A középkor nem olyan volt, mint a "Trónok harca"

Közzététel dátuma: Nov 04, 2018 9:17:34 PM

2017. szeptember 16. írta: PekZo

Nemrégiben a spanyol El País napilapban jelent meg egy érdekes írás a középkorról és az annak kapcsán velünk élő közhelyek kapcsolatáról, illetve hogy milyen színes, érdekes, változatos korszak is volt valójában. Az alábbiakban a cikk fordítása olvasható, melynek szerzője Ana Rodríguez spanyol történész.

A középkor talán a legvitatottabb történelmi korszak. Egy senki földje, egy átmeneti kor a Római Birodalom - amelynek a nyugati civilizáció szinte mindent köszönhet -, valamint egy új világ, a nyomtatás és a láthatóan szűz, ismeretlen területek világa között.

A középkorról általában az értelmetlen erőszak, a zsarnoki kormányzás, a kézzelfogható szegénység, valamint az egységes kultúra és egységes intézményrendszer jut eszünkbe. A feudalizmusról pedig az a kép él bennünk, hogy az emberiség leggyalázatosabb politikai és gazdasági formációja volt, nem tűrte a másként gondolkodókat, babonás és nőgyűlölő volt, félt az ismeretlentől, illetve bárkit eljárás alá vontak és tönkretettek, aki megkérdőjelezte az egyházi gondolkodás hegemóniáját.

Ezzel együtt él bennünk egy egyszerre öntelt és naiv kép az egyszerű lelkekről, akik nem képesek megérteni a világot, amelyben élnek: békés parasztok, akik a mezőn dolgoznak, városi kézművesek, akik az árujukat gyártják, ahogy a középkori kódexek miniatúráján ábrázolják őket.

Időről időre megbabonáz minket egy idegen és ellentmondásos világ – szofisztikált és primitív, modern és ősi, amit különböző kultúrák kereszteződése forraszt egybe –, súlyosbítva a középkorról alkotott vizuális fantáziákkal, mint például a Trónok harca, aminek cselekményét, ahogy azt az írója is elismerte, a 15. századi Angliában zajlott rózsák háborúja, a Lancaster- és a York-ház között harc ihlette.

Ha egy újság, mint az El País készítene egy felmérést, valószínűleg a középkor lenne az a korszak, amikor szinte senki nem szeretne élni. Nemhiába, hogy a The Guardian olvasóinak 2014-ben történt szavazása alapján (azóta lehet, hogy megváltozott a hozzáállás) Anglia történelmének tíz legrosszabb időszakából öt a középkorra esett.

Az emberiség történelmének egy korszakaként saját értékei juttatták a sötét oldalra a középkort, a Római Birodalom bukása utáni századokat jellemezte sötétként a nagy Edward Gibbon a 18. század utolsó harmadában. A sötét középkor idejétmúlt, előítéletekkel teli koncepciójának elutasítására egy különös háború tört ki 2016 tavaszán a Twitteren a #stopthedarkages hashtag alatt, megmozgatva a középkorászokat és régészeket az egész világon, különösen annak angolszász felén.

A kis 'háború' talán csak vihar volt egy pohár vízben, de a Belfasti egyetem nem sokkal előtte tette közzé kutatási eredményeit, miszerint „a 6. század tanulmányozása haszontalan a társadalom számára”: feltételezve a munkavégzés körüli bizonytalanságot, jelentéktelennek ítélték az egész munkát.

Flavio Biondo a 15. századi olasz humanista volt az, aki megalkotta a középkor kifejezést. Intellektuális és kulturális fölényességből a történelmet három korszakra osztotta: ókor, középkor és újkor. A középkor nem volt más, mint egy átmeneti korszak két dicsőséges kor között: egy hosszú, ezer éves éjszaka, ami az antikvitás mint a nyugati civilizációk bölcsője és a reneszánsz mint a művészi zsenialitás, a modern államok születése és a nagy felfedezések korszaka között található.

Új formák és struktúrák alakultak ki a Római Birodalom bukása után, a területi logika érvényesült.

