A középkori színjátszás

A középkori dráma színvonala meg sem közelíti az ókori drámairodalomét. A dráma középkori műfajai alig mennek túl a szöveg drámai előadásán (dialógusok), nincs bennük valódi játék, dramaturgia. Ugyanígy nincsen a középkorban intézmény a színjáték mögött: nincsen színház sem az ókori, sem a mai értelemben. Az egyházi dráma előadásának tere elsősorban a templom és az iskola. A dráma - mindkét helyszínen - teljesen a tanítás, a nevelés, a példa és elrettentés céljainak rendelődik alá. A drámaszövegek elvont, teologikus, misztikus szövegek, a párbeszédek nem valódi dialógusok.

Az antik előzmények

A kereszténység kezdettől fogva hadilábon állt a színházzal. A görög színházi hagyományokat továbbfejlesztő, átalakító római színházat teljesen megsemmisítette. A középkor krisztocentrikus gondolkodású embere elfordult Hellász és Róma pogány isteneitől, hívságos örömeitől. Szakított az antik világ irodalmi és művészeti hagyományaival, s ez a szakítás a legteljesebb mértékben a színházkultúra terén észlelhető. A színpad művészete jó ideig teljesen elhanyagolt területe volt a műveltségnek. A nagy görög tragikusokat elfelejtették.

A drámának, illetve a színjátszásnak ez a negatívan kitüntetett szerepe annak is volt köszönhető, hogy a római császárkorban, tehát az ókereszténység idején az antik színjátszás gyakorlata a klasszikus korhoz képest már alaposan átalakult: a tragédiát és a komédiát kiszorították a könnyű műfajok, főként a sikamlós tárgyú, mulatságos, de gyakran trágár zenés-táncos mimusjátékok, amelyek szívesen figurázták ki az együgyű keresztényt. Nem furcsa hát, hogy az egyház gyanakvással, vagy éppen ellenségesen viszonyult a színjátékokhoz.

A középkori előzmények

Minden szépség, minden művészet központja Krisztus, s ezért a középkor színjátszásának forrásait a keresztény liturgiában kell keresnünk. Miként a dithyrambus egyik forrása volt az antik görög drámának, úgy a keresztény középkor vallásos drámájának forrása az egyházi ének, a liturgia. Már a keresztény időszámítás első évszázadából emlékeink vannak, melyek arról tanúskodnak, hogy az istentiszteleteken az énekkar két félkarra oszlott, s az egyházi énekeket felváltva énekelték, ami már bizonyos dramatizált jelleget adott a szertartásnak.

A liturgikus dráma

A keresztény liturgia azonban még nem válhatott drámává, amíg nem domborították ki benne a dráma lényeges elemét, a cselekvést. Az idők folyamán ez is megtörtént. A templomi szertartások dramatizálását nevezik liturgikus drámának.

A 9. század bencés kolostoraiban vált rendszeres szokássá, hogy a szertartásban szereplő, hivatalosan elfogadott (kanonizált) énekeket, főként ünnepeken, az alkalomhoz illő további szövegrészekkel fejelték meg. Ezeknek egy része párbeszédes, s épp ezért különböző személyek közt felosztva eljátszható, mint a megfelelő naphoz illő bibliai illusztráció. Közkedveltté vált a karácsonyi, a vízkeresztnapi és különösen a húsvéti trópus (kérdés-felelet formájú szöveg). E trópusokat már a középkori drámai dialógus őseinek tekinthetjük. A legrégibb ismert ilyen trópus egy Trusilo nevű szerzetestől ered.

A húsvéti trópus rendjét Etherwold winchesteri püspök a 10. században szabályozta. Nagypénteken a "tanulatlan köznép, valamint az újdonsült keresztények hitének megerősítésére" az oltárra a szent sírt szimbolizáló, elfüggönyözhető alkotmányt raknak, s ide helyezik énekszó kíséretében a Jézus testét jelképező, leplekbe burkolt szent keresztet, amelyet illendően őriznek a vasárnapi feltámadásig. A vasárnapra virradó éjszaka kiemelik, és visszateszik rendes helyére. (Más, későbbi forrásokból tudjuk, hogy a visszatétel a nyilvánosság kizárásával történt, s a néphit úgy tartotta, hogy az illetéktelen szemtanú még abban az évben meghal.)

