Nincs még egy korszak, amely annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késő középkor. Az egész életen keresztül hallatszik a memento mori kiáltás. A nemesek életének kalauzában Karthauzi Dénes* így inti őket: „És amikor éjszaka lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik le, nemsokára idegen kezek fogjak testet lefektetni a sírba”. A vallás régebben is állandóan a tudatba idézte a halál gondolatát, de ama régibb korok áhítatos traktátusai csak azokhoz jutottak el, akik amúgy is elfordultak a világtól. A 13. század óta azután a kolduló szerzetek a népnek prédikálva a halálról való megemlékezést az egész világon felcsendülő sötét kardallá tettek. A 15. század fele új eszköz keletkezett, amelynek révén e szörnyű gondolatot bele lehetett vonni a köztudatba: a népszerű fametszet.
Ez a két kifejezési eszköz, a prédikáció és a fametszet a tömeghez fordult és nyers hatásokra volt korlátozva, mindkettő csak egyszerű és megrendítő formában tudta a halált ábrázolni. Mindazt, amit a hajdani szerzetesek elmélkedése létrehozott, most egy igen primitív képbe sűrítették össze. Ez az eleven kép, amelyet állandóan belevéstek az emberek elméjébe, alig fogadott magába mást a halálra vonatkozó eszmék gazdag komplexumából, mint azt, hogy minden dolog pusztulásra van ítélve. Szinte úgy látszik, mintha a hanyatló középkor lelke a halált csak ebben a színben tudta volna felfogni.
Változatos dallamokon énekelték a panaszt minden földi dicsőség esendő voltáról. Három motívumot lehet megkülönböztetni. Az elsőt ez a kérdés fejezi ki: hol vannak most azok, akik egykor ragyogásukkal töltötték meg a világot? A második motívum az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványával foglalkozik. A harmadik a haláltánc: a halál magával ragad mindenféle rangú és korú embereket.
A másik kettőhoz viszonyítva az első téma csak kecses, elégikus sóhaj. A görög költészetben öltött formát, később az egyházatyák magukévá tették, és áthatotta nemcsak a keresztény irodalmat, hanem a mohamedánt is. Byron is felhasználta Don Juanjában. A középkor különös szeretettel ápolta.
Deschamps legalább is négy balladát írt erről a témáról. Gerson prédikációban dolgozta ki; Karthauzi Dénes traktátust írt róla De quatuor hominum (Az ember négy utolsó dolgáról) címen, Chastellain pedig egy hosszú költeményt, melynek címe Le Pás de Mórt. Ide tartozik Olivier de la Marche költeménye, a Parement et Triomphe des Dames is, amelyben elsiratja valamennyi az ő idejében meghalt fejedelemasszonyt. Villon új, lágyabb és gyöngédebb kifejezést ad neki a Ballade des Dames du Temps Jadis-ban, híres refrénjével:
De hol van a tavalyi hó?
Azután gúnnyal fűszerezi ezt a témát az Urak Balladájában, amikor felsorolva korának meghalt királyait, pápáit és hercegeit, azt mondja:
Jaj, és a jó spanyol király,
Kinek a nevét nem tudom.
Mindazonáltal az emlékezés hangulata és az esendőség gondolata nem fejezi ki eléggé a halál borzalmát. A középkori lélek a mulandóságnak konkrétabb megtestesítését keresi: ez az enyészetnek indult hulla.
