Embedded Files
Közzététel dátuma: Oct 23, 2012 1:59:40 PM
Abban az időben, mikor Artus király trónra lépett, Cornwallban Márk király uralkodott. Egyszer ellenség támadta meg országát, s Márk segítséget kért szövetségesétől, Riválen királytól. Riválen átkelt seregével a tengeren, s olyan odaadással és hűséggel segítette Márkot, hogy jutalmul Márk király hozzáadta feleségül húgát. Tintagelben, Márk kastélyában tartották meg az esküvőt.
Alighogy egybekeltek, követ jött Riválenhez, és közölte vele, hogy távollétében ellenség támadt országára. Hajóra szállt tehát, es elvitte magával távoli otthonába feleségét is. Riválen király meghalt a csatában, feleségének pedig férje halála után nemsokára kisfia született. A gyermeket Trisztánnak, a Szomorúság Gyermekének nevezték.
Az anya hamarosan meghalt bánatában, a gyermeket pedig a hűséges Roholt, Riválen hadvezére nevelte fel titokban, mert féltette az ellenségtől. Mikor Trisztán hétéves lett, egy jó vitéz gondjaira bízták, aki megtanította mindarra a mesterségre, amit egy nemesifjúnak ismernie kell: lándzsát vetni, kardot forgatni, továbbá énekelni, lantot pengetni, és bevezette a vadászat mesterségébe is.
Egy napon az ifjú Trisztán a tengerparton sétált, mikor egy kalózhajó közeledett a tengeren. Meglátták a kalózok a szép ifjút, s gondolták, jó pénzért eladják rabszolgának. Kiugrottak a partra, megkötözték, s erőszakkal magukkal vitték a hajóra. Amint a tengeren vitorláztak, iszonyatos vihar támadt, és süllyedőben volt a kalózhajó. Gondolták a hajósok, ez a büntetés azért, hogy elrabolták Trisztánt. Csónakba tették az ifjút, s a vízre bocsátották. Erre egyszeriben vége lett a viharnak, Trisztánt pedig elsodorták a hullámok, és a tengerár éppen Cornwallban, Tintagel közelében vetette partra.
Híre ment Cornwallban, hogy milyen szép és ügyes ifjú vetődött országukba, és Trisztán Márk király udvarába került, aki megkedvelte a szép ifjút. De Trisztán mit sem tudott arról, hogy Márk az ő nagybátyja, mert származását titokban tartották előtte. Időközben a hűséges Roholt sok országot bejárt, hogy megkeresse Trisztánt, s végre Cornwallba is elérkezett. Megtudta tőle Márk király, hogy a kedves ifjú, akit a tenger sodort az ő országába, saját unokaöccse, húgának a fia.
Ebben az időben a cornwalliak adót fizettek az íreknek. Minden első esztendőben rézpénzt, minden második esztendőben ezüstpénzt, minden harmadik esztendőben aranypénzt és minden negyedik esztendőben háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követeltek az írek adó gyanánt. Az ír király saját sógorát, Morholt lovagot küldötte Cornwallba, hogy behajtsa az adót. Mikor Morholt megérkezett, kihirdette, hogy az ír király elengedi az adót, ha egy cornwalli vitéz hajlandó megküzdeni vele párviadalban. Csakhogy egyetlen lovag sem mert szembeszállni a hatalmas termetű, erős Morholttal. Végül is Trisztán vállalkozott a cornwalliak nevében a párviadalra. Egy magányos szigeten jelölték ki a párviadal helyét. Mind a ketten csónakon érkeztek ide. Mikor Trisztán kiszállt, visszarúgta a vízbe a ladikot, mondván:
– Innen úgyis csak egyikünk tér vissza élve, elég lesz tehát kettőnknek egy csónak is.
Megkezdődött a küzdelem, és mindkét ellenfél súlyos sebet kapott a párviadalban. Morholt vitéz belehalt sebébe, de a fiatal Trisztánt is megsebesítette ellenfele mérgezett lándzsahegye, és hónapokig élet-halál közt lebegett.
