Szabó Lőrinc: Villon élete

A jó költők még a becsületes embereknél is ritkábbak – noha ezekből sincs sok.

Th. Gautier

François Villon, a középkor legnagyobb francia költője s talán az egész francia irodalom legigazibb lírikusa, 1431-ben született, Párizsban. Ahogy később az akasztófa árnyékában egy négysoros versében a gyengébbek kedvéért magyarázóan írta, a „Pontoise melletti Párizsban”. Egyik ősének Orace* volt a keresztneve. Apja szegény eredet, anyja szintén. Családját tulajdonképpen Des Loges*-nek vagy Montcorbier*-nak hívták; a költő a Villon nevet a nevelőapjától, Guillaume* Villontól, vagy de Villontól kapta. Montcorbier egy kis falu volt Burgundiában; ma már nincs meg. A Villon név kiejtése vitás; valószínűbb, hogy a sillon, pavillon stb. mintájára j hanggal Vijon-nak kell mondani.

A költő nagyon korán elvesztette édesapját, anyja, egyszerű és jóságos, írni-olvasni nem tudó, vallásos asszony, Clément Marot jegyzete szerint 1461-ben még élt. A jó eszű, félárva gyermeket 1436 körül anyai nagybátyja, az említett Guillaume de Villon vette magához. Maistre Guillaume de Villon jószívű és jómódú ember volt, a párizsi Saint-Benoit-Bestourné kollégiumi templom plébánosa, több ház tulajdonosa, jogtudós, aki egy ideig az egyetemen is tanított. A Piros kapu-nak nevezett házban lakott, a St. Benoit-kolostorban, a Sorbonne-kollégium mellett. Villon később meghatottan beszél róla, „hagyakozásai” során a könyvtárát testálja rá. Ez a nemes lelkű pap, akiről a költő harmincéves korában azt mondja, hogy:

…több volt atyámnál

magiszter Guillaume de Villon,

s szelidebb volt hozzám anyámnál

s átsegített pólyáskorom

óta annyi nehéz bajon…

ez a nagybácsi tanította az elemi ismeretekre a kis François Montcorbier-t, majd, mikor a fiú tizenkét éves lett, Villon néven beíratta az egyetemre, az úgynevezett szabad művészetek és tudományok fakultására. François Villon tizennyolc éves korában, 1449 márciusában, baccalaureus, huszonegy éves korában pedig, 1452 májusa és augusztusa közt, maître des arts, vagyis magiszter lett, és megkapta a licentia docendi-t.

Közben azonban sok minden történt, ami erősebben hatott rá, mint az iskola. A megalázott Franciaország már hosszú évtizedek óta az angol inváziót, a százéves háborút sínylette. E nagy küzdelem első szakaszában tudvalevőleg folyton az angolok győztek; V. Károly alatt a francia nép úgy-ahogy feltámadt; az őrült VI. Károly uralkodása idején az akkori „ősellenség” viszont már Párizst is bevette, és a király s a kimerült nemzet perszonálunióban egyezett ki a hódítókkal. A rivalizáló francia hercegek, a királypárti, illetve angolbarát nemesség, a jogait követelni kezdő polgárság és az agyonkínzott parasztság szörnyű birkózása és elsősorban maga a nemzedékek sora óta dúló háború minden erkölcsöt lezüllesztett, és szabadjára engedte a legveszedelmesebb ösztönöket. Az általános erkölcsi romlás az egyházat sem kerülte el. A király nemzeti, gallikán egyházat akart, ekkor folyt az avignoni és a római pápák közt a nagy schizmapör, a felső papság nagy része az angolok oldalán állt. Shakespeare történelmi drámáinak, a fehér és piros rózsa harcainak véres korszaka ez: ínség, öldöklés, szakadatlan politikai gyilkosságok, szövetségcserék és árulások mindenütt. Az ingatag, szomorú és babonás VII. Károly, noha végül mégiscsak az ő uralkodása idején szabadult fel Franciaország az idegen hódoltság alól, jobban törődött legendás kedvesének, Sorel Ágnesnek szép szemeivel, mint országa reménytelen gondjaival. A nyomor és a kétségbeesés kicsapongásokban, kegyetlenségekben, szertelen életvágyban próbált feledést találni. Mikor 1428-ban megindult az új nagy angol roham és Orléans ostroma, VII. Károly úgy dorbézolt, hogy azt mondták rá: „vígabban már igazán nem lehet országot elveszteni.” S ekkor történt a csoda; Jeanne d’Arc, a férfiruhás parasztlány, az isten küldötte Szűz új hitet adott népének, kilenc nap alatt felszabadította a 209 napos ostrom alól Orléans-t, sorra nyerte a csatáit, bevette Reimst, és megkoronázta a királyát. Később az ellenség pártján harcoló franciák, saját vérei, elfogták, s jó pénzért eladták az angoloknak, s azok francia püspökök ítélete alapján – 1431-ben, Villon születése évében – Rouenban, papírkoronával a fején, máglyára vitték, és boszorkányként elégették ugyan, de porait hiába szórták a Szajnába: ők maguk azt mondták, hogy „elvesztünk, mert egy szentet égettünk meg!” 1436-ban – amikor Villon már valószínűleg a nagybátyja oltalma alatt élt – a franciák visszafoglalták Párizst; a kis François két év múlva bizonyára szemtanúja volt VII. Károly párizsi bevonulásának, és 1453-ra már csak Calais csücske maradt angol kézen. Ugyanabban az évben foglalta el II. Mohamed Bizáncot, és döntötte meg a kelet-római császárságot.

