Mindjárt! - viszonza Hagen, s az ablakhoz megyen,
szemét körülhordozza a vendégeken.
Tetszett neki a hősök ruhája, fegyvere,
de egyet is közűlök még ő nem ismere.
Mondá: Bármely vidékről valók e lovagok,
de fejedelem küldötti, vagy fejedelmek magok.
Szebb lovakat, ruhákat nem látott a világ!
Akárhonnan kövének, de büszke daliák.
Mondá Hagen továbbad: Megvallom, elhihetd,
bár soha életemben nem láttam Siegfriedet:
azért, akármiképp van, azon hitben vagyok,
hogy ő az a levente, ki ott felénk ragyog.
Hazánkba sose hallott hír érkezik vele:
a büszke Nibelungok törzsét ő verte le;
Niblungon és Silbungon oly csodát mívele;
megölte mind a kettőt karjának ereje.
Mert egykor egymagában lovagla védtelen,
úgy hallom emlegetni, vadon sziklás helyen;
bérc rejtekében órjás-csoportra bukkana:
ott volt Niblung királynak tömérdek aranya.
Niblung tömérdek kincsét hordák elé azok
a titkos bérc-odorból; máglyányi halmazok
valának, min a Niblung-csoport osztozni kezd.
Siegfried megállt útjában, s bámulva nézi ezt.
Oly közel állt hozzájuk, hogy látá azokat,
azok is őt; az egyik ily szókra fakad:
- Hisz ez a niederlandi Siegfried, ki idejött. -
Ilyen kalandja volt ám a Niblungok között.
A dalját jól fogadták Silbung és Nibelung;
s fölkérte őt egy szívvel két jó király-fiunk:
hogy köztük osztaná meg roppant kincseket.
Előbb nem akarná, de kértöknek engedett.
Volt annyi drágakő ott (úgy mondanám más után),
hogy száz terhes szekér az nem bírta volna tán;
termés arany meg még több, Niblung hegységiből,
s Siegfried kezére várt mind, hogy köztük ossza föl.
Niblung király szablyáját adták díjul neki.
De, hajh, amire kérték, nem ment jó végre ki:
vesztökre vált az osztály; Siegfried jól akará,
de irigyen mordúltak egymásra s vissza rá.
Osztatlanul így kellene a kincset hagynia.
Vitézivel rátámadt a Niblung két fia;
de ő apjok kardjával, Balmunggal, megölé.
Így lett a Nibelung-kincs s Niblung-ország övé.
Tizenkét vakmerő hős barátjok volt nekik
hatalmas óriások; de le nem verhetik;
haragja nagy voltában Siegfried levágta mind,
s még hétszáz hős leventét hajtott igába itt.
Jó Nibelung-kradjával a Balmunggal. Sokan,
szorítva félelemtől, hogy a vas torkukon,
uroknak ismerték el a bátor daliát,
s országot, várat néki siettek adni át.
Mondám: a két királyfit Balmunggal megölé.
Azért utóbb keményen kötött Albrik belé,
hogy két megölt uráért majd bosszút áll. Szegény!
Hamar megtört bosszúja Siegfried nagy erején!
Erős volt bár a törpe: nem bírt Siegfrieddel ő.
Mint két szilaj oroszlán futottak a hegy felé.
Siegfried a bűvös csuklyát ott tőle elragadá,
s úr lett a rettentő hős a kincsek garmadán.
Kik ellenállni mertek, le voltak ölve mind.
A kincset visszahordá a bérc-odorba mind,
ahonnan most hozták ki a nibelungiak.
Őrévé Albrik törpét tevé hüsége miatt.
Előbb megesketé ám, hogy hű szolgája lesz...
Szolgált is új urának nagy igazsággal ez.
Ekképp beszéle Hagen. Ím, ezt tevé e hős,
nem volt még e világon levente ily erős.
Még egy kalandot említ a hír felőle meg:
a gonosz hegyi sárkányt miképpen ölte meg,
s megfördve benne: bőre kemény szarúra vált,
hogy vas se járja; rajt' ezt gyakran tapasztalák.
Azért csak jól fogadjuk a hőst, vitéz urak,
nehogy gyúljon szívében reánk sebes harag.
Oly deli ő, amilyen hős: nézzünk rá nyájason.
Hejh! Sok csoda van fölirva vérnyommal e kardvason!
Szász Károly fordítása (1868)