Az aszketikus elmélkedés mindig is szívesen foglalkozott a porral és a férgekkel. A világ megvetéséről szóló traktátusok régtől fogva felidézték az elporladás minden borzalmát, de a képzőművészet csak a 14. század vége felé ragadja meg ezt a motívumot. Hogy vissza tudjak adni az enyészet szörnyű részleteit, bizonyos realisztikus kifejező erőre volt szükség, és ez csak 1400 körül fejlődött ki a képzőművészetekben. Ugyanakkor ez a motívum az egyházi irodalomból átment a népi irodalomba. Messze a 16. században még mindig találunk sírokat egy meztelen holttest csúf képével, összeszorított kéz és merev láb, kitátott száj és belében hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a szörnyűségeket, és nem jutott eszébe, hogy egy lépéssel tovább nézzen és meglássa, hogyan vész el maga a pusztulás is, hogy virágok nőjenek ott, ahol feküdt. Ezt a gondolatvilágot alig lehet igazán áhítatosnak mondani, hiszen akkora fontosságot tulajdonít a halál földi oldalának. Inkább úgy tekinthető, mint görcsös visszahatás a túlzásba vitt érzékiség ellen. Amikor ezek a világmegvető prédikátorok közszemlére állítják az emberi szépségre várakozó szörnyűségeket, amelyek már ott is leselkednek a testi báj felszíne alatt, tulajdonképpen nagyon is anyagias érzületet fejeznek ki, t. i. azt, hogy minden szépség és boldogság azért értéktelen, mert oly hamar véget kell érnie. Márpedig az undoron alapuló lemondás nem keresztény bölcsességből ered. Érdekes megfigyelni, hogy a halálra intő kegyes buzdítások és ama profán buzdítások, amelyek arra intenek, hogy használjuk ki ifjúságunkat, csaknem ugyanazt mondjak. A celesztinus barátok kolostorában, Avignonban volt egy festmény — azóta mar elpusztult —, melyet a hagyomány magának az alapítónak, René királynak tulajdonított: egy halott nő testét ábrázolta, halotti lepelben, fejékkel, és férgekkel, amelyek rágták belsejét. A festmény alján levő felirat első sorai így szóltak:
Ki hajdanán világszép asszony voltam,
íme most ilyenné lettem holtan.
Egykor testem friss, szép és gyenge volt,
De a szépség most már hamuba holt.
Hajdanán gyakran selyembe jártam,
S most itt állok egész csupaszra válton.
Prémeket hordtam s minden ékességet,
Palotámban kedvem szerint lakoztam,
De koporsó-lakomba mit se hoztam.
Szobámat szőnyegekkel díszítettem,
S most pók szövi a hálóját felettem.
Itt még mindig a memento mori uralkodik, de már látjuk, amint szinte észrevétlenül átmegy annak a nőnek egészen világias panaszába, aki bájainak hervadását siratja, mint a következő sorok Olivier de la Marche költeményében;
Ha élsz is addig, míg természet enged,
— És hatvan év nagyon nagy szám bizony —
A szépséged majd csúnyaságba senyved,
Egészséged rút kórságoktól szenved,
S mindenkinek kölönc lész csak, iszony,
Még a lányod is elkerül, bizony,
Őt fogják majd imádni szép urak
S a vén anyán mindenki csak mulat.
Villon balladáiban azután mar nyoma sincs semmi jámbor szándéknak, a vén kurtizán, La Belle Heaulmiere visszaemlékszik hajdani ellenállhatatlan szépségére és bánkódik annak szomorú hanyatlásán.
Hova lett az ívelt szemöldök?
A sima homlok, szőke haj?
Nagy szememből a huncut ördög
Észvesztő incselkedése? Jaj,
Áll és orr, mely szoborra vall,
S a pici fül s a többi sorban, —
Arcom szép vonalaival,
Ajkaim pirossága hol van?
..........................................
Mi maradt? ősz haj, ráncos homlok,
Csupasz szemöldök, hült szemek...
(Szabó Lőrinc ford.)
