A Trisztán és Izolda

A végzetes szerelem mítoszának mindmáig legszebb és legismertebb középkori feldolgozása Trisztán és Izolda regénye, melynek rendkívüli hatását a későbbi változatok sokasága is tanúsítja. Több évszázad múltán Rómeó és Júlia sorsa lesz csak hasonlatos a tiltott és titkos szenvedélyükért nemegyszer az életüket kockáztató, a jóindulatú Márk királlyal hűbéri és erkölcsi függésben élő, s az irigy, álnok udvaroncok mesterkedéseivel és támadásaival állandóan szembesülni kényszerülő Trisztán és Izolda kevés nyugalmat s csak pillanatnyi örömöket nyújtó, ám annál több veszéllyel, megpróbáltatással és lelki gyötrelemmel sújtott szerelméhez.

A régi francia Trisztán-regények eredetét a kelta folklórban és mondavilágban találhatjuk meg - jóllehet már az antik irodalomban ismertek voltak tragikusan végződő szerelmi történetek, mint például Ovidius Pyramus és Thisbe című költeménye. A 9-10. századik lehet visszavezetni a 12. században Aithed Gráinne re Diarmaid ('Gráinne elragadása Diarmaid által') címmel lejegyzett ír mondát, amely feltűnően emlékeztet Trisztán és Izolda szerelmének történetére. Ez utóbbi egyes epizódjait skóciai, walesi és cornwalli helyi legendák és hagyományok is gazdagították: a hősök és a különböző helyszínek neve kétségtelenül erről tanúskodik. A kelta előzményeknél is meglepőbb, hogy egy 11. századi perzsa költő, Gurgáni Vísz u Rámin ('Vísz és Rámin') című eposzának cselekménye - a tragikus végkifejlet kivételével - figyelemreméltó egyezéseket mutat a Trisztán-monda változatainak alapmotívumaival. Attól függetlenül, hogy a kutatók eddig nem találtak összefüggéseket a korabeli perzsa és európai irodalom között, ezek a tipológiai egyezések arra engednek következtetni, hogy léteznie kellett egy ősi szerelmi alaptörténetnek, amely egyaránt forrása lehetett Gurgáni eposzának és a nyugat-európai, kelta eredetű Trisztán-történeteknek. (Ma már történetileg bizonyított, hogy a korai népvándorlások idején egyes kelta törzsek kelet felől érkeztek Nyugat-Európába, az Atlanti-óceán partvidékére, valamint a brit szigetekre, ahol azután letelepedtek.)

Az Artúr királyról és a Kerek Asztal lovagjairól szóló, mitikus elemekkel átszőtt kora középkori kelta mondákat, amelyekhez a Trisztán-monda is kapcsolódott, a 12. század folyamán az udvari krónikások mellett feltehetően walesi és breton bárdok, vándor énekmondók terjeszthették az angliai normann királyságban. Ezek a mondák hamarosan átkerültek a kontinensre, és rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert, megihletve a kor legkiemelkedőbb udvari regényköltőjét, Chrétien de Troyes-t és az első udvari elbeszélések szerzőjét, Marie de France-ot. Az első francia nyelvű Trisztán-történet - a későbbi feldolgozások őstípusa - a 12. század közepén keletkezhetett. Minthogy Chrétien de Troyes "Marc királyról és a Szőke Izoldáról" szerzett költeménye, amelyet egyik verses regénye, az "anti-Trisztán"-nak is nevezett Cligès elején említ, valószínűleg örökre elveszett (feltűnő, hogy a champagne-i költő, aki kifinomult udvari szemléletével aligha tudta összeegyeztetni a "szerelmi háromszög"-történetet, Trisztán nevét meg sem említi költeménye címében), a két ófrancia nyelven írt Trisztán-változat közül az első - amely 1170 és 1175 között keletkezett - a II. (Plantagenet) Henrik angol király és hitvese, Aquitániai Eleonóra udvarában élt angol-normann költő, Thomas Le Roman de Tristan című verses regénye, amelynek csak töredékei olvashatók. Ennek az ún. udvari változatnak a létrejöttét nagymértékben elősegíthette, hogy az eredeti Trisztán-monda eszmeisége nem felelt meg a Dél-Franciaországból kisugárzó és a 12. század derekán északon is egyre inkább tért hódító udvari személetnek (courtoisie) és kifinomult szerelemfelfogásának (amour courtois). 1190 körül szerezte egy Béroul nevű kelet-normandiai vándorköltő a szintén töredékesen fennmaradt közváltozatot ugyancsak Le Roman de Tristan címmel, amely - noha néhány évtizeddel később keletkezett, és hasonlóképpen nem mentes az "udvariság" hatásától - a korábbi hősi énekeik szóbeli előadásmódjára emlékeztető stílusfordulataival, csiszolatlanabb megfogalmazásával és archaikusabb nyelvezetével közelebb áll az eredeti Trisztán-mondához, mint Thomas udvari szellemben fogant változata. Minthogy a Béroul-féle változat a történet elejét tartalmazza, az istenítélet utáni epizódig, Thomas pedig megközelítőleg a cselekmény folytatását és a tragikus végkifejletet beszéli el, a két ófrancia Trisztán-változat még töredékes voltában is szerencsés módon kiegészíti egymást.