A kronológiai korszakok hasznos eszközök, de egyúttal olyan utólag kitalált elvont konstrukciók, amelyek célja az ismeretek rendszerezése. A középkor egységessége ugyanolyan hamis kép, mintha az ókorról, az újkorról vagy mondjuk a mai világról állítanánk ugyanezt. A szélsőséges nézetek olyan különböző társadalmak képét vázolják fel, amelyeket az idő és az események is alakítottak. A humanistákhoz hasonlóan neves francia filozófusok is megvetették ezt a kort, ám ez összefügg azzal a céljukkal, hogy koruk hatalmi struktúráit kívánták lebontani. Háromszáz év távlatából a középkort a barbárság és tudatlanság, a latin nyelv maradványain kialakuló új nyelvek, valamint a groteszk és túldíszített művészet korszakának látták, ahol a kereszténység legyengítette az antik értelemben vett „államot”, és az egyház zsarnoki hatalmat gyakorolt.

Voltaire számára az inkvizíció és az albigens eretnekek 13. századi lemészárlása a történelem leggonoszabb eseményei voltak. A Montesquieu által megalkotott feudalizmusfogalom szintén eléggé idegen volt a valódi középkori világtól, ráadásul amikor a francia Nemzetgyűlés 1789. augusztus 4-én eltörölte a feudalizmust, ezt a téves fogalmat örökre rögzítették.

A középkorhoz számtalan közhely tapad. Nem csak azokról van szó, amelyek a zsarnoki politikai formákhoz vagy a rendszer erőszakosságához kapcsolódnak, hanem olyanokról is, mint az elszigeteltség, a kíváncsiság hiánya vagy a változástól való tisztelettel vegyes félelem. A következő rövid összefoglaló a kor néhány sajátosságáról megmutatja majd, hogy a modern korunk nem a középkorral szemben jött létre.

A legújabb vizsgálatok és régészeti megállapítások alapján a középkor sokkal több volt, mint az ellenségei elől határai mögé zárkózó keresztény Európa. Egy dinamikus társadalom képe tárul elénk, úgy gazdaságilag, mint kulturálisan, ahol a személyek, tárgyak és gondolatok az ismert határokon messze túl utaztak. Hogy csak egyet említsünk, az aktuális középkorképet leginkább meghatározó esemény a keresztes háborúk és a kelet és nyugat közötti, Jeruzsálemtől Santiago de Composteláig tartó zarándoklatok élménye. A középkor azonban nemcsak európai és keresztény volt, hanem egy összekapcsolódó globális világ. Az olyanok mellett, mint Marco Polo, sokan mások is útra keltek a selyemúton vagy egyéb szárazföldi vagy tengeri útvonalakon a szélrózsa minden irányában, távoli helyekre utaztak és telepedtek le ott már a legkorábbi időktől kezdve.

Modern elemzéssel sikerült bebizonyítani egy császárkori vagy kora középkori londoni temető feltárása során talált két csontváz esetében azok kínai eredetét; az izlandi sagák grönlandi expedíciókról számolnak be a 10. századból; keresztény királyok keletre küldött követei – mint például Wilhelmus Rubruck, IX. Lajos mongolokhoz küldött követe 1253-ban, vagy Ruy Gonzáles de Clavijo, III. Henrik Szamarkandba küldött követe 1403-ban – ismeretlen, korábban letelepedett nyugati közösségekről számoltak be.

A tárgyak mozgása szintén erre a globalizáltságra világít rá: találtak már meroving ékszereken gránátokat Srí Lankából, egyiptomi hegyikristályt a nagy nyugati katedrálisok kincstárában, bizánci érméket kínai sírokban, Jáva keleti részéről származó gyöngysort bizánci uralom alatt álló kikötőben. Egy az Arab-félszigeten készült hajó roncsait találták meg 1998-ban Belitung-sziget mellett a Jávai-tengerben, ami megerősítette az olyan nagy távolságok közötti kereskedelem létezését a 9. században, mint az Abbászida Kalifátus és a Tang-dinasztia: 60 ezer darab, kiváló állapotú kínai porcelán a legjobb fajtából, arany, ezüst, fűszerek, és borostyánkövek képezik azt az egyedülálló kincset, amely talán még Voltaire-t is véleménye megváltoztatására kényszerítené.