Más formákban is kifejezésre jut, mennyire képtelenek megszabadulni az anyagtól. Ennek az érzésnek eredményeképpen rendkívüli fontosságot tulajdonítanak a középkorban annak, hogy egyes szentek teste nem porladt el, — pl. Viterbói Szent Rózáé. Éppen ezért a legértékesebb kegyelemnek azt tartottak, hogy a Szent Szűz teste mennybemenetele által megmenekült a romlástól. Többször kísérletet tettek arra, hogy hátráltassák az enyészet munkáját. Luxemburgi Peter holttestének vonásait festékkel erősítették meg, hogy épségben maradjanak a temetésig. A Turlupinek szektájának egy eretnek papját, aki meghalt a börtönben, mielőtt elítélhették volna, agyagban őrizték két hétig, hogy egyszerre égethessék el egy élő eretnek asszonnyal. Igen fontosnak tartották, hogy saját hazájuk földjében temessék el őket; ez olyan szokásokra vezetett, amelyeket az egyháznak szigorúan el kellett tiltania, minthogy ellenkeztek a keresztény vallással. A 12. és 13. században gyakran történt, ha egy herceg vagy más magas rangú személy hazájától távol halt meg, hogy holttestet földarabolták és kifőzték, kivették csontjait és egy ládában hazaküldték, míg a többi részét nem minden szertartás nélkül, ott a helyszínen temették el. Császárok, királyok és püspökök estek keresztül ezen a különös operáción. VIII. Bonifác papa eltiltotta, mint „undorító vadságú visszaélést, amelyet némely hívő szörnyű módon és meggondolatlanul gyakorol”. De utódjai olykor felmentést adtak. Számos angol, aki a százéves háború folyamán Franciaországban esett el, részesült ebben a privilégiumban, így nevezetesen Yorki Edward és Suffolk grófja, aki Agincourt-nál esett el; maga V. Henrik; William Glasdale, aki Orleans-nál esett el, mikor a Szűz felszabadította azt; Sir John Fastolfe egy unokaöccse és sokan mások.
A középkor végén a halál egész képét össze lehet foglalni ebben a szóban: macabre, a szó modern értelme szerint. Természetesen ez a mai jelentés már egy hosszú folyamat eredménye. De az az érzés, amit kifejez, a hátborzongató és nyomasztó szorongás, az éppen az a halálfelfogás, amely a középkor utolsó századaiban keletkezett. Ez a bizarr szó a 14. században jelent meg a francia nyelvben Macabré formájában, mint tulajdonnév, bármi is volt az etimológiája. Születési bizonyítványa számunkra Jean Lefevre költőnek egy sora: „Je fis de Macabré la dance”, keletkezeset 1366-ra tehetjük.
1400 felé a halál képzete művészetben és irodalomban kísérteties és fantasztikus alakot kezd ölteni. A haláltól való nagy primitív irtózáshoz most egy új és nem kevésbé erős irtózás járul hozzá: a macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör fel; a vallásos szellem azután erkölcsi buzdítás eszközévé csökkenti. Mint ilyen, nagy kulturális eszme volt, mígnem azután kiment a divatból, hogy falusi temetők felirataiban és jelképeiben éljen csak tovább.
A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának a középpontjában áll. Az elsőbbség a három halott és három elő motívumáé, amelyet a 13. századtól kezdve lehet megtalálni a francia irodalomban. Három fiatal nemesember hirtelen három csúnya halottra bukkan, a halottak elmúlt dicsőségről beszélnek és figyelmeztetik az élőket közeledő végükre. A képzőművészet csakhamar magáévá tette ezt a hatásos témát, mindmáig megcsodálhatjuk a pisai Camposanto megdöbbentő freskóiban. Ugyanezt a tárgyat ábrázolta egy szoborcsoport Párizsban, az Ártatlanok templomának portáléján; Berry herceg faragtatta 1408-ban, de nem maradt korunkra. A miniatűrfestmények és a fametszetek széles körben népszerűsítették ezt a motívumot.
A három halott és három elő ember motívuma hozza összeköttetésbe az oszlásnak indult test szörnyű témáját a haláltánccal. Ez utóbbi is, úgy látszik, francia eredetű, de nem lehet tudni, hogy a festői ábrázolás előzte-e meg a színpadit, vagy pedig fordítva. Émile Mâle szerint a 15. század szobrászati és festői motívumai általában a drámai előadásokból származtak — de ez a tétel nem állta meg a helyét a behatóbb kritikai vizsgálódás előtt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet kivételt tenni a haláltánc eseteben. Annyi tény, hogy a haláltáncot játszották is, festették is, rajzolták is. A burgundi herceg előadatta palotájában Brugge-ben 1449-ben. Ha el tudnók képzelni, milyen hatást váltott ki egy ilyen tánc, mikor bizonytalan fények és árnyak suhantak el a mozgó alakok fölött, kétségkívül jobban meg tudnók érteni az iszonyatot, amelyet e tánc kiváltott, mint amennyire Guyot Marchant vagy Holbein festményei alapján megérthetjük.
