Közzététel dátuma: May 15, 2016 9:27:56 PM
Listi László gróf a tizenhetedik században élt. Egészen jó költő volt, Magyar Mars avagy Mohácsnál történt veszedelmek emlékezete című éposza helyenként igen magas színvonalú. Mégsem költészetének, hanem gaztetteinek köszönheti a hírnevét. Gyermekeket gyilkolt, pénzt hamisított, életét a vérpadon fejezte be Bécsben. Az utókor az irodalomtörténetből is kiutálta, mert – úgymond – gonosztevőnek nincs helye a magyar Parnasszuson. Nálunk ugyanis az esztétikai és az etikai megítélés máig sincs különválasztva. Ha a műveknek nincs emberségfedezetük, hitelüket vesztik és áthullanak az idő rostáján.
Franciaországban más a helyzet. Ott egy Francois Villon nevű deák a világ- irodalom óriásává tudott válni, annak ellenére, hogy közönséges bűnöző volt: megölt – igaz, önvédelemből – egy papot, barátaival kifosztotta a Navarrai Kollégium pénztárát, s még számos más „csínytevése” tette ismertté a nevét.
Leginkább azonban költői életműve. Mert ez a börtöntöltelék nagyszerű verseket írt. És a francia irodalomtörténet-írásnak kizárólag ez a fontos, a versek megítélését a „rosszéletű” költő viselt dolgai csöppet sem befolyásolják.
Villon nem egyszer került sittre. Utoljára 1462 végén. Párizs polgári bírósága a következő év első napjaiban halálra ítélte. A költő ekkor írta híres négysorosát, amelyet Süpek Ottó egyik kitűnő tanulmányában Villon névjegyének nevez:
Je suis Frangoys, dönt il me poise,
Né de Paris emprés Pontoise,
Et de la corde d’une toise
Sgaura mon col que mon cul poise.
Villon úgy kezdi, mintha valamiféle kérdőívet töltene ki: francia vagyok. A Frangoys szó ugyanis Ferencet és franciát egyaránt jelentett akkoriban. Itt nyilván az utóbbi értelemben vettetett papírra, mert a költő a bejelentéshez hozzáfűzi: rossz ez nekem. S Ferencnek lenni miért volna rossz? Franciának lenni viszont nem volt szerencsés az adott szituációban, mert amíg a pikárd és a szavojai bűntársak a kegyelem reményében fellebbezhettek, a francia nemzetiségű Villon semmi jót nem várhatott a hírhedt Pierre de la Dehors bírótól.
A második sorban Párizst, szülőhelyét nevezi meg a költő, topográfiailag tréfásan pontosítva a várost: Pontoise mellett. Humor van abban, amikor a kisebbik helység segít eligazodni a nagyobbiknak a hollétét illetően. Akár a magyar népdalban: „Szeged híres város, Tápéval határos…” S ha már a költő átesett az ironikus hangba, ott is marad: a harmadik és a negyedik sorban arról ír, hogy egy rőf kötéltől megtudja majd a nyaka, hogy mennyit nyom a segge. Ez az irónia Süpek szerint „egy végső emberi erőfeszítés az ellágyuláson való felülemelkedésre, a még egyszeri, az utolsó felemelkedésre, az életjelenségek intellektuális birtokbavételére”.
Süpek Ottó bebizonyítja, hogy a kis remekművet Villon a „bűvös négyzet” elve alapján szerkesztette meg, s ily módon a középső négyzetbe eső szavak külön információval szolgálnak: de Paris emprés de la corde, azaz: Párizsból, a kötél mellől.
Magyarra sokan lefordították a verset, de ennek a belső információnak a visszaadásával nem gondolt senki.
Én tettem egy kísérletet rá, íme:
Francia vagyok – s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.
A belső négyzetbe a következő szavak esnek: Pontoise táján kötél vár rám.
Villon végül kegyelmet kapott. Ám utólag örülhetünk, hogy néhány napon át a feje fölött lebegett a bárd, mert ennek köszönhetően egy mesteri négysorossal lett gazdagabb a világlíra.