A feltámadás reggelén négy fráter átöltözik. Egyikük fehér miseingben a sírhoz lopódzik, kezében pálmaág, s odatelepszik. Később a másik három csuklyás ministránsköpenykében, tömjénfüstölőt lóbálva szintén odalépked, de mintha keresne valamit. Az első ugyanis angyalként viselkedik, a másik három mint ama három asszony, aki illatos olajokkal akarja megkenni Jézus testét. Amikor a helyben ülő meglátja a másik hármat, aki révetegen, mintegy valamit keresve halad felé, édesen szóló bariton hangon rázendít: - Quem queritis? Azaz: Kit kerestek? - Azok pedig unisono válaszolnak: - A názáreti Jézust. - Ő meg így szól: - Nincs itt, föltámadott, ahogy megjövendölte. Eredjetek, hirdessétek, hogy halottaiból föltámadt. - Amazok a parancsszóra a kórus felé fordulva mondják: - Alleluja, föltámadott az Úr! - Ennek megismétlése után a helyben ülő mintegy amazokat visszaszólítva mondja az éneket: - Jöjjetek, nézzétek meg a helyét - s fölkelvén elhúzza a függönyt, megmutatja nekik a helyét amelyben már nincs ott a kereszt, csak a lepel, amelybe be volt göngyölve. Ennek láttára amazok lerakják a füstölőket, a sírból kiemelik a leplet, s a papság elé tartják, mintegy megmutatva, hogy föltámadt az Úr. - Urunk föltámadt sírjából - éneklik, és közben a leplet az oltárra helyezik. Az ének végeztével a rendfőnök rázendít a Te Deumra, és megkondulnak a harangok.

A szertartás később további elemekkel bővült: az asszonyok közlik a nagy hírt Péterrel és Jánossal, s a két apostol versenyt fut a sírhoz. A versenyben az idősebbik Péter, kissé komikusan, lemarad. Ennél is fontosabb bővülés, hogy megjelenik testi mivoltában a dráma igazi főszereplője, Jézus, akit Mária Magdolna előbb kertésznek néz, csak utóbb, hangjáról ismer föl. Ugyancsak jelentős későbbi gyarapodás egy a Biblián kívüli személy, a Kenőcsárus (Mercator) föllépése. Ez, bár eleinte latinul, de olyanformán kínálgatja portékáit, mint a csodadoktorok odakint a vásártéren.

Hasonló a másik két korai trópus. "Quem queritis? Kit kerestek?" - kérdi vízkereszt napján Heródes a hozzá járuló napkeleti bölcseket (a három királyt). "Kit kerestek a jászolban, pásztorok?" - szólítja meg a karácsonyi misén az angyal a betlehemi pásztorokat. A párbeszéd és a szertartás lefolyása egyforma, akárcsak a húsvéti trópusé. Utóbb ezek is bővülni kezdenek, mint például az a korai, de már több jelenetet tartalmazó Csillaghordozás, amely egy 11. századi magyarországi szerkönyvben maradt fenn. itt hamarosan főszereplővé válik a gyermekgyilkos, zsarnok Heródes.

A betlehemi pásztorjáték talán már kialakulása pillanatában arra szolgált, hogy ellensúlyozza a téli napfordulót ünneplő pogány alakoskodást. A térítések idején ugyanis bevett szokása volt az egyháznak a pogány rítusok "megkeresztelése". Gergely pápa utasításba adta, hogy a pogány szentélyek helyén templomot kell emelni. Krisztus születését az őskeresztények még januárban ünnepelték, a pápai határozat jelölte ki december 24-ét, amikor a pogányok a Nap újjászületését ünneplik. A betlehemezés később igen népszerűvé vált Európa-szerte, s jóformán napjainkig élt a nép körében. Néhol, például a Székelyföldön a pásztorok álarcot, torzonborz bundát hordó, medvemozgású alakok, akik vad tánccal köszöntik a Kisdedet. Nemigen lehet eldönteni, hogy pogány démonok vagy ókori-középkori mimusok utódai-e.