Béroul és Thomas nem csekély mértékben eltérő szellemiségű és stílusú Trisztán-regényének ellenállhatatlan varázsa és hatása már közvetlenül megalkotásuk után megmutatkozott. Chrétien de Troyes-t - verses lovagregényeinek tanúsága szerint - élete végéig nyugtalanította a sorsszerűségnek és a körülmények szeszélyes változásának egyaránt kitett szerelmi kapcsolat szembekerülése az udvari konvenciókkal, különösképpen Izolda "vétke", amiért határozatlan természetéből következően "megosztotta magát" férje és szerelmese között. Az Angliában élő francia költőnő, Marie de France - aki a korabeli breton és walesi mesék nyomán szerzett, lovagi kalandokról, illetve e világi lovagok és túlvilági tündérek egymásra találásáról, majd szerelmi viszontagságairól szóló rövid verses elbeszéléseivel tette ismertté a nevét - a 12. század végén alkotott Chèvrefeuille (Lonc) című lírai hangvételű udvari költeményében Trisztán és Izolda szerelmének egyik fontos mozzanatát, a szerelmi titok megőrzésének ügyes fortélyát helyezte középpontba.

A teljesnek tekinthető, "ideális" Trisztán-történetet Joseph Bédier-nek köszönhetjük, aki 1900-ban Béroul és Thomas regénytöredékei, valamint más feldolgozások alapján modern prózai változatként megalkotta Le roman de Tristan et Yseut (Trisztán és Izolda regénye) című művét. (E feldolgozások közül a legismertebbek a Béroult híven követő Eilhart von Oberg, valamint a Thomas regényéből merítő Gottfried von Strassburg középfelnémet Trisztán-történetei, továbbá a norvég Tristams saga ok Isöndar és az angol Sir Tristem.) Enyhén archaizáló feldolgozásában Bédier jó stílusérzékkel és kimagasló művészi érzékenységgel fűzte egybe a fellelhető Trisztán-változatok és -töredékek minden fontos részletét. Teljes szépségében bontakoztatja ki a két főhős végzetes szerelmét a véletlenül megivott bájital bűvös hatásától a tudatosan vállalt "bűnös" szenvedélyen át a tragikus végkifejletig.

Béroul Trisztán-regénye számos csodás, ősi motívumot, jellegzetes helyszínt és mellékszereplőt vett át a kelta eredetű alaptörténetből (például a tengerparton vagy a nyílt tengeren található, evező és vitorla nélküli csónak; óriással vagy sárkánnyal való küzdelem; gyógyfüveket és a gyógyítás tudományát ismerő, tündérvonásokkal felruházott nők). Ezek közül leglényegesebb és legismertebb a végzet eszközeként ható szerelmi bájital, amely egyszerre tárgyi oka és szimbóluma Trisztán és Izolda ellenállhatatlan szenvedélyének. Az Izolda tündér képességű anyja által készített bűvös ital azonban - amelyet a sors kiszámíthatatlan akaratából, véletlenül isznak meg - nemcsak szerelmük végzetes voltát jelképezi, hanem egyben mentségül is szolgál tiltott szenvedélyükre, Márk királlyal szemben elkövetett árulásukra. Béroul értelmezésében a varázsital a szerelmesek tökéletes egyenlőségét is megteremti, és amikor elkülöníti őket a boldogságukat veszélyeztető udvari élettől, valamint ideális természeti környezetbe helyezi őket a morrois-i erdőben, feloldja tettüket minden társadalmi előírás és felelősség alól, Ezért is nem érvényesülnek az udvariság alapelvei a szerelmesek kapcsolatában, s ezért nem gyötri őket a Márk király iránti felelősségérzet és a "törvénytelen" szerelem konfliktusa.