Márk király összehívatta az ország minden orvosát, hogy gyógyítsák meg. Hasztalanul, mert a seb nem hegedt be. Végre egy bölcs öregasszony megmondotta, csak abban az országban tudják meggyógyítani Trisztánt, ahol a mérget Morholt lándzsájára kenték. Az írek viszont Morholt holttestét hazavitették saját hazájába, ott kivették fejéből Trisztán kardjának hegyét, amely beletört a szörnyű sebbe, és aranyos ládikába helyzeték, Morholtot pedig nagy pompával eltemették.
Márk király ekkor gyönyörű hajót készíttetett, telerakatta enni- és innivalóval, belefektették a beteg Trisztánt, aki magával vitte kedves hárfáját is, és útnak indították a hajót: A kedvező szél Írország felé hajtotta a hajót, és egy idő múlva elérte az ír tengerpartot. A királyi palota közelében Trisztán szép dalt játszott hárfáján, amilyet még sohasem hallottak Írországban.
Meghallották ezt a parton állók, elmentek a királyhoz, és elmondották, milyen különös látogatójuk érkezett. A király szolgáival a palotába vitette a beteg Trisztánt. Trisztán azonban nem árulta el igazi nevét, hanem elferdítette, és azt mondotta, hogy Tantrisznak hívják, és egy hölgyért harcolva sebesült meg.
Elhitte a király a történetet, és elhívatta lányát, Aranyhajú Izoldát: Izolda volt ugyanis a leghíresebb orvos az országban. Izolda megtalálta a mérget a sebben, és minthogy ismerte ellenszerét, meggyógyította Trisztánt, az meg hálából hárfázni tanította Aranyhajú Izoldát.
Egy reggel a lábadozó Trisztán fürödni ment, a királynő és Izolda pedig véletlenül üres szobájába vetődtek. Trisztán kardja ott feküdt az ágyon. Megcsodálták az asszonyok a szép kardot, és azt is észrevették, hogy egy darab hiányzik pengéjéből. Eszébe jutott a királynőnek az a kardhegy, amelyet fivére, Morholt lovag fejében találtak. Elővették a kardhegyet, és Trisztán pengéjéhez illesztették. És ím, egyszerre összeforrt újra a kard. Így tudták meg, hogy Trisztán volt Morholt lovag gyilkosa.
A királynő azonnal azt követelte, hogy végezzék ki Trisztánt, férje azonban megsajnálta a fiatal daliát. Megkegyelmezett neki azzal a kikötéssel, hogy elhagyja Írországot, és soha többé nem tér oda vissza. Izolda is szomorúan búcsúzott el Trisztántól, akitől hárfázni tanult,és azt mondotta neki, hogy hét esztendeig nem megy férjhez, hanem visszavárja őt.
Trisztán meggyógyulva, szerencsésen visszatért nagybátyjához, Márk királyhoz. A gyermektelen Márk ekkor elhatározta, hogy Trisztánt teszi meg utódjává. Csakhogy a cornwalli udvarban sokan irigykedtek Trisztánra. Megrágalmazták az ifjút a király előtt, és unszolták Márkot, vegyen el egy királyleányt, aki majd utóddal ajándékozza meg. Márk azonban nem talált magához illő feleséget.
Egy napon a tengerre néző ablakon át fecskepár röppent be Márk szobájába, és csőrükből hosszú női arany hajszálat ejtettek ki. Márk király tréfásan kijelentette, hogy csak akkor nősül meg, ha megtalálják azt a leányt, akinek a fejéről az arany hajszál származik. Trisztán ránézett az aranyhajra, és rögtön tudta, hogy ez a szép Írországi Izolda fejéről való. Mikor ezt elárulta, Márk szerelemre gyulladt az ismeretlen lány iránt, s kötelezte Trisztánt, szerezze meg számára a szép Izolda kezét.