Ez a néhány apró jelenet csak utólag minősült drámának, színjátéknak. Ugyanezek szinte változatlanul, évszázadokon át épségben maradtak és terjedtek Európa-szerte, s akkor már nem lehetett egy kalap alá fogni őket az időközben kialakult színjátékokkal.

Megtévesztő, hogy szertartásnak és színjátéknak azonos természetű eszközei vannak: beszéd és fizikai cselekvés (mozgás, bizonyos tárgyak használata). Csakhogy a szertartás nyelve latin, a fizikai cselekvések jelképesek. A színjátékban közérthető, világi nyelven beszélnek a szereplők, és reálisan viselkednek. Eszmeileg az egyik világnak Isten a középpontja, a másiknak az ember. Ez az ellentét évszázadok múlva, a reneszánsz idején válik tudatossá, s a középkor vallásos színjátékainak megteremtési inkább ösztönösen térnek a szorosan vett vallási útról a művészet felé.

A liturgikus drámák előadása eleinte a templomban folyt. Szereplői papok, papnövendékek, apácák voltak. A játék eleinte alkalmazkodott a templom méltóságához. Komoly, fennkölt, valóban vallásos volt. Lassanként azonban világi és komikai elemek vegyültek a liturgikus drámába, ráadásul a latinon, az egyház nyelvén kívül a nemzeti nyelvek is megszólaltak a vallásos dráma szövegében; mindezért III. Ince pápa 1210-ben kitiltotta a "ludi theatralest", a színházi-színpadi játékokat a templomból.

A vallásos dráma műfajai

A 12. században nemcsak nyelvében, hanem szellemében is kezd elvilágiasodni a játék. Az egyház még otthont ad neki, de már nem az oltár előtt, hanem küntebb, a templom hajójában, majd a kapu előtt. Már csak azért is, mert másutt el sem férne a népes szereplőgárda. Megmaradnak és kibővülnek a latin nyelvű kegyes tárgyú jelenetek és énekek, amelyeket többnyire világi nyelven is meg kell ismételni, de közébük ékelődnek újabbak, amelyek a bibliai történet ürügyén a városi élet ismert alakjait vonultatják föl, vagy a vándorkomédiások műsordarabjainak örök életű figuráit. Egyre több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az eredetileg egyházi színjátszásba. Bizonyos egyházi ünnepeken egy-egy áros óriási színházzá alakult át, ügybuzgó, lelkes kézművesek pedig alkalmi színészekké lettek. A céhek később intézményesen gondoskodtak színészeikről, költséget, fáradságot nem kíméltek, hogy emeljék a látványosság fényét.

A szertartásszerű illusztrációkat azonban más hangvételű jelenetek is gazdagítják, Ilyen Pilátus bevonulása katonái élén, alkudozása a zsidó főpapokkal, a sír őrizetére kivezényelt katonák hencegése, szóváltása, verekedése, Krisztus pokolra szállása, harca Luciferrel, az ősszülők megszabadítása, a kiürült pokol benépesítése.

A középkorban kialakult drámai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek, a paradicsomtól a pokolig, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig. Naturalisztikus alapossággal tárták az izgalomra éhes, ájtatos és kirobbanó kacajra mindig kész közönség elé a legborzalmasabb kínzásokat és a csodákat, az angyalokat és az ördögöket, a szenteket és a bohócokat. A történet, a drámai cselekmény laza epizódok láncolatként hömpölygött. Az ünneplő kedvű tömeg sóváran leshette a szörnyülködések és a nagy nevetések alkalmait. Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, és iszonyú terjedelme következtében a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem. Jellemző volt rá az örökös helyszínváltozás, illetve a különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozat.

A templomból a templom köré, a katedrálisok pompázó homlokzata elé, a tágas terekre, iskolaudvarokra kikerülő liturgikus dráma és passiójáték hatalmas arányúvá fejlődik a középkor utolsó évszázadában.

