A költői hagyomány folytatói II. - Varró Dániel

Varró Dániel: Kicsinyke testamentum

I.

Most, kilencszázkilencvenhatban,

Én, Varró Dániel diák,

Lógást, lapítást abbahagytam,

Bevégezvén az iskolát,

Számomra megszűnt egy világ,

- Fordulhat-e sorsom naposra? -,

Hűlt helyemen legyen virág

E csöppnyi testamentumocska.

II.

Egy tanteremben üldögélek,

Befúj a szél az ablakon,

Belül már szárnyat bont a lélek,

Kakukk egy őszi hajnalon,

Hittem, hogy lesz oly alkalom,

Mikor szivemre gyűlne minden:

Azt gondoltam, hogy itt lakom,

S lám, mégis el kell mennem innen.

III.

Pedig szerettem idejárni.

Mikor még szinte csillagos

Az égbolt, elindulni, várni,

Hogy jönne már a villamos;

Az ember persze hajlamos

Mérgelődni, míg van, a kincsen.

Jaj, minden olyan kajla most!

Silány rímként nyekeg a nincsen.

IV.

Szerettem szabad lenni, léha,

Lábat lógázni könnyű kedvvel,

Óra helyett sakkozni néha

(Hiába no, gyarló az ember),

Szerettem kicsit késni reggel,

Ha nem matek volt (mert a Harsi,

Ha késnek, bősz akár a tenger,

Épphogy csak azt nem mondja: mars ki!).

V.

Szerettem a tanári önkényt,

Mert nem volt öngúny nélküli,

A menzát is csütörtökönként,

Meg pénteken, ha volt süti,

Bendőmet már a hold süti,

S a szél babrál az ingemen,

Szívem sok lim-lom mért üli?

Szétosztom íme mindenem.

VI.

Item, a mosolygós Maca,

Ki segít mindig boldogan,

S ki tán a boldogság maga

(Hisz ránézésre épp olyan),

Belül meg annyi lelke van,

Hogy jut minden diákra kettő,

Megkapja búsuló szavam:

"Bárcsak ne volnék elmenendő!"

VII.

Item, derék patrónusomra

Testálom hitvány lelkemet,

Nem lesz szegénynek annyi gondja,

Ha holmi lelkiismeret

(Mint gyilkoló merényletek

Kapcsán a gaz gonosztevőt,

Az ármányos Rettegnyiket)

Többé már nem furdalja őt.

VIII.

Item, a jó Gaszner Tiborra,

Ki volt türelmes mesterem,

S kihez oly illő büszke orra

(E földön párja nem terem)

- Szeretett volna szemtelen-

Nek látni olykor, jó fiát -,

Ezennel ráfrecsegtetem

Tollamból az iróniát.

IX.

Item, hogy ne gyötörjék kínok,

Két világbajnoki címemet

Simon Tamás, az argentínok

Lelkes vezére kapja meg;

Szeméből, tudom, könny pereg,

Midőn e dicsbe belekóstolt.

Ügyeljen rá, ha nem leszek,

Ne szenvedjen hiányt a gombsport.

X.

Item, a nyájas Biró Gábor,

Cukrásztanoncok oktatója,

Ki sosem enged szigorából,

Amíg véget nem ér az óra,

Szert tesz kiszolgált vonalzómra

- Szép, hosszú szárú vonalzó ez -,

A számok mind lekoptak róla,

De körmöst osztogatni jó lesz.

XI.

S ha már ily bőkezű vagyok,

Minek tartanám meg a csücskét

Annak, mit elszórtam?

Hagyok a Press-re is hát valamicskét

- Tudom, hogy elkel a segítség,

Ki szerkesztő, firkálni restell -:

Híres szorgalmamat vegyítsék

A vasmarokkal, mely a Mester.

XII.

De jaj, batyumból fogy az olcsó

Portéka, és sokat beszélek,

Kicsinyke hagyatékról volt szó,

S lám, egyre duzzad, no az ének,

Bűn volna már az, szörnyű vétek,

Ha még hosszabbra nyúlana;

Ki nem tud semmit még övének,

Azokhoz szól e ballada.

Az elköszöngetés balladája

Belőletek hogy mit se látok

Többé, okosok, ostobák,

Portásbácsik, magyartanárok

S ti sok sínylődő kisdiák

(Nektek se légyen mostohább

A sorsotok, mint volt nekem),

Szivembe kardok kínja vág,

S hiány ül majd a lelkemen

Rosszakaróim, jóbarátok,

Temérdek angyal és svihák,

Szép, szőke, barna, csúnya lányok,

Sakkpartnerek, konyhásmamák,

Tavaszi leves, tészta, mák,

Rongy testem innen elmegyen,

Közös sorunknak vége hát!

Hiány ül majd a lelkemen.

Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,

Kerámiák, köcsögdudák,

Könyvtárosok és csillagászok,

Vegyétek szívem búcsúját!

Nem vágok hozzá bús pofát,

Ha könnyem csorran, elkenem,

De mit tagadjam, sok pupák,

Hiány ül majd a lelkemen.

Ajánlás

Hát nem is folytatom tovább,

Bozontos orrú hercegem:

Ha nem lakom már iskolád,

Hiány ül majd a lelkemen.

Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra

(A Bögre azúr című kötetben megkezdett sorozat, amelyben a költő klasszikus és modern költők modorában írja újra a Boci, boci tarkát. A sorozat sikerét bizonyítja, hogy a kötet megjelenése óta is születnek az újabb és újabb stílusparódiák.)

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,

se füle, se farka,

oda megyünk lakni,

ahol tejet kapni.

François Villon

Én, François Villon boci

Elhagyom, ím, e zöld gyepet,

Halál, a kontómat hoci,

Lelkem más rétre őgyeleg;

Csókoltatom a hölgyeket,

S mert vár a pokol – atyaég! -

Vagy a mennybéli tőgymeleg,

Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem

A hűtlen üsző jussa lesz,

Ki hogy nem élhet nélkülem,

A mondott fülbe súgta ezt;

Igének hittem ezt a neszt,

Oltárnak tőgyes alhasát,

De errare bocinum est,

Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég

Vegyék a jó zsivány urak,

Panírozzák be, és egyék,

Belőle mind jóllakjanak.

S a hentes úr, ki napra nap

Hiába várta, hogy levág,

Megkapja bojtos farkamat,

Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,

Túladva billogon s a szíjon,

Rátok hagyom a hűlt helyem,

Ott lumpok tejivója nyíljon -

Mindenét szétosztotta Villon,

Ki érte mégse pityereg,

Azt verje süly, és ott pusziljon,

Hol egykor farkam fityegett.

Varró Dániel: Ki írni bősz

S a kisdiáknak így felelt a Mester:

"Ki írni bősz, de fuldokolni restell,

s nem érzi, hogy a rímnek mi az ára,

gondoljon néha Villon valagára"