Szintén a bájital sorsszerűségével, csak három esztendeig tartó hatásával indokolja Béroul azt a lényeges fordulatot, amikor a morrois-i erdő nyújtotta védelem ellenére a szerelmesekben felébred a vágy az udvari élet iránt. Trisztán egyszerre arra gondol:

Lehetnék az udvarban, ím,

Vagy száz ifjúlovag körében,

és Izoldának is eszébe ötlik, hogy ő királyné, aki hűséggel tartozik királyi férjének, s akinek kötelességei vannak az udvarban. Miközben lélektanilag hiteles képet rajzol a főhősök "belő küzdelmeiről", vívódásairól és kételyeiről, sőt időnként a szerelem mindenhatósága elleni lázadásáról, Béroul árnyaltan és részvéttel ábrázolja a szerelmi háromszög vesztesét, a kétség és bizalom között hányódó Márk királyt is. A régi francia költészet egyik legszebb jelenete az a híres epizód, amikor a megcsalt Márk rátalál az erdőben békésen alvó szerelmespárra. Első haragjában kész megölni őket, az irántuk érzett szeretet azonban elűzi bosszúvágyát, s a köztük fekvő kardban "vétlenségük" bizonyítékát látva megszánja őket, és kesztyűjével eltakarja az Izolda arcára tűző napsugarat...

Béroul regényében Trisztán és Izolda mindvégig kitartóan bízik a Gondviselésben, s főként abban, hogy Isten nem bünteti meg őket a lovendrin okozta szerelmi szenvedélyük miatt. Ha nem lennének meggyőződve ártatlanságukról, nem vállalnák többször is az istenítélet kockázatát: Trisztán az igazságtevő párviadalt, Izolda pedig a félelmetes hűségesküt Márk és Artúr király udvara előtt. Fejlett művészi érzéke azonban meggátolta Béroult abban, hogy egyszer is nyilvánvalóvá tegye az égi beavatkozást, és Izolda hűségesküjének ambivalens jelleget kölcsönzött. (Kétértelmű eskütételekor Izolda valójában igazat mond az udvari emberek előtt, csak éppen ügyesen a lényeget, az őt a gázlón átvivő, kopott ruházatú zarándok és Trisztán azonosságát rejti el előlük.) Az üldözött szerelemeseket sújtó különös istenítélet egyúttal Béroul költői és szemléleti merészségét is bizonyítja. Izolda sikeres tüzesvas-próbája nyilvánvalóvá teszi a szerelmesek és a korabeli közönség előtt, hogy Isten - Izolda "bűnös" szerelme és kétértelmű esküje ellenére - rejtett módon a szerelmesek pártját fogja Márkkal és az udvari "igazságtevőkkel" szemben, s a bájital végzetszerű hatásán túlmenően ezért sem érzik magukat vétkesnek a törvény szerint megengedhetetlen viszonyuk miatt.