Milliónyi dokumentum is fennmaradt a középkorból. Az irodalommal, filozófiával, és tudománnyal foglalkozó görög-latin kéziratok jó része kolostorok scriptoriumában, hercegi udvarokban és a városokban működő másolók asztalánál készült. Az évszázadok alatt feledésbe merült antik művek arab fordításai és bizánci szövegek újrafelfedezései tették lehetővé egyáltalán a humanizmus megjelenését.

A 12. századtól elérhető volt Arisztotelész latin fordításban, ami Toledóban készült; szintén ebben a században kulcsszerepet játszottak a modern világ politikai és alkotmányos berendezkedésének kifejlődésében és intézményesülésében a korábbi jogi kodifikáció olyan kompilációs formában elérhető forrásai, mint Justinianus bizánci császáréi; a orvostudomány 13. századtól kezdődő változásai sokkal tartoznak a muzulmán tudósok által kifejlesztett és szintetizált fiziológiai és gyógyászati alapelveknek.

A tudás átadási formájának forradalma egy olyan teljesen új intézményben kristályosodott ki, ami szinte változatlanul megőrizte eredeti formáját a mai napig: az egyetemben. Az első egyetemek – Bologna, Oxford, Párizs – a címek és fokozatok olyan rendszerét alakították ki, mint a mester vagy doktor, amelyek a mai napig sarokkövei a felsőoktatási képzésnek.

Mai életünk számos vonása középkori eredetű: ilyen a modern nyelveink szókészletének jó része is, amelyet ebben az időszakban az eltűnőben lévő latin, a befejeződő népvándorlások és a népnyelvek kialakulóban lévő írásbelisége – ami rögzítette az átadást – alakítottak. Ebből a korból ered a személyek azonosításának formája is: a keresztnév és az öröklődő családnév.

A települések klasszikus képe a templom és temető körül kialakuló község, város semmiképpen sem ősrégi; ahogy a fallal körülvett város, ez is tisztán a középkor terméke. Épületek ezrei a néma tanúi a táj átalakításának, a területi struktúrák olyan rögzítésének, amely abból ered, hogy a lakosság koncentrációja olyan hatalmi helyek körül alakul ki, mint a templom, a kastély vagy az erőd.

Új politikai formák és rendszerek kristályosodtak ki a Római Birodalom bukását követő századokban. A területi logikát felváltotta a származás logikája az új európai királyságoknál, mely nyomot hagyott azon is, ahogy megnevezték őket – így például a frankok királyát franciának hívták –, ugyanakkor a városokat, a városi kormányzatot és kormányzati gyűléseket olyan hatalmas intézményi életerő jellemezte, amiben egyesek a modern parlamentarizmus eredetét látják.

Az önkényes erőszak kontrollja a középkori intézményfejlődés egyik folyománya volt. A középkor ugyan nem a béke és az egyetemes szeretet korszaka volt, de nagy részében elméleteket dolgoztak ki és ültettek át a gyakorlatba az igazságosság, a konfliktuskezelés és konfliktusfeloldás terén. A háború, bizonyos mértékig, a végső eszköz volt, mert az államok már nem tarthatták fenn az állandó és magas szintű erőszakot. A nagy számú katonával, gyalogossal és lovassal vívott halálos küzdelmek, csaták ritkák voltak, és éppen ezért felnagyították őket a kor beszámolóiban. A brutális és kiszámíthatatlan erőszak kifejezetten modern fejlemény.

Chartres-i Bernátnak, nem pedig Isaac Newtonnak tulajdonítható a tudománytörténet egyik leghíresebb mondása (1120 táján írta): „Törpék vagyunk az óriások vállán”. Két látszólag aranykor között a középkor sem vaskor volt, hanem a törpék és az óriások kora. Mint mindegyik.

Eredetileg a Wunderkammer című blogban: >>>