A misztériumjáték

Szegények bibliája (Biblia Pauperum) volt a neve a Szentírás régi, gazdagon illusztrált másolatainak és kiadásainak, amelyeket az írástudatlan nép is megérthetett, ha ugyan eljutott a kezébe egy-egy ilyen, vagyont érő képeskönyv. Némi iróniával ugyanígy (a szegények bibliájának) lehetne elnevezni a középkor legnagyszerűbb művészeti alkotásait, a gótikus székesegyházak százait, amelyek mint megannyi faragott könyv vagy kővé, fává, üvegablakká dermedt színjáték, évszázadokkal dacolva, máig szóló érvénnyel hirdeti a középkor világnézetét és életformáját. Az egykorú irodalomnak azonban - egy-két nagy alkotást leszámítva - nem sikerült a katedrálishoz fogható, örök érvényű műfajt teremtenie. Pedig ilyenféle igénnyel íródtak a középkor végén az óriási misztériumjátékok, amelyek a Szentírás nyomán az üdvösség egész történetét óhajtották bemutatni a világ teremtésétől az utolsó ítéletig.

A misztériumjáték a középkori színjátszás legjellegzetesebb formája. A műfaj nevének eredete a görög müsztérion szó, amely rejtélyt, titkot jelent. A misztériumjáték a tárgyát eleinte az evangéliumból merítette, később az egész Bibliát igyekeztek színre vinni, lehetőleg minél teljesebb terjedelemben. Az írásban előre rögzített, verses formájú szöveg így roppant terjedelmű is lehetett (néha 40-50 ezer sorra is rúgott).

A misztériumjáték szereplői között az e világi szinten elhelyezkedő ember mellett a tapasztalaton túli (transzcendens) szint alakjai is megjelentek: színre lépett Isten és a sátán is, ahogy szerepeltek benne az angyalok és az ördögök is. A szerteágazó cselekménynek nem voltak sem időbeli, sem térbeli korlátai; bennük az ember nem egyedi személyiségként, hanem nembéli lényként lépett színre.

A misztériumjátékra mindezek miatt (azaz témájából és terjedelméből fakadóan) nem volt, nem lehetett érvényes a hangnem egységességének követelménye, amelyet más korok színpadi irodalma alapvető követelménynek tartott: a misztériumjátékban a különböző hangnemek keveredtek, váltották egymást. Ehhez természetes úton vezetett az a kézenfekvő körülmény, hogy Isten megjelenítése, színen való szerepeltetése a fenséges esztétikai minőségre épült, a sátáné pedig gyakran a komikuson. Az egész emberi történelem (a teremtéstől a végítéletig) előadása maga is a többféle hangnem érvényesülését kívánta meg, hiszen a teljesség igénye miatt az alantas cselekmények megjelenítésére is szükség volt.

A misztériumjáték nézőpontja végső fokon minden összeütközést egyetlen konfliktusra vezet vissza, amely Isten és a sátán, a metafizikai jó és rossz megtestesítői között feszül. Kettejük küzdelme azonban már eleve eldőlt, a gonosz megtestesítőjének bukása ezért nem kelthetett tragikus hatást. Az ember és Isten között pedig nem alakulhatott ki konfliktus, mert a keresztény Isten nem az ismeretlen, tragikus sors által nyilatkozik meg, mint a görög istenek. De az isteni gondviselés, az ember üdvözítésének szándéka sem teszi lehetővé az emberi világ és az isteni világrend tragikus ütközését. Az isteni szándék nem titok, hanem teljesen egyértelmű kinyilatkoztatásban ölt testet. Az elkövetett egyszeri bőn pedig nem okozza visszavonhatatlanul az egyén bukását, hiszen a keresztény Isten a bűnök bocsánatát jelentette ki az emberiség számára. Mindezek következtében a misztériumdrámára, túl azon, hogy hangnemileg sem egységes, a hagyományos műfaji kategóriák sem érvényesek: sem tiszta tragédiaként, sem tiszta komédiaként nem képzelhető el, miközben mind tragikus, mind komikus elemeket tartalmaz.

A misztériumdrámát több napig, sőt heteken át is játszhatta a több száz szereplő (negyven napon át tartó előadásra is volt példa). A darabok jellege kezdetben szigorúan vallásos jellegű volt, később egyre több profán elem jelent meg bennük. A műfaj valamennyi nyugat-európai országban általánosan elterjedt.

A misztériumjáték színhelye a templom, a templomudvar, a város köztere, néha a római korból megmaradt amfiteátrum. Színpada szimultán és szimbolikus. Nem egymás után mutatják be a játék egyes képeit, hanem egymás mellett. A valenciennesi misztériumról fennmaradt rajz szerint egymás mellett a következő díszletek láthatók: a mennyország, Názáret, a Templom, Jeruzsálem, egy palota, a püspökök háza, az aranykapu és a tenger, a pokol torka és a pokol.