A Thomas-féle udvari változat egyik legszembeötlőbb eltérés, hogy megszünteti a szerelem és a királyi udvar törvényeinek konfliktusát. Így a szerelmi varázsitalnak is csak szimbolikus értelme van Thomas-nál: a megváltoztathatatlan, örök szerelmet szolgálja, nem pedig a fatális véletlent jelképezi. S minthogy az angol-normann költő szinte teljes egészében az udvari szerelem szellemében alkotta meg Trisztán-történetét, a bájitalt is ennek a felfogásnak rendelte alá. Az ő változatában Trisztán és Izolda szerelme nem véletlenszerű, hanem tudatos döntés, választás következménye, s ezért nincs szükség arra, hogy a bűvös ital adjon mentséget "bűnös" kapcsolatukra. Thomas regényében a szerelmesek megpróbáltatásai sem tulajdoníthatók a véletlennek: az udvari szerelemfelfogást követve tudatosan vállalják a szenvedést hozó szenvedély minden fájdalmas következményét. Többek között ez adhat magyarázatot arra is, miért veszi nőül Trisztán Kaherdin húgát, Fehérkezű Izoldát, akinek neve és szépsége Aranyhajú Izoldára emlékezteti. Még ha eleinte felmerül is a szerelmesétől távol élő Trisztánban, hogy e másik Izolda kívánatos szépsége majd feledteti vele Szőke Izoldát, a tőle kapott s a szerelmi összetartozást és hűséget jelképező gyűrű azonban feléleszti szerelmes társa utáni csillapíthatatlan vágyakozását, és rádöbben, hogy a nem szeretett Fehérkezű Izoldával kötött házassága csak tovább növelte lelki szenvedéseit. Ilyképpen, a társadalmi kívánalmaknak "engedelmeskedő" Trisztán házasságának "kiötlésével" Thomas paradox módon még inkább kiemeli az udvari szerelem egyik lényeges alapvonását, az érzelmileg megnemesítő szerelmi gyötrelem vállalását és elviselését, ami a szerelmi hűség és titoktartás mellett az udvari költemények túlnyomó többségéhet elengedhetetlenül hozzátartozott. Ezért óhajt osztozni Szerelmes Trisztán Aranyhajú Izolda "kettős" életében: mialatt házasságban él a szerelemmel nem szeretett házastárs mellett, képtelen elfojtani a házassági köteléknél százszor erősebb vágyakozást a szenvedéllyel szeretett kedves iránt, akinek távolléte állandó lelki megpróbáltatást és szenvedést okoz neki.

Az istenítéletre is a courtoise jegyében kerül sor az udvari változatban. Míg Béroul felfogása szerint Isten csak közvetett módon igazolja Izolda bűntelenségét, Thomas történetében határozottan beavatkozik, és a királyné sértetlenül állja ki a tüzesvas-próbát. (Noha e próbatétel az angol-normann szerző töredékesen fennmaradt Trisztán-regényében nem található, az ezen alapuló norvég Sagában és a Gottfried von Strassburg-féle változatban is szerepel, így jogosan következtethetünk meglétére a Thomas-féle teljes változatban.) Milyen ok késztethette az udvari szerzőt, hogy meghagyja a "félelmetes és csodatévő" istenítéletet? J. Frappier találó válaszát idézhetjük: "Ennek okát minden bizonnyal a szerző ama szándékában kell keresnünk, hogy felmagasztalja a fin' amort. Isten maga is kompromittálva van, merthogy a szerelmesek mellé állt. A csoda többé nem látens és szubjektív; itt explicit, vitathatatlan és objektív. A közváltozatban az ég ítélete metafizikai, e világon kívüli, e világon túli marad; az udvari változatban konkréttá válik, e világban és e világért hangzik el."

Minthogy az udvari szerelem tanait és szabályait a Mária, champagne-i grófné - Aquitániai Eleonóra leánya, Chrétien de Troyes pártfogója - szolgálatában álló Andreas Capellanus az első ófrancia Trisztán-regény megalkotása idején fogalmazta meg, nem lehet véletlen, hogy Thomas változatának szerelemfelfogása túlnyomórészt követi az udvari szerelem szellemiségét és legfontosabb elveit. Mindazonáltal leegyszerűsítő és egyoldalú volna az a megállapítás, mely szerint Béroul alkotását teljesen érintetlenül hagyta az udvari szellemiség.