Guyot Marchant párizsi nyomdász 1485-ben adta ki először a fametszetekkel illusztrált Danse Macabre-t; a fametszetek valószínűleg a leghíresebb haláltánc-festményt utánozták, azt, amely 1424 óta az Ártatlanok Temetőjének árkádjai alatt a falat fedte. A Marchant által kinyomtatott versszakok azonosak azokkal, amelyek a falifestmények alatt álltak; talán Jean Lefevre egy elveszett költeményéből valók, aki viszont valószínűleg egy latin mintát követett. Az 1485-os fametszetek csak gyenge képet adnak az Ártatlanok falán levő festményekről, nem pontos másolatok, amint a későbbi divatú ruhákból is látni. Ha az ember fogalmat akar nyerni a haláltánc-festmények hatásáról, inkább a La Chaise-Dieu-i templom falifestményeit kell megnéznie, itt a mű befejezetlensége még csak emeli kísérteties hatását.
A táncoló személy, akit Marchant könyvében negyvenszer látunk visszatérni, hogy elvezesse az élőket, eredetileg nem magát a halált ábrázolja, hanem egy holttestet; az élő embert, amilyen nemsokára lesz. A versszakokban a táncos neve Halott ember vagy Halott asszony. Tehát ez a halott tánca, nem a halál tánca. Gedeon Huet kutatásai valószínűvé tették, hogy az eredeti téma a halottak körtánca volt, akik kijöttek sírjukból, ezt a témát Goethe felújította Totentanzában. A táncos maga az élő ember, eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes doppelgängere. „Ez te magad vagy” — mondja a szörnyű látomás minden szemlelőnek. Csak a század vége felé alakul át a nagy táncos alakja has nélküli, kiaszott holttestből csontvázzá, ahogy Holbein ábrázolja. A halál személye az individuális halott helyére áll.
A haláltánc egyrészt a földi dolgok mulandó és hívságos voltára figyelmezteti az embereket, másrészt pedig a társadalmi egyenlőséget hirdeti, úgy, ahogyan a középkori ember felfogta azt. A halál egyenlővé teszi a különféle rangokat és hivatásokat. Eleinte csak férfiak jelentek meg a képen. De a kiadvány sikere arra ösztönözte Guyot-t, hogy elkészítse a nők Danse Macabre-ját is. A költeményt Martial d’Auvergne írta. A képeket egy ismeretlen művész kiegészítette — anélkül, hogy mintáját utolérte volna — női alakok sorozatával, akiket egy holttest elragad. Csakhogy lehetetlen volt a nőknek is negyvenféle méltóságát és foglalkozását felsorolni, mint ahogy a férfiakét felsoroltak. A királynő, az apáca fejedelemasszony, az apáca, a kofa, a dajka és néhány más után kénytelenek voltak áttérni a női élet különféle állapotaira: mint a szűz, a szerető, a menyasszony, a menyecske, a terhes nő stb. És itt újra megjelenik az érzéki mozzanat, amelyre fentebb utaltunk. Amikor a női élet mulandóságán siránkoznak, tulajdonképpen a gyönyör rövidségét siratják, és a memento mori komor hangjával összeolvad a szánakozás azon, hogy a szépség elmúlik.
Hogy mennyire félt a középkori ember a haláltól, leginkább abból az akkor igen széles körben elterjedt népszerű hiedelemből derül ki, amelynek értelmében Lázár, feltámadása után, állandó szorongásban és irtózásban élt, mert mindig arra gondolt, hogy még egyszer keresztül kell mennie a halál kapuján. És ha az igaznak ennyi oka van, hogy féljen, mivel vigasztalja magát a bűnös? Hátra van még egy hatásos motívum, a halálküzdelem felidézése. Két hagyományos formában jelent ez meg: az egyik az ars moriendi, a másik a quatuor hominum novissima, vagyis az emberre váró négy utolsó dolog, amelyek közül a halál az első. A 15. században a nyomdászat és a fametszés erősen terjesztette ezt a két témát. A meghalás művészete, valamint a négy utolsó dolog egyaránt magába foglalta a halálküzdelem leírását, és ebben könnyű felismerni a mintát, amelyet előző századok egyházi irodalma szolgáltatott.