A keresztény dráma, színhátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki a különböző színpadtípusokat. A szimultán színpad kb. 40-50 méterre elnyúló, 6-8 méter széles emelvény volt (egy mai színpad nyílása 12-16 méter). Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket: a poklot, a pokol tornácát, a földi tereket, a mennyországot, illetve paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal. Másfajta megoldást tett lehetővé a processziós színpad: az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak, és a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig. A processziós, körmeneti színpad fordítottja volt a mozgó, szekér- vagy kocsiszínpad. Ez főleg Angliában és Spanyolországban divatozott: a közönség egy helyben állt, a különböző színhelyek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte (ez a mai, modern forgószínpadok őse lehetett).

A misztériumjátékok legjellemzőbb példái a francia középkorból valók. Ezek közül is mind szövegében, mind külsőségeiben a legismertebb a 12. századból származó Jeu d'Adam ([zső d adam], 'Ádám játéka' vagy Ádám-játék).

A húsvéti szertartásba a 12. századtól kezdve gyakran beleékelődik egy szép, lírai ének, a halott fiát sirató Mária panasza, a planctus. (Egy ilyen himnusz szabad átköltése a legrégebbről ismert magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom.) A planctus megjelenése első jele annak a gondolatnak, hogy Krisztus kínszenvedésének történetét kellene drámailag ábrázolni. Az eszme a 13-14. század fordulóján érlelődik passiójátékká. Az új forma először Észak-Itáliában bukkan föl, s hamarosan elterjed Európa-szerte, különösen francia, német és angol nyelvterületen. Fénykora a 15-16. század. A terjedés ösztönzője 1264 és 1316 között több pápai rendelet, amely az úrnapi körmenet és ünnepség rendjét szabályozza, engedélyezi bibliai jelenetek élőképszerű bemutatását. Úrnapján már beköszönt a nyár, s az idő sokkal alkalmasabb szabadtéri játékokra, mint húsvétkor vagy karácsonykor.

Az alkalom annál is kedvezőbb, mert a már amúgy is megnövekedett játékosoknak szűk a templom, sőt a templomtér. Jobb színhelyek kínálkoznak a városban a vásártéren és az utcákon. A városok megnőttek, megerősödtek. Az egykori egyházi szertartás polgári látványossággá válik, s a városok vetélkedni kezdenek, hogy melyikük tud fényesebbet rendezni.

A szellemi irányítás ugyan a papság kezében marad, de a gyakorlati munka és az anyagi gond a városi tanácsé. A rendező polgári személy: városi jegyző, iskolamester, de mellettük áll a szcenikus, a színpadi "titkok" és látványosságok ezermestere. Titok például, hogy a színpad alatt egy gyerek rejtőzik, s ő kiált az égre Ábel vérének kiömlésekor. Júdás fekete madarat rejteget ruhája alatt, s mikor fölakasztja magát, ez röppen ki sötét lelke képében, a hasán, s nem a száján át, hiszen az áruló csók pillanatában ajkával megérintette a Megváltót. A technika csodái kápráztatóak és fülhasogatóak. Jézust a Sátán fölrepíti a templomtoronyba; égitestek mozognak, tűzeső vagy özönvíz árasztja el a színpadot; égszakadás, földindulás hasítja meg a templom kárpitját Krisztus halála pillanatában; a pokolban láncok csörögnek, ágyúk dörögnek.

A misztériumjátékok szerzői utasításai, egykorú leírások, rajzok, bevételi feljegyzések bőséges adatot szolgáltatnak az előadásokról. Kiderül, hogy a misztériumjáték részben némajáték, pompás felvonulás, sokszor szekerekre rakott díszletekkel. Részben verses játék, amely elsősorban a szemre hat, de bőven van benne bölcselkedő rész is, melyet néha élces betoldások, pompás, vagy kegyetlenségével megrendítő jelenetek, sőt trágárságok tarkítanak.

