Embedded Files
A lovagi szerelem
A lovagi kultúrában a lovag hűbéresi viszonyulása hűbérurához kiterjedt vagy áttevődött a hűbérúr feleségére, illetve az udvarban élő hölgyekre is. Így alakult ki az a felfogás, hogy a nő a szerelmi viszonyban magasabb rendű az udvarlójánál: vele szemben több joga és kevesebb kötelessége van, a szerelem ügyeibe a döntéseket ő hozza. Európában nőkultusz először a fejedelmi udvarokban, a lovagi szerelem világában jött létre.
Az udvari szerelmet a lovagok a legfőbb erkölcsnemesítő erőként tartották számon: hölgye szolgálatában a férfi folyamatosan önmaga tökéletesítésére törekszik. Az udvari viselkedés szabályait is a szerelem határozza meg ("udvariasság"), a társas érintkezés formái jelentősen átalakultak, kifinomultabbakká váltak.
A szerelem "lovagi" vagy "udvari" jelzőjének ez a tartalma: nem téveszthető össze más, főleg az alacsonyabb társadalmi körök szerelemfelfogásával vagy szerelmi gyakorlatával. A szerelemnek ezt a kifinomult változatát a provanszál nyelv fin'amor kifejezése, illetve a német nyelv Minne szava nevezi meg.
A lovagi szerelem szabályai
A trubadúrok szerelemtanát a következőkben lehetne röviden összefoglalni:
1. Nőkultusz. A Hölgy, aki felé a költő sóhajtása száll, magasabbrendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé; maga a Hölgy nem szerelmes, sokkal légiesebb annál; „visszautasítja vagy elfogadja a lovag szerelmet, mint egy virágot”. Catullus is szerette Lesbiát, Propertius is szerette Cynthiát, legalább annyira, mint a provence-i dalnok a Magas Hölgyet, — de egyiküknek sem volt valami nagy véleménye szerelme tárgyáról, annyira tisztán látták, hogy szerelem és gyűlölet közel laktak egymáshoz szívükben; itt a nagy különbség. Lesbiáról és Cynthiáról ezer áruló apróságot tudunk; a trubadúr hölgyéről konvencionális ideálképet rajzol: valamennyi hölgy egyformán fehér és bíborszínű (szőkék előnyben), csupa pretz, érték és valor, ami körülbelül ugyanaz. Szépsége mellett rendszerint tudását és corteziáját, udvari finomságát dicsérik.
2. A Hölgy csak előkelő származású férjes asszony lehet. Leányról ebben a lírában nincs szó. Házasság és szerelem nem egyeztethető össze. „Kimondjuk és határozottan leszögezzük, hogy a szerelem nem terjesztheti ki hatalmát két házastársra”, így dönt Marie de Champagne. „A házasság nem ment fel a szerelem kötelessége alól”, állapítja meg Andreas Capellanas. A házasság a középkori arisztokrácia szemében a gyakorlati dolgok síkjába tartozik; célja a birtok növelése és legitim utódok világra hozása; gyakorlati dolog, „földi szerelem” az a sokszor igen bensőséges kapocs is, amely a lovagot feleségéhez fűzi ugyanakkor, amikor az „égi szerelem” jegyében más asszonyért rajong.
A Hölgy és a lovag hűbéri viszonyban állnak egymással. A lovag felajánlja szolgálatait, a Hölgy elfogadja, ennek jeléül esetleg egy csókot vagy egy gyűrűt ad. A Hölgy különféle feladatokat róhat a lovagra. A lovag a Hölgynek feltétlen hűséggel tartozik. A Hölgy a lovagnak nem tartozik semmivel. De ha akarja, megjutalmazhatja a lovagot hűséges szolgálataiért.
Az utókor számára éppen ez a jutalom a legkényesebb kérdés. A középkoriaknak sokkal kevesebb fejtörést okozott. Ebben a tekintetben nem is alakult ki határozott konvenció. Van lovag, aki szerelmének teljes viszonzásáért eseng, van, aki kevesebbel is beéri, van, aki minden jutalomról lemond. A középkoriak, úgy látszik, az udvari házasságtörést nem fogták fel nagyon tragikusan. Andreas Capellanus szerelmi törvényei alapján azt hihetjük, hogy a lovag jutalma messzemenő flört lehetett, valóságos házasságtörés nélkül. Idők folyamán az aszketikus vonások mind erősebbek lettek: „a szerelemtől ered szüzességem”, így énekel Guilhelm Montanhagol, egy késői trubadúr.
