Reggelre az egész város házamhoz tódult, s nehéz, sőt lehetetlen volna kifejezni, mekkora megdöbbenéssel fogadták az engem ért csapást, hogyan siránkoztak, s mennyire gyötörtek szűnni nem akaró jajveszékelésükkel. Leginkább a klerikusok és különösen diákjaim kínoztak elviselhetetlen jajgatásukkal és siránkozásukkal; sokkal inkább szenvedtem együttérzésüktől, mint a sebektől, s jobban fájt a megaláztatás, mint maga a megsebesítés, jobban lesújtott a szégyen, mint a fájdalom. Arra gondoltam, hogy mekkora volt dicsőségem azelőtt, s hogy ez most rútul megaláztatott, sőt egy csapásra mindenestül odalett; hogy Isten milyen igazságosan ítélt, hiszen testem azon részével fizettem, amellyel vétkeztem; hogy milyen jogos volt annak árulása, aki az általam korábban ellene elkövetett jogtalanságot fizette vissza. Milyen elégtételt érezhetnek vetélytársaim, amikor híresztelik az engem méltán ért csapást! Mennyi örökös fájdalmat és gyötrelmet hoz ez a szerencsétlenség szüleimnek és barátaimnak! Milyen rövid idő kell, hogy gyalázatom híre az egész világot bejárja! Milyen út nyílhat ezután számomra? Milyen arccal lépjek ezután nyilvánosság elé, ha mindenki ujjal mutogat rám, az emberek rajtam köszörülik nyelvüket, s immár csupán hátborzongató látványosság vagyok számukra? Az is aggasztott, hogy a törvény könyörtelen betűi szerint Isten előtt annyira gyűlöletesek a heréltek, hogy a nemzőszerv levágásával vagy megcsonkításával férfiatlanítottaknak kerülniük kell a gyülekezetet, akárcsak a rosszhírűeknek és a tisztátalanoknak; sőt még az állatok közül sem áldozzák fel az ilyeneket. Számok könyve LXXIV. fejezet: "Semminemű állatot, melynek megfakasztott vagy összezúzott, megszakadt vagy kimetszett heréje vagyon, az Úrnak be ne mutassatok."[32] Második Törvénykönyv XXI. fejezet: "A herélt, az elfakasztott vagy kivágott heréjű és az elmetszett szeméremtestű ne menjen az Úr gyülekezetébe."[33]
Így gyötrődvén magamban, megvallom, inkább a szégyentől megzavarodva és kétségbeesve, mint az elhivatottság érzésétől áthatva választottam menedékül a kolostort. Heloysa pedig akaratom szerint már korábban felvette a fátylat, és az apácák sorába lépett. Mindketten egyszerre öltöttük fel tehát a szent ruhát, én a saint-denis-i apátságban, ő az argenteuil-i kolostorban. Emlékszem, sokan szánták, amiért ifjúsága virágában aláveti magát a szinte elviselhetetlen kolostori regulának, s igyekeztek szándékától eltéríteni, mire ő könnyek és sóhajok között Cornelia panaszával válaszolt:
Óh te dicső hitesem! nem az én nyoszolyámra való férj!
Hát ily szent főn is mutogatja szerencse hatalmát?
Óh gonosz én, mért is mentem hozzád veszedelmül!
Most hát hadd lakolok![34]
S e szavakkal az oltár elé járult, átvette a püspöktől a megszentelt fátylat, és az egybegyűltek előtt szerzetesi fogadalmat tett.
Hozzám pedig, alighogy sebesülésemből fölépültem, ismét tódulni kezdtek a klerikusok, s mind engem, mind apátunkat szüntelenül zaklatták, azt követelve, hogy ne hagyjak fel a tanítással, amelyet addig pénzért vagy dicsőségre vágyva űztem, hanem folytassam most már Isten szeretetéből, nem felejtve el, hogy az Úrtól kapott talentumot kötelességem kamatoztatni; én, aki eddig főleg a tehetősebbekkel foglalkoztam, ezentúl a szegények oktatására törekedjem; lássam Isten kezét abban, hogy megszabadultam a testi csábításoktól, és félrevonulhatok az élet zajától, s ily módon teljesen a tudománynak szentelve magamat, végre nem a világ, hanem Isten filozófusa lehetek. A kolostorban, ahová visszavonultam, laza erkölcsök, világi szokások uralkodtak. Az apát annyival volt életvitelében hitványabb és gyalázatában hírhedtebb a többieknél, amennyivel fölöttük állt rangban. Tűrhetetlen tisztátalanságuk miatt gyakran keményen megróttam őket, hol négyszemközt, hol nyilvánosan, s így hamarosan terhessé, majd gyűlöletessé váltam számukra. Így örömmel vették volna, ha ismét tanítani kezdek, mert ennek révén megszabadulhattak tőlem.
Végül engedtem az apát és a szerzetesek közbenjárását is felhasználó tanítványok makacs könyörgéseinek, és egy remetelakba átköltözve megint iskolát nyitottam. Hamarosan a diákok akkora serege vett körül, hogy sem a szállás, sem az élelem nem bizonyult elegendőnek. Ekkoriban új hivatásomnak megfelelően főként a teológiával foglalkoztam, s bár a világi tudománnyal - amelyben jártasabb voltam, s amelyért a legtöbben látogatták iskolámat - nem szakítottam teljesen, inkább csak csalétekül használtam, hogy azokat, akik így ráéreztek a dolog ízére, megnyerjem az igazi filozófia számára, amint azt a legnagyobb keresztény filozófus, Órigenész szokta volt tenni, az Egyháztörténet[35] szerint. Az Úr éppoly kegyesen segített a teológia oktatásában, mint a filozófiáéban, s mindkét tárgy hallgatói rohamosan szaporodni kezdtek, a többi iskola rovására. Ezzel kihívtam magam ellen a mesterek irigységét és gyűlöletét, s ezek, ahol tudtak, ártottak nekem. Rágalmakat szórtak rám a hátam mögött, s különösen két dologgal vádoltak: hogy szerzetesi mivoltommal nem fér össze a világi könyvek tanulmányozása, és hogy minden ellenőrzés nélkül merészeltem hozzáfogni a teológia tanításához. Buzgón igyekeztek megnyerni a püspököket, érsekeket, apátokat és mindenféle egyházi személyt, akit elérhettek, annak érdekében, hogy teljesen megtilthassák nekem az iskolai oktatást.
32. 3 Móz 22, 24. Abaelardus tévesen jelölte meg forrásként Mózes 4. könyvét. [VISSZA]
33. 5 Móz 23, I. Abaelardus itt a fejezetet hibásan adja meg. [VISSZA]
34. Lucanus: Pharsalia VIII. 95-98. (Baksay Sándor fordítása). [VISSZA]
35. Euszebiosz (†339) kaiszareiai püspök Egyháztörténete (VI. 19). [VISSZA]