A játékok szerzőinek nevét a középkor első feléből nem ismerjük. Csak a középkor vége felé kezd az írók egyéni becsvágya kifejlődni, s attól fogva ismerjük a kollektív módon megszervezett misztériumjátékok szerzőinek nevét. A szerzők gyakran kontaminációval (két vagy több mű egybeolvasztása) alkottak új műveket.

A misztériumjátékok sem esztétikai, sem dramaturgiai szempontból nem álltak arányban azzal a nagy költséggel és fáradtsággal, amelyet előadásukra fordítottak. Drámai szerkezet és jellemzés szempontjából nem álltak jobban, mint a liturgikus drámák (hosszadalmas ünnepi jelenetek hosszú szónoklatokkal, bölcselkedések, órákig tartó felvonulások stb.). A játék egyhangúságát a mindegyre előretörő ördögök (maszkban), bohócok, bolondok trágárságai enyhítették. A misztériumok előadói a 16. század első feléig nem hivatásos színészek voltak, hanem diákok, polgárok, parasztok, papok. Egységes játékstílusról éppen ezért még nem beszélhetünk.

Olasz földön a misztériumjátékok sajátságos faja fejlődött ki, melyet reppresentazione sacra néven emleget a színháztörténet. Ezeknek a sajátosan olasz misztériumjátékoknak alapja a páratlanul gazdag olasz laudaköltészet. A lauda félig elbeszélő, félig dramatizált, vallásos tárgyú, lírai elemeket is tartalmazó költészet. A laudák teljesen dramatizált formái a devozionék, melyek meglepő naturalizmusra való törekvésről, nagyfokú színpadszerűségről, fejlett díszletezésről és ügyes technikai fogásokról tanúskodnak.

A mirákulum

A műfaj nevének eredete a latin miraculum szó, ennek jelentése: 'csoda'. Eredeti, az egyházi művészethez közelebbi (francia) változata a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. Az elvilágiasodott változatban a főszereplők esendő emberek lettek, akik halálos bűnbe esnek vagy életveszélybe kerülnek, de Szűz Mária vagy valamelyik szent csodát tesz (ez a műfaj elmaradhatatlan sajátossága), és ezzel megmenti őket.

A mirákulumok fénykora a 14. század. A fennmaradt szövegek legnagyobb része, negyven darab, egyetlen díszes, kéziratos gyűjteményben található. Valószínű, hogy egy párizsi költőéh tagjainak művei, amelyek negyven egymást követő évben kerülhettek színre. Előadásukra vonatkozó adat nem maradt fönn, de a szövegek a misztériumhoz hasonló szimultán színpadra vallanak. Dramatizált legendák és meseszerű kalandregények; a szereplők között gyakran felbukkannak hamis, menyecskéző papok, bűnbe esett apácák, s a bonyodalmat mindig az éneklő angyalok kíséretében megjelenő Szűz Mária és az Úr oldja meg: csodát tesznek a szorongatott hős vagy hősnő érdekében, aki hívő lélekkel vagy igaz megbánással fordul hozzájuk.

A francia mirákulumok hatása átszivárgott a határokon, nemcsak Itáliába, hanem a Németalföldre is.

A moralitás

A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, az erények és a bűnök (gőg, kapzsiság, erkölcstelenség stb. - tehát allegorikus figurák) viaskodtak az emberi lélekért. Természetesen az erkölcsi értelemben vett jók diadalmaskodnak a gonoszak, a bűnösök felett. Ebben a műfajban is meghatározó tehát a tanító-nevelő célzat.

A műfaj alighanem pogány eredetű: Nyár és Tél vetélkedése, s az ennek analógiájára íródott Böjt és Farsang vitája. Számos hasonló disputa után (Víz és Bor; Test és Lélek stb.) a 14-15. században több személyes színművé terebélyesedik a műfaj, s beférkőzik a vallásos játékokba is (pl. úgy, hogy egy passiójátékba az Egyház és a Zsinagóga vagy az Igazság és a Könyörület vitája ékelődik bele). De ebben az időben már Európa-szerte népszerűek a nagyobb terjedelmű önálló, részint világi, részint vallásos tárgyú moralitások.

A moralitásdráma fénykora az érett középkor, de a reneszánsz színpadon is tovább él, hatása Shakespeare jellemábrázolásán is kimutatható.