3. A szerelem „fons et origo omnium bonorum”, a legmagasabb erkölcsi érték. A szerelem megnemesíti az embert, a szerelmes nagylelkű és bátor, a szerelem minden lovagi tett gyökere. A szerelem a lovagi nevelés legfontosabb eszköze.
A trubadúrszerelem lényege nem a reménytelenség (a Hölgy viszonozhatja a lovag érzelmeit), hanem a távolság. A távolság lehet térbeli, társadalmi, erkölcsi; a Hölgy nem elérhetetlen, de nehezen érhető el. Itt kezdődik a nyugati szerelem, a „fausti” ember végtelenbe törekvésén és akaratcentralitásán alapuló szimbolikus érzelem.
A gondtalan, frivol provence-i kastélyok lakóit a szerelem szabályai a daloktól függetlenül is állandóan foglalkoztatták, róluk vitatkozni részben társasjáték volt, részben dilettáns tudományoskodás. Ezt a szokást az észak-francia arisztokrácia is átvette. A költők e társasjátékok hatása alatt tensonokat, vitakölteményeket írtak arról, hogy vajon mi nagyobb, a szerelem örömei vagy fájdalmai és más hasonló témákról. A döntéseket olykor írásba foglalták; ezekből állította össze Andreas Capel a De Amorét, az udvari szerelem törvénykönyvét. Így keletkezett az újabban kétségbevont legenda a cour d’Amourokrol, a szerelmi törvényszékekről, amelyek egy-egy főrangú hölgy elnöklete alatt döntéseket hoztak, formális tárgyalások alapján.
A költői gyakorlatot éppolyan szigorú etikett szabályozta, mint a szerelmi érzéseket, sőt a provençal nem is tett különbséget a kettő közt, a poétikatankönyveket Leys d'amorsnak, a szerelem törvényeinek nevezték. A költőknek nem volt céhbeli öntudatuk, költeményeiket nem tartottak irodalomnak (hiszen le sem írták őket), hanem szerelmi szolgálatnak. A költészet az udvari élet egyik megnyilatkozása a sok közül, nagyszerű udvariassági forma, mint a szép köszönés, amely oly nagy szerepet játszik ebben a költészetben, előkelő és művészi szórakozás, mint a tánc és az ének. A költői konvenció éppúgy, mint a szerelmi konvenció, az udvari etikett egy része.
Forrás: Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 193-195. oldal
A lovagi költészet
Az udvari, lovagi kultúra a szerelmet és az udvarlást szolgálatként fogja fel; a szerelmes lovag minden szerelmes gesztusával szolgálni igyekszik hölgyét, és minden szolgálat azt célozza, hogy a hölgy dicsősége az udvari közösség előtt egyre ragyogóbb legyen. Alkalmas erre az is, ha a lovagi tornán a lovag sisakjára tűzi a hölgy jelvényét, de az is, ha hölgyéhez szóló, műveltséget és szellemességet fitogtató, virtuóz formában megszólaló, mesterien előadott költeményeivel (értsd: hangszerkísérettel előadott dalaival) szerepel a nyilvánosság előtt.
A szolgálat fogalma a kapcsolat a lovagi szerelmi költészet és a Mária-himnuszok között. A szolgálat eredendően vallásos gesztus, ami kiterjeszthető a hűbérúrra és a (Magas) Hölgyre is. A Krisztus királyhoz való hűség földi párja a földi uralkodóhoz való hűség; és ugyanígy a Mária-kultusz e világi megfelelője a Hölgynek tett hűségeskünek való szüntelen megfelelés. Nem véletlen, hogy a lovagi költészet akkor (a 12. század közepén) alakul ki provanszál vidéken, amikor a Mária-kultusz is megerősödik. Ugyanakkor az egyházi költészet formakincsére a lovagköltők lekicsinyléssel, szánakozással tekintettek.
A lovagok egymással versengve szolgálták hölgyeiket, és ez alkalmanként közvetlen formában is megmutatkozott: költőversenyekben. A költői-zenei virtuozitásra e versengés serkentőleg hatott. A lovagi költészet egyes formai megoldásai máig meghatározzák az európai lírát, de vannak olyan összetett, mesteri tökélyre fejlesztett formái is, amelyeket a mai költészet meg sem kísérel megvalósítani.
A lovagi költészet két fajtája a provanszál nyelven és kultúrkörben létrejött trubadúrlíra, illetve a német Minnesang.