Újra felszereltetett hát egy hatalmas hajót, és Trisztán megint útnak indult Írország felé, de ismét csak álruhát öltött, mert tudta, hogy az íreknél veszélyben forog az élete. Megérkezett a hajó az ír partokra, és Trisztán várta a jó szerencsét, hogy szerezhetné meg Izolda kezét nagybátyjának.
Egy reggel iszonyatos üvöltésre ébredtek a hajó utasai. Utánajártak, hogy mit jelentsen ez, s megtudták, hogy borzasztó sárkány garázdálkodik Írországban, és mindennap elragad egy leányt. Az ír király megfogadta, ahhoz adja Aranyhajú Izoldát feleségül, aki elpusztítja a sárkányt.
Hasztalanul óvták a vitéz Trisztánt, másnap megvívott a sárkánnyal. Rettenetes küzdelem után végzett a szörnyeteggel, levágta a sárkány nyelvét, azután ájultan hullott a fűbe. Amíg Trisztán magatehetetlenül feküdt a földön, arra járt egy ír lovag, aki már régen szeretett volna megküzdeni a sárkánnyal, csak nem volt hozzá elég mersze. Elvette a sárkány nyelvét az eszméletlen Trisztán kezéből, elment a királyhoz, és azt hazudta, hogy ő ölte meg a sárkányt, cserébe pedig követelte, adják hozzá Aranyhajú Izoldát.
Sétálni ment ebben az időben a szép Brangien, Izolda hűséges udvarhölgye. Megpillantotta a fűben az eszméletlen Trisztánt, és magához térítette. Felment Trisztán a királyi udvarba, és elmondotta, hogy ő ölte meg a sárkányt, és az ír vitéz tőle lopta el a nyelvet. Az ír lovag végre beismerte, hogy hazudott.
A királyt kötötte esküje, megbocsátott Trisztánnak, aki engedély nélkül tért vissza Írországba, és felajánlotta neki Izolda kezét. Erre Trisztán azt válaszolta, hogy Izolda kezét kéri, de nem saját maga, hanem nagybátyja, Márk király számára. Látta a király, hogy Izolda rokonszenvez a szép ifjúval, s azt mondotta, jobb szeretné, ha a fiatal Trisztán lenne Izolda férje. Csakhogy Trisztán nem szeghette meg Márknak adott szavát.
Ezért szép hajót szereltek fel, felrakták Izolda hozományát, s útnak indították a menyasszonyt. Vele ment hűséges kísérője, Brangien is. Izolda anyja varázsitalt készített, és Brangienre bízta, hogy az esküvő napján adjon ebből inni Márk királynak is, Izoldának is, akkor sírig fogják szeretni egymást. Azután hajóra szálltak, és elindultak Cornwall felé.
Egy meleg napon Trisztán és Izolda a hajófülkében sakkoztak, és nagyon megszomjaztak. Megláttak egy aranyüveget, és úgy vélték, hogy jó bor lehet benne. Trisztán kezébe vette az üveget, és azt mondotta:
– Úgy látszik, Brangien a legjobb bort saját magának tette el.
Ezen jót nevettek mindketten, ittak egymás egészségére, és úgy találták, hogy soha életükben ilyen édes bort még nem ittak. Csakhogy a varázsital azonnal hatott, és Trisztán és Aranyhajú Izolda annyira beleszerettek egymásba, hogy életük végéig nem tudtak a varázsitaltól megszabadulni.
Amikor Brangien megtudta, mi történt, zokogni kezdett, és így könyörgött:
– Forduljatok vissza, ti szerencsétlenek, és ne menjetek Cornwallba, a varázsital hatalmának nem lehet ellenállni, ellenszere nincs. Egész életetekben kínozni fog benneteket a szerelem, és jobb lenne, ha együtt számkivetésbe mennétek.
Csakhogy Trisztánt kötötte lovagi esküje, hiszen megígérte Márk királynak, hogy elhozza neki feleségül Aranyhajú Izoldát.