A vallásos színjátszás elvilágiasodása

A középkori német vallásos jellegű színjátszásban, akárcsak a többi nyugat-európai népeknél, jelentős helyet foglalt el a világi elem. A 10. században egy ganderheimi apáca, Hroswitha hat vígjátékot írt a római komédiaköltő, Terentius stílusában. A 12. századból ismeretes egy latin nyelvű, de német szellemben íródott világi tárgyú játék, a Ludus de Antichristo.

A középkori angol színjátszás kezdetben liturgikus jellegű, de a fejlett céhrendszer fokozatosan erősödő befolyására elvilágiasodik. A yorki, chesteri, coventryi passiójátékok bővelkednek világi elemekben, sőt a középkor végén már a céhünnepélyekkel egybeolvadnak. Egykori feljegyzések szerint a középkor vége felé az angol passiójátékok rendezéséből minden céhnek ki kellett vennie a részét, és a cél nem a vallásos áhítat keltése, hanem a különböző céhek közreműködésének kidomborítása volt.

A középkori spanyol színjátszás bővelkedik mind a latin hagyományú, mind a népi elemekben, s ezt a spanyoloknak a mutatványos látnivalók iránti rendkívüli érdeklődésével magyarázzák. A spanyol liturgikus dráma a 7. században már igen látványos megnyilatkozás, felvonulásokkal, énekekkel és tánccal. A 11. századból ismeretesek a kolostorok növendékeinek biblikus tárgyú előadásai, a juegos escolaresek ([huégosz eszkoláresz]).

A világi színjátszás

A liturgikus dráma és a templomi, vallásos tárgyú játék nem elszigetelten jelentkező teátrális jellegű megnyilatkozás a középkorban. Nyugat-Európa valamennyi nagyobb városában a vallásos jellegű színpadias szokásokkal párhuzamosan a világi komédiázásoknak is a legkülönb formáiról tudunk.

A nyugati országok kolostoraiban nemcsak másolták, hanem játszották is a latin szerzők színpadi műveit, bár igaz, hogy csak néhány szerzőnek egy-két művét.

Egy 6. századból származó spanyol feljegyzés szerint a nép nagyon kedvelte a fabula atellanához hasonló rögtönzött játékokat, mimosokat, melyekből a középkori spanyol dráma legnépszerűbb világi műfaja, a juego de escarnio ([huégó de eszkárnió], 'csúfondáros játék') fejlődött ki. A trobadoresek (lantosok) népies, párbeszédes, vidám szövegű cantidazai-eket vagy az ünnepségek lakomáin entremeseket (jelenetek) adtak elő. A kóbor diákokból álló junglaresek, remedadorok, histrionok a középkori spanyol színjátszás fontosabb képviselői. Ezekből toborzódott a "facedores de los zaharrones" néven ismert komédiások csapata, mely kordén vagy nagyobb szekereken járta az országot, s megvetette a Calderon korában páratlan pompájúvá fejlődött auto sacramentales alapját.

Temetések és lakomák alkalmával Franciaországban jongleurök (jongleur: [zsonglőr], 'mutatványos') mulattatták alacsonyabb rendű komédiázásukkal a tömeget. A jongleurök komédiázásába a klasszikus színpadi irodalom meg nem értett vagy hiányosan interpretált szövegtöredékeit, a liturgikus dráma egyes részleteit is belekeverték, s papokat is bevontak játékukba. E tény magyarázza a nantes-i (Nantes: [nant]) zsinat határozatát, mely szerint a papság tagjai álarcot nem viselhetnek s a jongleurök játékában részt nem vehetnek.

A középkori világi színjátszást azonban nemcsak a jongleurök mókázásai, némajátékai, sikamlós, rögtönzött párbeszédei képviselik. A francia baladinek ([baladen], komédiások), ménestrelerek ([ménesztreler], 'kobzos'), boteleurök ([botlőr], 'csepürágó') némajátékokat, párbeszédes jeleneteket, egyszerű, sikamlós történeteket adtak elő ének- és zenekísérettel. Az egyház nem nézte jó szemmel e vándorkomédiás had szerepléseit. Nagy Károly jogon kívül élő személyeknek nyilvánította őket, sőt egy zsinati határozat is megtiltotta a szerzeteseknek, hogy ilyen előadásokon részt vegyenek. A tiltásoknak azonban nem volt túl sok foganatja.