A trubadúrlíra
A középkori Provance-ban [provansz] az antik kultúra eleven emlék volt még, és ezenkívül az arab, a kelta és a zsidó műveltség is jelen volt. Ebben a szellemi környezetben tartotta udvarát IX. Vilmos herceg (1071-1126), aki Guillaume d’Aquitaine [gijjom dákiten] néven maga is költő-énekes (azaz trubadúr) volt, és aki a középkor első nemzeti nyelven alkotó költője.
A provanszál lovagi költő neve provanszál eredetű szóval trubadúr (franciás helyesírással: troubadoure; a szótő a trobaire [trobēr] ige, melynek jelentése: 'talál, kitalál, költ'). A trubadúr olyan (néha nemesi, de gyakran alacsony származású) költő, aki - ellentétben a fizetésért éneklő dalosokkal, a jongleurökkel - a költészetet csupán kedvtelésből művelte. Esetenként a trubadúrnak jongleurök is álltak szolgálatában, vagy maga a trubadúr is rászorulhatott arra, hogy szerzeményeit értékesítse.
Női trubadúrok, ún. trobairitzek ([trubajric]) is alkottak a provanszál udvarokban (ők kivétel nélkül nemesi születésűek voltak), aminek az a magyarázata, hogy Provance-ban a nők a középkori Európában kivételes, a férfiakéhoz mérhető jogokkal rendelkeztek (pl. örökölhettek), és így tanulhattak, műveltséget szerezhettek, és nem váltott ki megütközést az sem, ha a művészet, a költészet művelőjeként jelentek meg közönség előtt. A trobairitzek egyes esetekben a női szemszögből énekelték meg a lovagi szerelmet, máskor a műfajok kliséit követve férfiként szólaltak meg dalaikban. A trobairitzeken kívül meg kell említeni a jongleurök női megfelelőit, a joglaresse-eket is. Ők alacsony származásúak voltak, és a trobairitzek amatőr voltához képest ők profiknak számítottak abban az értelemben, hogy számukra a megélhetést jelentette a dalok szerzése és előadása.
Az udvari szerelem költészete idővel Normandiában (Északnyugat-Franciaországban) is elterjedté vált. Művelőit a trubadúr szó francia megfelelőjével trouvèreknek ([truvēr]) nevezték.
szám (és név) szerint ismerhető alkotók
fennmaradt szövegek, dallamok, kötetek
A provanszál tartományok 1125-ben, egy évvel Guillaume d'Aquitaine (IX. Vilmos herceg) halála előtt
A provanszál vidék ma Franciaországhoz tartozik, Toulouse várost és környékét jelenti. A provanszál nyelv ma a francia egyik nyelvjárásának számít, de pontosabb megközelítés az újlatin nyelvcsaládnak a francia és a katalán között elhelyezkedő önálló nyelv, az okcitán (más változatban okszitán) déli dialektusának tekinteni.
A Minnesang
A német lovagköltők provanszál hatásra kialakult, de önálló költészete a Minnesang (Minne: 'lovagi szerelem'; Sang: 'ének') [minnezang], művelőit minnesängereknek [minnezenger] nevezik. A Duna vidékén, bajor és osztrák területeken virágzott a 12-13. századtól kezdve.
A trubadúrköltészetre még egyértelműen jellemző szolgálat-központúsághoz, szinte vallásos imádathoz képest a minnesänger szerelme egy idő után kifejezetten földivé, világivá válik: személyessé és testivé is. Amíg a trubadúrok szerelmi történetei magyarázhatóak allegorikusan: az ideális kapcsolatról szólóként értelmezhetők dalaik; addig a minnesängerek nyilvánvalóan hús-vér emberek földi szerelméről énekelnek.
Művészetükre jelentős hatást gyakorolt a népköltészet, ezen belül is különösen a májusdalok és a tavaszköszöntők. A Minnesangben a szerelem mellett a természet is fontos témává válik, a múlt és a jövő szerelmeivel összefüggésben pedig az erotika is megjelenik. Ez a szemlélet már mellőzi a korabeli vallási normát.
Az eredetileg lovagi minnesängerek között a 14. századtól megjelentek az iparosok, a kereskedők, a városi polgárok is. A céhek mintáját követve mesterdalnok-iskolákat hoztak létre, és e mellé társultak az évente megrendezett dalnokversenyek is.
Legkiemelkedőbb képviselőjük, a Minnesangot már-már meghaladó Walter von der Vogelweide költészetében nemcsak a szerelem maga, hanem a szerelmi együttlét helyszíne, a természet is önmagaként jelenik meg, nem allegorikus értelemben – ez a vonás már a középkoron is túlmutat, a reneszánszra lesz jellemző.
Page updated
Google Sites
Report abuse