Végül is a lovagi eskü győzött a szerelem felett. Megérkezett a hajó Cornwallba. Márk király nagy örömmel fogadta a gyönyörű menyasszonyt, és dicsérte még a fecskéket is, akik a szép lány arany hajszálát elhozták neki. Hamarosan megtartották az esküvőt.
Ekkor Brangien még tetézte a bajt. Az aranyüveg mélyén volt még az italból, s ezt Brangien az esküvő alkalmával Márk királynak és Izoldának töltötte ki. Márk ivott az italból, de Izolda az asztal alá öntötte a maga részét. Így hát Mark király is, Trisztán is holtukig szerették a szép királynét, Aranyhajú Izolda azonban csak Trisztánt szerette.
Királyné volt most már Izolda. Kényeztette Márk király, gyönyörű ékszerekkel ajándékozta meg. Díszes lakosztályában lantosok zenéltek reggeltől estig. Boldogtalan volt mégis, mert naphosszat Trisztánra gondolt. Esténként kiszökött a kertbe, ott titokban találkozott Trisztánnal, és biztosították egymást holtig tartó szerelmükről.
Meglesték az udvaroncok, Trisztán irigyei a titkos találkozót, és elárulták Márk királynak. A király elhatározta, meglesi a szerelmeseket. Kilopózott hát a kertbe, oda, ahol Trisztán és Izolda találkozni szoktak, és felmászott egy magas fára. Kisvártatva megérkezett Trisztán is, és leült a fa alá a forrás mellé. Hogy elűzze a várakozás unalmát, ágacskákat dobált a forrásba, és nézte a holdfényben csillogó forrásban, hogyan úsznak az ágacskák. De íme, ahogy a víz fölé hajolt, meglátta a habokban a király tükörképét. Szerette volna Izoldát figyelmeztetni a veszélyre, de már késő volt, Izolda is elindult a forrás felé.
Trisztán mozdulatlanul ült a víz mellett, s a közeledő Izolda nem értette, miért nem siet elébe az ifjú. A király ekkor nyilat akasztott íjába, hogy agyonlője hűtlen feleségét. Csakhogy Izolda is meghallotta az íj húrjának pendülését, a forrásba nézett, és ő is megpillantotta a vízben férje tükörképét. Nem nézett fel a fára, hanem cselt eszelt ki, és így szólt Trisztánhoz:
– Nagyon rosszallom, kedves Trisztán, hogy ilyen késői órában ide hívattál a forráshoz. Szólj hát, mit akarsz tőlem.
Megértette Trisztán a cselt, és így felelt:
– Ne neheztelj, királyné asszony, hogy ilyen későn ide hívattalak. Nem ok nélkül történt. Fülemhez jutott, hogy irigyeim alaptalanul bevádoltak minket a királynál, s tanácsot akarok tőled kérni, hogyan menekülhetnénk meg a rágalomtól.
Izolda erre így felelt:
– Tudhatod, hogy senki mást nem szeretek, csak férjemet, Márkot, téged pedig tisztellek mint királyi férjem unokaöccsét. Bizony nagy baj az, hogy az udvaroncok minket ilyen módon rágalmaznak.
Trisztán erre így szólt:
– Nem marad más hátra, mint hogy elbujdossam. Ha lehet, szólj egy jó szót értem Márk királynál.
Ezzel elbúcsúzott egymástól Trisztán és Izolda, a király pedig elhitte a füllentést. Leszállt a fáról, és bocsánatot kért Trisztántól, hogy elhitte a rágalmakat.
Így élt Trisztán és Izolda, gyötrődve a hazugság súlya alatt, de nem maguk okozták ezt a bajt, hanem a varázsital volt az oka, hogy szeretniük kellett egymást. Azonban az udvar népe előtt nem maradt titokban ez az érzelem. Különösen a király kis törpéje, Frocin rágalmazta Trisztánt, míg végül Márk király katonákat küldött, hogy fogják el Trisztánt, és vezessék elébe.
