A középkori zene időszakát 500-1400 közé teszik. Ebben a korban a vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a művészetek, így a zene fejlődésében is. A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a 12. század körül alakult ki. A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fő forrása volt: 1/az ókori zsidók vallási liturgikus zenéje (zsoltárok), 2/görög egyházi énekek (himnuszok). Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A 4. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, és az egyház irányító központja Róma.
Az 5. és 7. sz. között az éppen uralmon lévő pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590-604) elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét (Liber Usualis). Ez lényegében a 16. századig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevéről kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius.
A gregorián ének a római katolikus egyház ősi, hivatalos, latin nyelvű éneke. Jellemzői: egyszólamú dallam, tele hajlításokkal; latin szövegű; bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú; kíséret nélkül, kötetlen ritmusban szólal meg; a dallamok rendszerint lépcsőzetesen vagy kis hangközlépésekben mozognak, de előfordulnak az ugrások is. Szillabikus, azaz szótagoló éneklésnek is nevezik (egy szótagra egy hang kerül). Másik zenei stílus a díszítéses, azaz melizmatikus gregorián dallam, ahol egy-egy szótagra több hang, vagy egész kis dallamív is juthat. De már a 7. században találkozhatunk kezdetleges többszólamúsággal. Minthogy a gregorián ének szövegei prózaiak, szabadabb zenei ritmus fejlődhetett ki. Ugyanazt a melódiát többféle szöveggel is énekelték.
Az ismert melódiát neumák segítségével idézték emlékezetbe. A neuma a hangjegyírás őse, mellyel nem hangmagasságot, hanem irányt jelöltek. A 10. században kezdik a neumákat vonalakra írni. Arezzói Guidó nevéhez fűződik a mai kottaírás és szolmizáció bevezetése. A 12. században a kotta már a hangok időtartamát is jelzi.
A 13. századtól bonyolultabb többszólamú énekek születnek. Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve parafonia volt, előadóit parafonistáknak nevezték.
Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg:
a/Paralel (párhuzamos organum) - Az alapdallamot kvart, illetve kvint távolságra kísérte a második szólam (esetleg oktáv is megszólalhatott)
b/Szabad organum - Az alapdallam az alsó szólamban jelenik meg, a felső szólam szabadon mozog. Haladhat párhuzamosan is az alsó szólammal, de lehet ellenmozgás is a két szólam között (ellenpont). Együtthangzó hangközei: prím, kvart, kvint, oktáv, undecima.
c/Melizmatikus organum - Az alsó szólamban megszólaló alapdallam hosszú kotta értékeire a felső szólamban több hang szólal meg, ezáltal a felső szólam mozgalmas díszítő szólammá válik.
A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is.
Guillaume Machaut négyszólamú miséje, a Messe de Notre Dame (az Ensemble Gilles Binchois előadásában)
A többszólamúság egyszerű formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be. Közismert példa erre: John of Fornsete: Nyár kánon (1240 körül).
A Sumer is icomen in (Nyár-kánon) a Musica Historica együttes előadásában
A Keletről jött magyarság az államalapítás után, a kereszténység felvételével került be Európa kulturális vérkeringésébe. A 11. századtól kezdve egyre erősebb a nyugati kereszténység zenéjének hatása. Magyarországon is meghonosodik a gregorián ének. A kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Nagyvárad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket.
A 13. század közepéről származik a középkori magyar és nyugati kultúra találkozásának egy szép példája, az Ómagyar Mária-siralom, ami a legrégibb fennmaradt verses formájú szövegemlékünk. Dallama valószínűleg francia eredetű, szövegét latinból fordították magyarra. Latin eredetije: Planctus ante nescia.
Az első magyar szövegű gregorián dallamok az úgynevezett Nádor-kódexben maradtak fenn (1508). A többszólamúság első példái a 15. századból származnak. Ebből az időből való, valószínűleg Kassa környékéről a Zsigmond kori töredék, mely többszólamú egyházi éneket tartalmaz, és arra utal, hogy ez időben a városainkban már szokásos volt a többszólamú kóruséneklés.
Források: