A költői hagyomány folytatói I. - Faludy György

Közzététel dátuma: Oct 27, 2012 2:56:7 PM

Faludy György: Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,

a dombtetőn, barát vagy idegen,

ne gúnyolódj e három jómadáron,

kik itt lengünk a sárga zsinegen:

bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,

nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,

és így forgunk a korhadó kötélen,

pökhendi táncban, mint a szélkakas;

hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,

mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,

s szívünk, amely a názáreti ácsot

sohsem dicsérte, már a sárba folyt.

Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,

s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,

s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,

rebegj értünk egy Áve Máriát:

– hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,

s az égig jusson e három zsivány,

s ruháik foltján többé ne nevessen

a grófkisasszony és az úrilány

– de kérd reánk az Úr kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,

s át harminchárom sáros vármegyén

hárman jöttünk koldulva Flandriából:

Ythier Méchant[1], Colin Cayeux[2] meg én.

És egy nap térdig hóban állt a róna,

s a házakból követ dobtak ki ránk,

s a réten nem nőtt, csak csipkerózsa,

s deres kökénytől felkopott a szánk,

s ott röpködött a varjú is, mely újra

fülünkbe károg, itt a dombtetőn,

s mi ültünk hárman tar bozótba bújva

s árván a ködtől megfakult mezőn.

Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,

ki majd letép, te liliomvirág,

ne nézz reánk szemedben durva váddal,

de mondj értünk egy Áve Máriát:

– hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,

s az égig jusson e három betyár,

s ott lovagoljon fenn a szivárványon,

ahol nincsen se úr, se szolga már

– és kérd reánk az Úr kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,

s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,

míg a hold rőt lámpáját felkötötte

Rouen várának lila tornyain.

S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,

„nézzétek” – mondtam – „mily veres a hó”,

Ythier Méchant a kését nézte akkor,

és arra jött egy batyuzó zsidó.

Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen

felálltunk s taplót kértünk és tüzet,

de ő a kést bámulta s zöld szemében

sötét toronyként állt a rémület.

És így végeztünk véle mind a hárman,

mondj értünk még egy Áve Máriát,

s az Úr az örök élet aranyával

fizesse meg irgalmad aranyát:

– hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra

vegye magához e három gonoszt,

s vad vágtában vihesse a magasba

Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,

és kérd reánk az Ő szerelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldre dobtuk,

s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.

Aztán kocsmába mentünk és kimostuk

a rongyainkból mind a vérnyomot.

De a zsaruk elfogtak a határban,

s rozsdába verve vittek Párizsig,

bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,

s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,

szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,

és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,

és mellbimbóink megrohadva régen,

leestek tegnap, mint a rézgaras

– vállunk a naptól már barnára égett:

testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,

és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,

értünk egy végső Áve Máriát:

– hogy Colin Cayeux lókötő pofáját

s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül

bírák, pandúrok ott fenn már ne várják,

rútul pislogva egy felhő mögül

– de kérd reánk az Ő kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

(1935)

[1] [ityié mésan]

[2] Coline de Cayeux [kolen dö kájő] Villon barátja, ivócimborája Párizsban. Az ő tanácsára rabolta ki Villon társaival a Sorbonne egyetem teológiai karának pénztárát 1456 decemberében. E rablás megtorlásától való félelmében szökött meg Párizsból és bolyongott öt éven át az országban a költő

Faludy György: Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s leheletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

és így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom,

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve -

megáldva és leköpve mindenütt.

A megzenésített vers Hobo előadásában (0:48-tól)

A megzenésített vers Hobo előadásában

A Wikipédia Faludy György-szócikke: >>>

Faludy György életrajza a Digitális Irodalmi Akadémián: >>>