Chastellain hosszú lélegzetű költeményében, a Le Pás de la Mórt-ban (A halál viadala) együtt van valamennyi fentebbi motívum: az oszlásnak indult holttest képe, a panasz, hogy hol vannak a föld hajdani nagyjai, egy haláltánc körvonalai és a meghalás művészete. Minthogy Chastellain bőbeszédű és nehézkes, számos sorra van szüksége, hogy kifejezze azt, amit Villon egy fél versszakban elmond. Chastellain így ír:
Nincsen tagja, semmi része,
Hol nem bűzlik az enyészet.
Míg a lélek el nem repül,
A szív vadul falnak feszül,
Felemeli a mell kasát,
Az arc sápadt, folttal tele,
A szem elvész gödreibe,
A szava már el-elakad,
Mert nyelve szájához tapad,
A pulzus össze-vissza ver
.........................................
A csontok szertehullanak,
Szakadozik minden ina.
Villon pedig ezt mondja:
Haláltól már reszket, sápad,
Orra görbül, erek dagadnak,
Nyaka duzzad, teste bágyad,
Inak, izmok majd elszakadnak.
Itt ismét beleavatkozik az érzéki gondolat:
Ki oly sima vagy, ó nő teste,
Lágy, drágalátos és finom,
A te sorsod is e vég leste,
Vagy élve mennybe szállsz, bizony.
Sehol sem gyűltek össze oly megdöbbentő módon a halálfélelem felidézésére hivatott képek, mint az Ártatlanok temetőjében, Párizsban. A középkori lélek, mely szerette a vallásos iszonyodást, itt alaposan kivehette belőle a részét. Az Ártatlanoknak, vagyis az Aprószenteknek és véres és siralmas mártíromságuknak emléke különösen alkalmas volt arra, hogy felkeltse a kornak oly kedves nyers részvétet. A 15. század különös tiszteletben részesítette az „Ártatlan Szenteket”. XI. Lajos a templomnak „egy egész Ártatlant” ajándékozott, kristálykoporsóban. Ez a temető volt a legkedveltebb temetkezési hely. Egy párizsi püspök az Ártatlanok Temetőjéből egy marék földet sírjába tétet, ha mar nem nyugodhat ottan. A temetőben nem volt különbség szegény és gazdag között. Úgy sem pihentek ott sokáig, a temető annyira zsúfolt volt, húsz egyházközségnek lévén joga odatemetkezni, hogy igen rövid időn belül ki kellett ásni a csontokat és eladni a sírköveket és helyet adni az újaknak. A közhit azt tartotta, hogy ebben a földben a holttest kilenc nap alatt csontig porlad. A koponyákat és csontokat felhalmozták a csontkamrákban, melyek három oldalról kerítették a temető földjét, és a csontok ezerszám feküdtek ott közszemlére kitéve, egyenlőséget prédikálva mindenkinek. A nemes Boucicaut többek közt szintén hozzájárult e „szép csontkamrák” megépítéséhez. Az árkádok alatt a haláltánc képei és verssorai voltak láthatók. Nem is lehetett volna alkalmasabb helyet találni a vigyorgó halál majomszerű alakjának, amely elhurcolja a pápát és a császárt, a szerzetest és a bolondot. Berry hercege, aki szinten oda akart temetkezni, a templom portáléjára kifaragtatta a három halott és három élő történetét. Száz évvel később a temetési szimbólumoknak ezt a kiállítását teljessé tette a halál nagy szobra, mely most a Louvre-ban van; egyébként ez minden, ami az egész temetőből megmaradt.
A 15. században a párizsiak úgy sétáltak ezen a gyászos helyen, mint utódaik 1789-ben a vidám Palais Royalban. Nap mint nap tömegek jártak fel és alá az árkádok alatt, nézték a képeket és elolvasták az egyszerű verseket, amelyek a közeledő végre figyelmeztettek. Az ott szünet nélkül folyó temetések és exhumálások dacára a temető közös sétatér volt, ahol az emberek találkozót beszéltek meg egymással. A csontkamrák előtt boltokat állítottak fel, és a prostituáltak az árkádok alatt kellették magukat. A templom egyik oldalába egy remetenőt falaztak be. A barátok idejöttek prédikálni és a processziók innen indultak el. Tizenkétezer-ötszáz gyermek gyűlt itt egyszer össze, hogy gyertyával kezükben elvigyék az egyik Ártatlant a Notre Dame-ba, és azután visszahozzák a temetőbe. Még ünnepi lakomákat is adtak itten. Ennyire hozzászoktak az iszonyathoz.
