Így jutottam el végül Párizsba, ahol a leginkább virágzott e tudomány, tanítómhoz, az akkoriban igen nagy hírnévnek örvendő champeaux-i Guillhelmushoz[4], akinél kevés időt töltöttem; eleinte kedvelt, de hamarosan elviselhetetlenné váltam számára, mert megkíséreltem némely állítását megcáfolni, egyre gyakrabban jutottam vele ellenkező következtetésre, és vitáinkban többször sikerült fölülkerekednem. Még legkiválóbb diáktársaimban is nagy megbotránkozást keltettem ezzel, mivelhogy fiatal s a tanulmányokban még egészen kezdő voltam. Így vette kezdetét szerencsétlenségeim máig tartó sorozata, és minél híresebbé váltam a későbbiekben, annál inkább magam ellen ingereltem mások irigységét.
Végül, mivel koromhoz képest kiemelkedően tehetséges voltam, már egészen ifjú koromban saját iskolát akartam nyitni. Helyéül az akkori idők egyik legvirágzóbb városát, Melun királyi székhelyt szemeltem ki. Mesterem tudomást szerzett tervemről, és igyekezett, amennyire lehetett, távol tartani iskolámat a magáétól; titokban minden lehetséges módon azon fáradozott, hogy mielőtt elhagynám iskoláját, megakadályozza a magaménak előkészítését, és megszerezze kiszemelt helyemet. De mivel e vidék hatalmasságai között jó néhány ellensége volt, az ő segítségükre támaszkodva megvalósíthattam tervemet, és nyílt irigysége megszerezte számomra legtöbbjük rokonszenvét.
Röviddel iskolánk alapítása után olyan nevet szereztem a dialektika tudományában, hogy lassanként nemcsak egykori diáktársaim, hanem mesterem szűkebb körre korlátozott hírét is elhomályosította. Ezért aztán önbizalmam növekedtével iskolánkat áthelyeztem Corbeil-be, hogy ott, Párizs közelében, sűrűbben folytathassam kíméletlen vitáimat. Közben azonban kénytelen voltam egy időre hazatérni, mivel belebetegedtem a tudományokkal való mértéktelen foglalkozásba; néhány évig távol voltam Ile-de-France-tól,[5] miközben egyre buzgóbban törekedtek utánam mindazok, akiket a dialektika tudománya lelkesített.
Pár év elteltével, amikor már régen felépültem, egykori mesterem, Guillhelmus, aki addig főesperes volt Párizsban, felcserélve korábbi öltözetét, a szerzetes kanonokok rendjébe lépett, mint beszélik, csupán azért, hogy istenfélőbbnek lássék, s így magasabb rangot szerezzen magának, amint ez hamarosan meg is történt, hiszen Châlons püspökévé tették. De szerzetbe lépése nem tartotta őt távol Párizs városától, s abban sem akadályozta, hogy a szokott módon tovább foglalkozzék a filozófiával; a kolostorban, ahová hitbuzgósága ürügyén vonult vissza, tüstént szabályos nyilvános iskolát indított. Ekkor én is visszatértem, hogy retorikát hallgassak tőle. Vitáink során egyebek között arra is rákényszerítettem Guillhelmust, hogy az univerzálékról hirdetett tanait érvelésem nyilvánvaló bizonyítékai hatására módosítsa, sőt visszavonja. Ugyanis az univerzálék közösségéről szóló állítása szerint ugyanaz a dolog lényegileg a maga egészében egyszerre van jelen mindegyik hozzá tartozó egyedben, amelyek így a lényegben egyáltalán nem különböznek egymástól, csupán a járulékok sokaságából adódó változatosság áll fenn közöttük. Ezt az állítását úgy módosította, hogy ettől kezdve nem lényegileg, hanem indifferens módon való jelenlétről beszélt. S mivel az univerzálék kérdése mindig különösen nehéz volt (olyannyira, hogy Porphüriosz, midőn Eiszagógéjában[6] az univerzálékról ír, meg sem kísérli meghatározni, mondván, hogy az efféle feladat rendkívül nehéz), amikor Guillhelmus kénytelen volt megváltoztatni, majd elejteni állítását, előadása annyira hitelét vesztette, hogy többre a dialektikában aligha juthatott, hiszen ez a tudomány az univerzálék tételén áll vagy bukik.
