Leánytevő Sárkány

Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé, de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.

Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:

– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?

Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:

– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal, hiszen csak megélünk ketten!

– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még valaha.

Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.

Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak, elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó. Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén boszorkányt:

– Jó napot kívánok, nénémasszony!

– Adj Isten neked is, kedves fiam!

Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:

– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van beborítva?

– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert volna nézni.

Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a királyleányt.

Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan leánykát?

– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.

Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból. Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.

A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.

A leány ezt látva, majd kibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.

A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából, ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után lenyugodván, elaludt.

Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt, kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.

Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta segíteni?

A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:

– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?

– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment a nyakán, őt akarom feléleszteni!

Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét, odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha királyvérből származott volna.

Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony azt felelé:

– A czigány.

A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni, hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak, a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az ételt.

Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.

A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.

Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:

– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!

Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött, hogy a czigány volt a gyilkos.

Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.

A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.

A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban részesültek.