Közzététel dátuma: Oct 23, 2012 1:52:36 PM
A trubadúrköltészet versgondolkodásának középpontjában a versszak áll. A versszakokat meghatározott szótagszámú sorok alkotják, a sorok kapcsolatát és a versszak egységét a rímrendszer biztosítja. Míg a korábbi európai költészet rímrendszerei az esetek túlnyomó többségében két rímet használtak (a-t és b-t), addig a trubadúrköltészet legalább hármat (a, b, c), ami nemcsak bonyolultabb, a versgondolkodást felszabadító kombinációkra ad lehetőséget, hanem arra is, hogy olyan meghatározott hosszúságú versmodellek jöjjenek létre, mint például a középkori itáliai költészetben megszülető szonett. Ez a nyugat-európai költészet legnagyobb poétikai újdonsága a középkorban az antik költészethez képest, hiszen a görög hagyományú versépítés csak versszakképleteket ismer (alkaioszi strófa, szapphói strófa stb.), hozzájuk képest a teljes verset meghatározó modellek egészen más gondolkodást igényelnek.
Az antik költészethez képest a trubadúrlírában újdonság, hogy a versszakoknak nemcsak ritmikája, hanem száma is kötött, illetve hogy a verssorok rímesek. Ez utóbbi ugyan már a himnuszköltészetben is megfigyelhető, ám a trubadúrok versszakonként nem két, hanem jellemzően három rímet alkalmaztak (más megfogalmazásban: strófáik nem két-, hanem háromríműek), így komplikáltabb rímképletek alakulhattak ki.
A szonett műfaj (vagy versforma) - amely valójában szintén középkori eredetű, bár csak a reneszánszra lesz majd jellemző - jól példázza, hogy a trubadúrköltészet számára a vers egysége már nem a versszak, hanem a vers maga. Ezt támasztja alá az is, hogy a verset alkotó versszakok száma kötötté válik; és az is, hogy a rímképlet nem egy-egy strófára, hanem az egész költeményre vonatkozik már. Mindezek miatt a vers egésze nem bővíthető tetszőlegesen újabb versszakokkal, és nem is vehetőek el belőle strófák - csak az eredeti verstani felépítés megbontásával.
Az európai költészet hosszú évszázadok folyamán jó néhány állandó képletű strófaszerkezetet kristályosított ki. A középkori provanszál és olasz költőktől származik a legtöbb, s a reneszánsz idején már elnyerték végleges alakjukat. Ezek közül néhány a nyugat-európai verselés elterjedésével nálunk is meghonosodott, s újra vissza-visszatér költészetünkben.
AZ OKTÁVA (versszak)
Az oktáva egy Nyugaton, különösképpen a francia költészetben ősrégi és általánosan használt szakasz. Nálunk Villon népszerűsége tette ismertté a harmincas években. József Attila kezdte rendszeresen használni.
Francois Villon: A Nagy Testamentum
Ó, Ég, az én utamba hozz
Egy ily irgalmas nagyurat,
S ha az felkarol és a Rossz
Megint csak karmába ragad,
Arra ítélem magamat,
Hogy porlasszon el máglyatűz!
Éhségében gyilkol a vad,
Embert bűnbe a kényszer űz.
(Szabó Lőrinc fordítása)
A STANZA (versszak)
Itáliai eredetű strófa; a reneszánsz idején a népköltészetből vette át az olasz műköltészet. Európa-szerte elterjedt; nálunk a 19. sz. elején honosította meg Kisfaludy Károly. Kölcsey (A képzelethez) és Arany László (A délibábok hőse) költeményei mellett legnevezetesebb példája Arany János ilyen strófákban írt Bolond Istókja.
Torquato Tasso: Megszabadított Jeruzsálem (egy versszaka)
A rémes harcot ha ki végignézte
- próféta híve volt bár, vagy kereszté -
iszony s szorongás fogta és igézte,
szivét bűvölte, soká nem ereszté.
Szó se járt másra, csak a két vitézre:
hogy' lángolt, hogy' vítt, vérben hogy fereszté
egymást, s egymásnál melyik volt különb még -
a nép közt már csak ebben volt különbség.
(Rónai Mihály András fordítása)
A RONDÓ
A műfaj eredete minden valószínűség szerint a 12-13. századi francia nemesi udvarokban járt körtánc, illetve a tánc közben az előénekes és a táncolók kórusának felelgetése. A refrénszerűen ismétlődő sorokat mindenki énekelte, az ezekkel azonos dallamú, de más szövegű sorokat az előénekes. A rondó versforma rímképlete tehát a zenei dallam különböző sorainak felel meg.
Guillaume de Machaut: Rondó
Míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
enyhülni érzem súlyos bánatom,
mert addig reményt feladni nem kell,
míg mást se szeretsz senkit szerelemmel.
De ha mást szeretsz, s csak engem vetsz el,
Halálnál rosszabb. Ezért mondhatom:
Míg mást se szeretsz senkit szerelemmel,
Enyhülni érzem súlyos bánatom.
(Somlyó György fordítása)
A BALLADE
A nyugat-európai gyakorlat nemcsak versszakokat, hanem egész versalakzatokat is kikristályosított. Ilyen pl. a Villon költészetéből ismert ballade, mely nem tévesztendő össze a ballada nevű műfajjal. Nálunk csak nagy ritkán fordul elő, de József Attila – aki a verstani megoldásokban is a legnagyobb kísérletező közé tartozott – kedvelte ezt az ófrancia formát.
Christine de Pisan: Magam vagyok és csak magányra vágyom
Magam vagyok, és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragomban, hevemben,
magam vagyok tikkadtan – elepedten,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hivemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok, hallgatni nagy sirásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hivemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom
magam vagyok, mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hivemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok faepermód aszottan,
magam vagyok hivemtől elhagyottan.
(Illyés Gyula fordítása)
A SZONETT
A provanszál trubadúrok és az itáliai poéták a 12. és a 13. század folyamán egymással versengve találták ki az újabb és újabb versalakzatokat. A 13. sz. derekán II. Frigyes szicíliai udvarába csak úgy áradtak a költők a világ minden tájáról. Itt született meg a szonett versalakzata is, majd innen terjedt el. Petrarca (a 14. században) világdivattá teszi. A magyar költészetben viszonylag későn jelent meg. Kazinczy írt először szabályos magyar szonetteket, de igazán csak a 20. század elején vált kedvelt versformává.
Pierre de Ronsard: Helénám, ma, mikor…
Helénám, ma, mikor hamuval hintené be
a homlokát, hamut találhat eleget
szívemben, melyet ön hamuvá égetett,
miközben gyönyörét gyöngyözte nevetése.
Az égtől még talán bocsánatot remélne?
Hogy gyilkolt a szeme, titkolni nem lehet.
Szemének sugara döfött belém sebet,
s nagy szépsége megölt, mert lehatolt a vérbe.
Fájdalmam elemészt, kíméljen legalább.
Holtommal hírneve hasznára úgyse válnék.
Megérdemli öt év az ön sajnálatát.
Magában változik, bennem kitart a szándék.
Ámor szívembe és hamis szívébe lát,
s kezében ott az íj: vigyázzon, bosszut áll még.
(Vas István fordítása)
Források:
Gintli Tibor-Schein Gábor: Irodalomtankönyv 14-15 éveseknek. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 183-184. oldal
a Nyíregyházi Egyetem Eötvös József Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumának internetes oldalán szereplő pdf: >>>
S. Béres Bernadett: A rondó verstípus meghonosodása a magyar költészetben: >>>