Ezzel szemben a mi tanaink akkora tekintélyre és hírnévre tettek szert, hogy azok is, akik eleinte határozottan kitartottak mesterünk mellett, és a legteljesebb mértékben támadták elméletünket, mind iskolánkba sereglettek; sőt, mesterünk utóda a párizsi katedrán átengedte nekem a helyét, hogy a többiekkel együtt ugyanott hallgassa előadásaimat, ahol azelőtt ő, illetve mesterünk diadalmaskodott. Még alig néhány napja vezettem a dialektikai stúdiumokat, s mesterem már úgy szenvedett a féltékenységtől, és úgy háborgott haragjában, hogy azt elmondani is alig lehet; balszerencséje miatti dühét nem bírta sokáig visszafojtani, ismét megpróbált ártani nekem; és mivel nyíltan semmit sem tudott tenni ellenem, rútul megrágalmazta azt az embert, aki tanári székét átengedte nekem. Megfosztotta őt iskolájától, s állását egyik ellenfelemmel töltette be. Ekkor visszatértem Melunbe, és mint azelőtt, ott nyitottam meg iskolámat; s minél nyíltabban üldözött mesterem gyűlölködése, annál nagyobbra nőtt tekintélyem, a költemény szavai szerint:
Nagyra irigykednek, hegyoromnak támad a szélvész.[7]
Hamarosan ráébredt, hogy csaknem mindenki kételkedik hitbuzgóságában, s a háta mögött kárhoztatják, amiért nem hagyott fel a városi élettel; végül is a várostól távol eső helységbe költözött iskolájával és rendtársai gyülekezetével.
Tüstént visszatértem Melunből Párizsba, remélve, hogy távollétében nem fog háborgatni. De, mint mondottuk, helyünket a katedrán ellenfelünkkel töltette be, ezért iskolánk - akárha tanári székünk bitorlóját akartuk volna ostrom alá venni - a városon kívül, Szent Genovéva hegyén vert tábort. Ennek hírét véve mesterünk szemérmetlenül rögtön visszatért, s iskoláját, valamint szerzetestársainak gyülekezetét újra az előző kolostorba költöztette, mintha hívének ostromlott seregét akarta volna fölmenteni. Ám szándéka ellenére ezzel inkább ártott, mint használt helyettesének, akinek korábban volt néhány tanítványa, kivált jó hírnek örvendő Priscianus-előadásai[8] miatt, de Guillhelmus visszatértével mindenki elhagyta, s így kénytelen volt lemondani az iskola vezetéséről. Később pedig, immár nem remélve világi dicsőséget, szerzetessé lett. Hogy Guillhelmus visszatérése után hallgatóim milyen szócsatákat vívtak a disputációk során az ő diákjaival, s hogy a sors milyen győzelmeket juttatott híveimnek és nekem, azt magad is tapasztaltad. Még ha mértéktartó igyekszem is lenni, Aiax szavait kell idéznem:
...s ha talán e csatának
végét kérdezitek: nem győzött rajtam a bajnok.[9]
Mert ha én hallgatnék is, a tettek és az elért eredmények önmagukért beszélnek.
Mialatt pedig mindezek történtek, édesanyám, Lucia hazahívott Párizsból, ugyanis követni szándékozott atyám, Berengarius példáját, aki kolostorba vonult. Miután ennek eleget tettem, visszatértem Ile-de-France-ba, elsősorban azért, hogy teológiai tanulmányokat folytassak. Többször említett tanítónk, Guillhelmus ekkor már Châlons püspöke volt. A teológiában régóta az ő mestere, a laoni Anselmus[10] örvendett a legnagyobb tekintélynek.
4. Guillaume de Champeaux (kb. 1070-1121) skolasztikus gondolkodó, a "túlzó realizmus" híve.
5. Franciaországnak közvetlenül királyi kézben lévő területe (Párizs és környéke), szemben az uralkodó nagyhűbéreseinek uralma alatt álló tartományokkal (amilyen pl. Champagne, Flandria, Normandia, Burgundia stb. volt ekkoriban).
6. Porphüriosz (234 - kb. 305) újplatonista görög filozófus bevezetője Arisztotelész Organon-jához (eiszagogé = bevezetés)
7. Ovidius: Remedia amoris I. 369.
8. VI. századi nyelvtudós. Latin nyelvtanát (Institutiones grammaticae) a középkorban széles körben használták.
9. Ovidius: Átváltozások XIII. 89-90. (Devecseri Gábor fordítása.)
10. Anselme de Laon (kb. 1050-1117) teológus, Canterburyi Szent Anzelm tanítványa.