A király szobájába megy,
S bizalmasait kéri meg,
Hogy ígérje meg mindegyik,
Most sehová se követik:
Ezennel megtiltja nekik.
Gondolják: tán tréfálkozik.
"Egy király olyat sose gondol,
Hogy egymagában útnak indul,
Kitől hallottál híreket?
Kém-szóra útnak ne eredj!"
"Én nem hallottam semmi hírt,
De egy hajadon arra kért:
Menjek, s beszélgessek vele,
S ne légyen vélem senki se,
A paripámra pattanok,
És egymagam elindulok,
Hozzá nélkületek megyek."
Szólnak mind: "Aggaszt minket ez,
Fiának Cato mondta egyre:
Ne járjon ő elhagyott helyre*."
Felel Márk: "Mindezt jól tudom!
Hadd menjek immár utamon!"
A lovát fölnyergelteti,
Kardját oldalára köti.
De bánja Trisztán árulását,
S hogy az elvette tőle társát,
Izoldát, a szépségeset,
S mindkettejük számkivetett.
Ha egyszer ő rájuk talál,
Az mindkettőjüknek halál,
És már előre eltökélte,
Hogy bűnösök, s pusztulnak érte.
Bizony nagy kár lett volna ez.
Márk most a városból kimegy,
Magát inkább felkötteti,
Mondja, mintsem hogy az, aki
Egykor csúfságot tett vele,
Ne bűnhődjék az ő keze
Által. Az erdész várja már,
Sietteti őt Márk király,
A leggyorsabb uton vigye,
S benn is vannak a sűrübe'.
Elöl az erdész, Márk mögötte.
A kardjában bízik fölötte,
Oly sok csapást mért véle már,
A dicsőség fejébe száll.
Ha Trisztán ébred, s összecsapnak,
Életbe' csak egyik maradhat.
Az erdésznek Márk azt ígérte,
Hogy húsz ezüst márkát kap érte,
Ha hozzájuk elvezeti.
(Szégyen reá, hogy megteszi!)
És azt mondja, hogy az a hely,
Ahol vannak, immár közel.
Megérkeznek, s az áruló
Lesegíti Márkot (a ló
Pompás: valódi gascogne-i),
S szalad a kengyelt tartani.
Kovát gyeplőjénél pedig
Egy zöld almafához kötik,
Mindkettő megy még egy kicsit,
És máris célhoz érkezik.
Palástját Márk király megoldja,
Arany a csat, mely összefogja;
Szép termete előtünik.
Kivonja kardját, s esküszik:
Ezerszer inkább haljon ő meg,
Mint hogy életben hagyja őket.
Haragosan előremegy,
Az erdész meg háta megett;
Követné rendületlenül,
De Márk int: hagyja egyedül.
Csapásra készen fönn a kardja,
Ám szerte is foszlik haragja:
Már-már lesújtott volna rájuk,
De gyászolta volna haláluk:
Mert lám, inget viselt Izold,
És hely közöttük annyi volt,
Hogy ajkuk nem érintkezett,
És kard volt kettejük között,
Ez választotta őket el,
S lám, Trisztán nadrágot visel:
"Nagy Isten! Mit jelentsen ez?
Hogy látom, mit cselekszenek,
Nem tudom, mit tegyek, nagy Isten:
Megöljem őket? Menjek innen?
Régóta az erdőben élnek;
Ha hihetek a józan észnek,
Ha egymást bűnösen szeretnék,
Más lenne úgy ez az együttlét;
Nem volna rajtuk öltözet,
És kard sem kettejük között.
Bár meg akartam őket ölni,
Nem fogok hozzájuk sem érni.
Mert bűnös vágynak nincs jele,
Nem sújtok le egyikre se.
Ha bennük bármi kárt is tennék,
Bűn volna, amit elkövetnék;
És ha az alvót felzavarnám,
Ő szúrna le, vagy én leszúrnám,
Az szégyenünkre volna csak.
Ám jelt hagyok, míg alszanak,
Ily módon, amint fölébrednek,
Minden bizonnyal ráébrednek,
Hogy álmukban rájuk találtak,
S rajtuk kegyelmet gyakoroltak,
Hogy haláluk nem akarom,
Sem én, sem egy alattvalóm.
Lám, Izolda ujján maradt
A gyűrüje: köve smaragd;
Még tőlem kapta, sokat ér,
Ő másikat adott ezér';
Az enyémet visszaveszem.
Van épp egy prémkesztyű velem,
Mit ő még ír földről kapott;
Az arcába tűző napot
Azzal födöm - melege lesz;
S mikor majd tőlük elmegyek,
Kiveszem közülük a kardot,
Kitől Morholt feje lehullott."
A kesztyüt Márk király levette,
Látta: alusznak mind a ketten,
S egy napsugár esett Izoldra:
Kesztyűvel födte, ne zavarja.
Izold gyűrűjét észrevette,
S ujjáról finoman levette.
Erővel ment ujjára föl csak,
De azok úgy megvékonyodtak,
Hogy könnyedén jött le egészen:
Lehúzhatta Márk róla szépen.
A kardot közülük kivette,
Sajátját meg helyébe tette,
Magukra hagyta őket aztán,
Elindult, a lovára kapván.
Az erdésznek meg jelt adott:
Forduljon vissza ő legott,
Ment Márk, hagyta aludni őket.
Ezúttal ennyi csak, mit ő tett.
A városába visszamegy,
És kérdezik őt mindenek:
Hol volt, hol oly soká maradt?
Nem mondja meg az igazat,
Kinek keresésére járt,
Sem azt, hogy vélük mit csinált.
Képes Júlia fordítása
Fiának Cato mondta egyre: / Ne járjon ő elhagyott helyre: utalás Cato erkölcsi tankölteményére (Disticha Catonis), amelyet a középkorban többször is lefordítottak franciára.