ma a Louvre-ban tekinthető meg. A temetőt 1780 decemberében bezárták, lebontották, így a freskók ma már nem láthatók.

"Akkoriban, amikor történetünk játszódik [=a 18. században], a városokban számunkra, mai emberek számára szinte elképzelhetetlen bűz uralkodott. Trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig a zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserzőműhelyek maró lúgok szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadság-és mosatlanruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta.

Bűzlöttek a folyók, bűzlöttek a terek, bűzlöttek a templomok, bűzlött a hidak alja, és bűzlöttek a paloták. A paraszt ugyanúgy bűzlött, mint a pap, a kézműveslegény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a királyt is – ennek ragadozóállat-szaga volt –, a királyné pedig úgy bűzlött, mint egy öreg kecske, télen-nyáron egyaránt. Mindennek oka pedig az volt, hogy a 18. században a baktériumok még korlátlanul tenyészhettek, így aztán minden emberi tevékenységet, építőt vagy rombolót, a csírázó vagy pusztuló élet minden megnyilvánulását szagok kísérték.

És a bűz természetesen Párizsban volt a legnagyobb, mivel Párizs volt Franciaország legnagyobb városa. Párizsnak pedig volt egy olyan pontja, ahol a bűz egyenesen pokoli volt: a Cimetiére des Innocents, az Aprószentek Temetője, a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronnerie között. Nyolcszáz éven át hordták ide az Hôtel-Dieu kórház és a környező egyházközségek halottait, nyolcszáz éven át tucatjával érkeztek a holttestek a kocsikon, hogy aztán hosszú tömegsírokba temettessenek, nyolcszáz éven át halmozódott csontocska csontocskára a kriptákban és a csontkamrákban. Csak jóval később, a nagy forradalom előestéjén zárták be és számolták fel a temetőt, miután számos tömegsír veszélyesen beomlott, és a bűz miatt a környék lakói már nemcsak tiltakoztak, hanem félő volt, hogy fel is lázadnak. Ekkor aztán a milliónyi csontot és koponyát átlapátolták a Montmartre katakombáiba, a temető helyén pedig élelmiszerpiacot nyitottak."

(Patrick Süskind A parfüm. Egy gyilkos története című regényének első bekezdései)

Források:

Gothic.hu: >>>

Wikipédia / Aprószentek temetője (francia): >>>

La Chaise Dieu templom

1470-ben a párizsi Haláltánc mintájára freskók készültek a Haut-Loire megyei La Chaise Dieu templomban, ám ezek befejezetlenül maradtak. A falfestmény három táblából áll, az elsőn világi és egyházi hatalmasságok láthatók, a másodikon a korabeli középosztály képviselői, a harmadikon pedig a társadalmi rend legalsó szintjén elhelyezkedők, mint a ciszterci szerzetes vagy a gyermek. Minden élő szereplő mellett egy holttest látható, amely magával rántja, vagy táncolni invitálja partnerét. A képek sajnos hiányosak, így nehéz meghatározni, pontosan melyik alak milyen rangú vagy milyen foglalkozású.

Források:

Gothic.hu: >>>

Clusone, az Önsanyargatók Oratóriuma

A Bergamo környéki olasz kisváros, Clusone legértékesebb műemlék-együttese az Oratorio dei disciplini, az Önsanyargatók Oratóriuma. A 14. században emelt imahely egy különleges laikus vallási mozgalom, az úgynevezett flagellánsok vagy önostorozók rendháza volt. A flagelláns mozgalmat a legenda szerint Páduai Szent Antal alapította. Állítólag 1260-ban Perugia városából indult; az 1349-ben tetőző pestisjárvány elmaradhatatlan kísérőjelensége volt. A járványokat az emberek Isten büntetésének vélték, amely rossz erkölcseik miatt sújtja őket, és ezért vezekléssel, önsanyargatással, pl. önostorozással kell kiengesztelniük Istent. Kezdetben szentként tisztelték őket, később azonban a mozgalom radikalizálódott: vérengzések, gyújtogatások, zsidók elleni pogromok történtek, mert őket tettékfelelőssé Isten büntetéséért. Az Egyház végül felismerte a szekta veszélyességét, és 1348-ban VI. Kelemen pápa bullában be is tiltotta.

Forrás: Erdélyi Riport: >>>

Beram, Sziklás Szűz Mária-kápolna

Tallin, Szent Miklós-székesegyház

Lübeck, Szűz Mária-templom

Drezda, Háromkirályok-templom

Hrastovlje, Szentháromság-templom