Mikor Márk király ezt a parancsot adta, Trisztán éppen egy magas szirten levő kápolnában tartózkodott, amelynek csak egyetlen bejárata volt. Betörtek ide a fegyveresek, hogy elfogják Trisztánt. Nem volt más választása, kimászott az ablakon, a sziklaszirtre kúszott, és onnan a mélybe vetette magát, hiszen úgy gondolta, jobb lesz, ha meghal, s így vet véget szenvedéseinek. Hanem a szikla alatt puha, süppedős volt a talaj, s így Trisztánnak semmi baja nem esett, szerencsésen földet ért.
Látták a fegyveresek, hogy megszabadult Trisztán, s elmesélték Márk királynak, mi történt. Erre a rágalmazók Izolda ellen kezdtek áskálódni, egészen addig, amíg rávették a királyt, ítélje halálra feleségét, és égesse el máglyán. Odakötötték Izoldát a máglyára, és meggyújtották a fát. Trisztán azonban az égő fahasábok közé ugrott, elvágta Izolda kötelékeit, s magával vitte az erdőbe. A rengetegben bujdostak a boldogtalan szerelmesek, vad bogyókkal táplálkoztak, ruhájukat ronggyá tépte a tövis. Hiába kerestette őket Márk király, nem akadt nyomukra.
Volt Trisztánnak egy hűséges kutyája, Husdennek hívták. Ez a kutya nem akart sem enni, sem inni, hanem reggeltől estig nyüszített, mióta elhagyta gazdája. Gondolták Trisztán ellenségei, a kutya majd a bujdosók nyomára vezeti őket. Elindult a kopó, megtalálta Trisztán nyomát, felmászott a szirtre, bement a kápolnába, ő is kiugrott az ablakon, leugrott a szirtfokról, s a puha homokon ért földet. Ezután elindult az erdőben, és hamarosan rátalált Trisztánra, az üldözők azonban nem tudták követni.
Örült Trisztán a hűséges kutyának, de félt, hogy ugatása útba igazítja majd az üldözőket. De aztán ennek is megtalálta az ellenszerét. Fáradságos munkával arra idomította Husdent, hogy hang nélkül vadásszon. Ezután jobb sorsuk volt az üldözötteknek, mert a kutya felhajtotta a vadat, s így legalább nem éheztek többet.
Egy teljes esztendeig bujdosott Trisztán és Izolda a sötét erdőben. (Ebben az időben Márk egyszer rátalált a szerelemesekre, de megkegyelmezett nekik, az erről szóló részletet lásd itt.) Csakhogy Márk király nem tudott megszabadulni a varázsital erejétől, és elhatározta, kibékül Izoldával. Üzenetet szögezett ki hát az erdő fáira, hogy térjen Izolda vissza hozzá. Látták a szerelmesek, hogy nem menekülhetnek tovább az üldözők elől. Sírva elbúcsúztak egymástól, Izolda visszament Márk királyhoz, Trisztán pedig hajóra ült, és elvitorlázott Walesbe.
Itt ebben az időben Gilanus herceg uralkodott, aki szívesen fogadta Trisztánt. Hogy enyhítse kínját, és szórakoztassa, előhozatta elvarázsolt kutyáját, Mákszemet. A kis kutya nyaka fehér volt, háta rózsaszín, két oldala skarlátpiros, hasa kék, farka pedig zöld. Nyakában aranyláncon aranycsengettyű csüngött, és ennek édes hangja csillapította Trisztán bánatát. Trisztánnak rögtön az jutott eszébe, milyen kedves ajándék volna ez Izoldának. Ebben az időben Walesben egy óriás garázdálkodott, és Gilanus nagy jutalmat ígért annak, aki legyőzi. Megbirkózott Trisztán az óriással, és hosszas küzdelem után megölte. Gilanus jutalmul fele birodalmát akarta Trisztánnak ajándékozni, de Trisztán nem kért más jutalmat, mint a kis kutyát. Nem szívesen vált meg Gilanus Mákszemtől, de kötötte ígérete. Trisztán egy hűséges emberével Cornwallba küldte a kutyát ajándékba Izoldának.