Trisztán meg annál nemesebb,

Hogysem megölné, ki beteg

- állítja az északfrancia költő azokkal a "mesemondókkal" szemben, akik szerint a szenvedélyes, lobbanékony Trisztán megölte volna az Izoldát elragadó "bélpoklos Yvain"-t. Márk király is az egyik legfontosabb udvari erényt, a nagyvonalú megbocsátást gyakorolja a morrois-i erdőben a védtelen szerelmesekkel szemben, midőn elfojtva bosszúvágyát valójában meggyőzi magát unokaöccse és hitvese "ártatlanságáról". S Thomas sem kizárólag az udvari tanok előírásait tartotta szem előtt regényében. Szőke Izolda féltékenysége Fehérkezű Izolda, valamint Trisztáné Márk király iránt nehezen egyeztethető össze a 12. századi udvari szerelem elveivel, akárcsak az ifjú hősnek az a vágya, hogy a házasságban találja meg a szerelmi boldogságot. A féltékenységtől és bosszúvágytól gyötört Fehérkezű Izolda sötét lelke - melynek szimbolikus kivetüléseként foghatjuk fel a Trisztán halálos sebére gyógyírt hozó Aranyhajú Izoldát szállító hajó "fekete" vitorláját - sem férhet össze a nemeslelkűség udvari erényével.

Thomas művelt klerikusként kitűnően ismerte az antik kor irodalmából átörökített retorikai eljárásokat, a kompozíció követendő szabályait, s nem utolsósorban a középkori dialektika kifinomult és árnyalt érvelési módszerének alkalmazásában rejlő költői hatást. A sűrűn előforduló, párhuzamos szerkesztésű "belső monológokban" tág teret nyújt a főszereplőknek érzelmeik hullámzása, vívódásaik és kételyeik kifejezésére. Ez a hatékony poétikai és regényszerkezeti eljárás egyúttal a főszereplők árnyalt pszichológiai jellemzésére, érzelmeik változásának és fejlődésének érzékeltetésére is alkalmas. Mindezek alapján joggal tekinthetjük Thomas alkotását korai "lélektani regénynek".

Az "eltévelyedett" szerelmeseknek nemcsak szenvedélyükkel kell állandóan megküzdeniük. Lépten-nyomon szembekerülnek a lovagkor íratlan törvényeivel és találkoznak a társadalmi konvenciók szerint élő udvari emberek (a négy irigy báró, valamint Froncin törpe) ellenérzéseivel, akik mindent elkövetnek, hogy üldözzék és megbüntessék azokat, akik vétenek e konvenciók és szokások ellen. Ezért azután az őszinte érzelmektől vezérelt Trisztán és Izolda hiába kísérli meg többször is, hogy visszatérjen abba a társadalomba, amely a törvényre és az illendőségre hivatkozva tiltja egymás iránti szenvedélyüket; az mindannyiszor kiveti őket magából, mert - miként a többi tragikus sorsú szerelmes, Orpheusz és Eurüdiké vagy Rómeó és Júlia - képtelenek legyőzni legbensőbb érzéseiket, képtelenek legyőzni a szerelmet. A szenvedély és a lovagi hűség párharcából mindig az előbbi kerül ki győztesként.

A lovagkor "hősi mítosza" mellett Trisztán, Izolda és Márk király tragikus szerelmi történetének mélyen emberi tartalma és lélektani igazsága felkeltette a későbbi korok szerzőinek és olvasóinak figyelmét is. A 13. századi prózában írt Trisztán regény, "melyben a lovagi kaland sablonjai kiszorították a korábbi változatok pszichológiai konfliktusait", akár csak Sir Thomas Malory 15. századi feldolgozása, jelentős rézben hozzájárult a történet széles körű elterjedéséhez. A romantika korában Wagner operája, még ha némileg eltért is az alaptörténet felfogásától - a bájital korlátozott hatását eltüntetve, s a szerelem korlátlan hatalmát és örökkévalóságát felmagasztalva -, rendkívül népszerűvé tette a tragikus szerelmeseket. A múlt században Thomas Mann modern polgári környezetbe helyezte Trisztánt, Izoldát és Márk királyt, s a végzetes szerelem mítosza Jean Cocteau-t is megihlette, amikor megalkotta az Örök visszatérés című filmet. A társadalmi kötöttségek és az egyéni vágyak, érzelmek drámai konfliktusa minden korban felszínre tör, s ennek mindmáig legszebb megfogalmazását Trisztán és Izolda regényében olvashatjuk.