A francia Féte des Fous ([fet dé fu], 'bolondok ünnepe') keretében világiak és egyháziak a jámborság és a léhaság, a bohóckodás legfurcsább keverésével szórakoztatták a tömegeket. Az 1398-ban először játszó párizsi komédiás társulat, a Confréres de la Passion ([konfrer dö lá pászion]), melynek tagjai párizsi polgárok voltak, a passiójátékokon és misztériumjátékokon kívül világi tárgyú moralitásokat is játszottak. Első állandó színházuk az Hotel de Bourgogne ([otel dö burgony]). Közel két évszázadig ők képviselték a francia középkori világi színjátszásának legjavát. Hatásukra alakultak más színjátszó társulatok is, mint például a Basoche ([bászos]). Eredetileg ez a párizsi törvényszék írnokaiból alakult egyesület volt, mely misztériumokat akart előadni, de a Confréres de la Passion privilégiumai miatt tervük nem sikerült. Ezért kezdtek a Basoche tagjai moralitásokat játszani, melyben megszemélyesített bűnök, rossz bírák, szatirikus éllel fecsegő írnokok szerepeltek a párizsi törvényszék udvarán rendezett előadásokon. Idővel az előadások előtt hatalmas felvonulások rendezésének szokása alakult ki. Ez volt a monstre ([monsztr]), melynek keretében bemutatkoztak a város polgárainak a moralitás szereplői, megmutatták jelmezeiket. Hatalmas arányú felvonulás volt ez (gyakran ötezer ember is részt vett benne), mely tulajdonképpen megfelel a mai színielőadások beharangozásának.

A középkor népi eredetű, világi természetű színészkedésének legismertebb formája kétségtelenül a francia farce ([fársz]), a bohózat őse, melynek első nyomai a 13. századból valók. A farce tulajdonképpen a misztériumok egy-egy összefüggőbb jelenetsorába ékelt közjátékból fejlődött önálló műfajjá. Stílusa, tárgya, személyei teljesen elütnek a misztériumjátékoktól. A farce nyers, sokszor durva, mindig humoros, néha rögtönzött, de legtöbbször írásban rögzített jelenet, vagy jelenetsor. Ez volt a középkor legnépszerűbb drámai műfaja, a népi szellem és mókázó kedv hiteles kifejezése. A farce-ok szerzői ismeretlenek. A leismertebb farce az 1470 táján keletkezett Maitre Pathelin ([metr pátlen]). Hőse a ravaszkodó, nincstelen ügyvéd: Pathelin, aki becsapja hitelezőjét, a posztókereskedő Guillaume-ot ([gijjom]), de pórul jár, mert a végén őt is becsapja a nálánál agyafúrtabb pásztor Agnelet ([ányelé]).

A középkor végén, illetve a reneszánsz hajnalán a színjátszásban elsősorban a komikai elem térhódítása a jellemző. A komikus, szatirikus, mókázó elem túlsúlyba jutása, az ókori görög szellem csodálatos hagyatékának feltámasztása következtében a kibontakozó reneszánsz hírnöke. A középkor krisztocentrikus, aszketikus gondolkodású embere tekintetét elfordítja az égről, s szeme már a földi terek örömeit kutatja.

Források:

Heszke Béla írása a Literatura.hu oldalán: >>>

Benedek András: Misztérium, mirákulum, moralitás - és a mai színjáték. In: Szenczi Miklós (vál.): Akárki. Misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 511-541. oldal (utószóként). (Ennek lerövidített változatát tartalmazza A középkor irodalmából című AKG-s tankönyv: Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 165-174. oldal)

Dr. Mohácsy Károly: Irodalom I. Tankönyv a középiskolák számára. Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997.258-259. oldal

Diószegi Endre - Fábián Márton: Irodalom 9. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2003. 230. oldal

Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalom tankönyv a 14-15 éveseknek. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 274-275. oldal

Pethőné Nagy Csilla: Irodalomkönyv 9. Korona Kiadó, Budapest, 2004. 339. oldal

Fazekas Enciklopédia / Mirákulum: >>>

Fazekas Enciklopédia / Moralitás: >>>