Minthogy minden erejükkel arra törekedtek, hogy a halállal összefüggő dolgoknak látható képet adjanak, elhanyagoltak minden olyan mozzanatot, amely nem volt alkalmas közvetlen ábrázolásra. Tehát a halál nyersebb képzetei, és csakis ezek éltek állandóan a tudatban. A macabre látomás nem képviseli a gyöngédség és vigasztalás érzelmeit. Végeredményben a macabre érzés önző és földies. Nem az elköltözött kedvesek távollétét siratják; saját haláluktól reszketnek, és csak ezt tartják minden rossz legrosszabbikának. A „halál mint vigasztaló” képzete, az óhajtott végnyugalom, a szenvedések vége, az elvégzett vagy csonkán maradt életmű nem szerepel a korszak gyászérzésében. A középkori lelek nem ismerte „a fájdalom isteni mélységét”, vagy helyesebben csak Krisztus szenvedésével kapcsolatban ismerte.
Az igazi gyöngédség hangja rendkívül ritka ezekben a sötét halálsiralmakban. De az sem hiányozhatott teljesen, ha gyermekek haláláról volt szó. Így Martial d’Auvergne, a Női Haláltánc szerzője, azt mondatja a kislánnyal, akit a halál anyjától ragad el: „Jól vigyázz babámra, játékaimra és szép ruhámra.” De ezt a megható hangot csak kivételesen lehet hallani. A kor irodalma oly keveset tudott a gyermek életéről! Mikor Antoine de la Salle egy anyát akar vigasztalni, aki elvesztette tizenkét éves kisfiát, semmi jobb vigasz nem jut eszébe, mint hogy egy még kegyetlenebb veszteségre hivatkozik, egy kisfiú szívrendítő esetére, akit túszként vittek el, és azután kivégeztek. A bánat ellen csak egy tanácsot tud adni: tartózkodjunk minden földi vonzalomtól. Tudálékos és száraz vigasztalás! De még egy rövid történetet is mond La Salle. Annak a halott gyermeknek népszerű történetét, aki visszajött sírjából és arra kérte anyját, ne sírjon, mert különben nem szárad meg halotti leple. És íme, ebből az egyszerű történetből — ezt sem a költő maga találta ki — hirtelen kicseng a költői gyengédség és jóságos bölcsesség, melyet hasztalan keresünk a hangok ezreiben, a sírfeliratok szörnyű memento morijaban. A népmese és a népdal minden bizonnyal ebben a korban is sok olyan érzést ápolt, amelyet a magasabb irodalom alig ismert.
A korszak egyházi és világi irodalmában uralkodó halálgondolat jóformán csak ezt a két szélsőséget ismerte: siránkozást a földi dicsőség rövid voltán és örvendezést a lélek üdvösségén. Mindaz, ami közben van — részvét, rezignáció, vágy és vigasztalás —, kifejezés nélkül maradt és úgyszólván elveszett a csúf és fenyegető halál túlságosan hangsúlyozott és túlságosan élénk ábrázolásai mögött. Az élő érzés elfásul a csontvázak és férgek egymásra halmozott képei között.
Szerb Antal fordítása
Forrás: Johan Huizinga: A középkor alkonya. [1919] Tizenegyedik fejezet. Az Athenaeum kiadása, Budapest, é. n. [1938]. (A kötet a Magyar Elektronikus Könyvtárban: >>>) A fordítás az 1937-es londoni kiadás alapján készült. 134-145. oldal
Karthauzi Dénes: Karthauzi Szent Dénes (1402/03 - 1471) németalföldi karthauzi szerzetes és egyházi író, fejedelmek és főpapok levelezőtársa, de még a pápának is írt bűnbánatra, az egyházi visszaélések megszüntetésére buzdító leveleket. Az itt hivatkozott munkájának eredeti címe Directorium vitae nobilium.