Megörült Izolda a csodaölebnek, vert aranyból házacskát készíttetett neki, s amerre csak ment, mindenhová magával vitte. Észrevette azonban, hogy Mákszem csengőjének édes hangja csillapítja bánatát, és egy időre feledteti vele Trisztánt. Megértette hát Izolda, mit jelent az ajándék, de nem akarta, hogy kevesebbet szenvedjen, mint hűséges lovagja. Leoldotta a csengettyűt a kis kutya nyakáról, a tengerbe dobta. Így hát ezentúl is egyformán szenvedtek mind a ketten.
Trisztánnak azonban nem volt maradása Walesben sem, hanem országról országra vándorolt, hogy felejteni tudja Izoldát. Bejárta a németek birodalmát és Spanyolhont, míg végül elérkezett Bretagne partjaira.
Élt itt egy királyleány, akit Fehérkezű Izoldának neveztek. Megszerette a leány Trisztánt, és kérte fivérét, a királyt, adja feleségül Trisztánhoz. Gondolta Trisztán, talán elfelejti Fehérkezű Izolda mellett a másikat, Aranyhajú Izoldát, és elvette feleségül. (A Trisztán nősüléssel kapcsolatos vívódásáról szóló részt lásd itt.)
Történt ekkoriban, hogy Bretagne földjét ellenség támadta meg. Trisztán sógora segítségére sietett, és közben maga is halálos sebet, kapott, Sejtette, hogy nagy veszélyben van, és nem tudná más meggyógyítani, mint hűséges szerelme, Aranyhajú Izolda. Követet küldött hát Cornwallba, aki elvitte magával Trisztán gyűrűjét és üzenetét. Meghagyta Trisztán a követnek, ha magával hozza Aranyhajú Izoldát, fehér vitorlát vonjon a hajóra, ha pedig nem jön vele Izolda, akkor fekete vitorlát.
Trisztán követe kalmárnak öltözött, partra szállt Cornwallban, és sikerült bejutnia a királyi palotába. Itt kirakta a magával hozott drágaságokat a királynő lakosztályában, és közöttük volt Trisztán gyűrűje is. Izolda felismerte a gyűrűt, elsápadt, és félrevonta titokban az állítólagos kereskedőt. A követ elmondotta, halálán van Trisztán, és kéri Aranyhajú lzoldát, szálljon hajóra és gyógyítsa meg.
Engedett a hívásnak Aranyhajú Izolda, megszökött férjétől, és elindult ahhoz, akihez a varázslat kötötte. Trisztán ekkor már annyira elgyengült, hogy nem tudott felülni sem ágyán.
Feltűnt végre a várva várt hajó a tengeren. Megkérdezte Trisztán feleségét, Fehérkezű Izoldát, hogy milyen színű vitorla van a hajóra felvonva. Csakhogy Fehérkezű Izolda féltékeny volt a másik Izoldára, és azt hazudta férjének, fekete vitorla van a hajón. Mikor Trisztán meghallotta a rossz hírt, megszakadt a szíve, és egyszeriben vége lett. Kiszállt a hajóból Aranyhajú Izolda, s hogy halva találta kedvesét, maga is holtan rogyott össze.
Mikor Márk király meghallotta a történteket, két koporsót készíttetett, kristályból és drágakőből. Trisztán és Izolda holttestét a koporsóba tették, és hajó vitte el őket Tintagelbe. Két sírba temették őket a kápolna falánál. De éjszaka a sírokból virágok nőttek ki és összeölelkeztek. Levágták reggel a virágokat, másnapra azonban újra kinőttek. Megtudta ezt Márk király is és megtiltotta, hogy ezentúl levágják a virágokat. Talán a mai napig is ott nőnek összeölelkezve a boldogtalan szerelmesek sírján.
Forrás:
Dömötör Tekla: Germán, kelta regék és mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 2007. 260-270. oldal,
illetve ennek elektronikus változata a Pax Vobis blogon: >>>
Page updated
Google Sites
Report abuse