Az erkölcstörténet kifogyhatatlan a százéves háború hatásának ismertetésében. Akit ilyen idők neveltek, az szinte előre levezekelte minden bűnét. Az igazságszolgáltatás teljes csődöt mondott, az emberek nagy része úgy élt, ahogy tudott. A diák Villonra egy már hetven-nyolcvan éve tartó háború minden nyílt és rejtett mérge hatott a jelen borzalmaiban. A feltámadás után is évtizedekig tartott, amíg az országban, melyet a hadseregen kívül az „Écorcheur”-bandák – a „Nyúzók” –, majd a Coquille banditái – a „kagylósok” – pusztítottak, úgy-ahogy megint rend lett. A király nem sokat segített, de kitűnő munkatársai – köztük Jacques Coeur, a nagyszerű kereskedő és kincstárnok, akit Villon is emleget – a feudalizmus romjain megteremtették a polgáriasodó új Franciaországot. VII. Károly fia, a zseniális és terrorista XI. Lajos aztán befejezte az újjáépítés óriási munkáját.

Ezeknek a tatárjárásszerű történelmi eseményeknek a keretébe, VII. Károly és XI. Lajos korszakába állítva kell néznünk és megítélnünk a költő és kora moralitását, egész lelkületét. Villont, mialatt derék borissza bírák, papok és polgárok körében nevelte a nagybátyja, kint az utcán és az iskolában már egészen más világ vette körül. Az angol terrort az anarchia rémuralma váltotta fel, nem fizetett katonák rablócsapatai, éhínség, járványok. 1438-ban ötvenezer embert vitt el a pestis, Párizsban huszonnégyezer düledező, lakatlan ház fenyegette a járókelők testi épségét, és nyújtott jó menedékhelyet a banditáknak, télen a környező erdőkből betörő farkasok az utcákról ragadták el a gyermekeket, és a rend csak 1445 körül szilárdult meg.

E züllött világban az iskola, az egyetem állapota is csak züllött lehetett. A tanítás nem volt komoly, a vizsgák és a vizsgáztatók még kevésbé. Minthogy az egyetemet az egyház fiókintézetének tekintették, a diákság is egyházi kiváltságokat élvezett, az írástudók, a clerk-ek például valamennyien a püspöki törvényszék illetékessége alá tartoztak. Következésképp egymást érték az összekülönbözések és a hatásköri viták a királyi és rendőri hatóságokkal. A diákélet maga kevés tanulásból és sok kocsmázásból, verekedésből, lebujozásból és még rosszabbakból állt. Párizs háromezer kocsmájában tizenöt-tizenhatezer diák dorbézolt, mértéktartóan vagy féktelenül, a felserdült Villon körül. Még csak lelkiismeretlenségnek sem vehetjük, hogy nyomtatott könyvek híján – az első nyomtatott francia könyv csak Villon halála után jelent meg – és a tökéletlen tanítási módszerek mellett oly kevéssel megelégedtek a tanárok, akik egyébként nagyrészt éppúgy korhelykedtek, mint tanítványaik. Egy kis klasszikus latin és középkori latin-zsargon, némi logika, retorika, poétika, a biblia egy-két részlete, és újtestámentumi történetek, görög-latin hitregék, Vergilius, Ovidius, meseszerű őskori és középkori történelem, valami bizonytalan földrajzi és természetrajzi anyag, régi filozófusok tanításai, főleg címekben, idézetekben és anekdotákban: körülbelül ez lehetett a tudás, amit – többnyire szájból, hallás útján – megszerezhetett az akkori filozopter. Villonnak kitűnő lehetett az esze, az emlékezőtehetsége és megfigyelőképessége, s az első években még szorgalmasan járta az iskoláit, konkrét tudásáról azonban – s főleg arról, ami első kézből szerzett műveltség – nagyon ellentmondók a megítélések. Magiszteri oklevele, melyet a szabad művészetek és tudományok fakultásán nyert, alsóbb fokú diploma: elsősorban arra volt jó, hogy tovább tanulhasson a jogi vagy teológiai szakon. Tovább is tanul, és nyilván doktorátusra készült, hiszen még a Nagy Testámentum írásakor, tehát 1461-ben is écolier-nak, diáknak nevezi magát.

A tanulás azonban egyre névlegesebbé vált. Villont elkapta az önállóság, a bor, a rossz társaság, a nők. Az egyetemi és a polgári hatóságok közt is minduntalan kiújultak a viszályok. Egyszer már akkor felfüggesztették a tanárok a tanítást, éspedig teljes félesztendőre, amikor Villon még kisdiák volt; s az egyetem sztrájkeszközei közt félelmes fegyvernek számított az a jog, hogy ugyanakkor a rektor a templomokat is bezárathatta. 1451-ben, Villon „érettségijének” évében, tehát épp akkortájt, amikor az egyetemi vezetők végre már-már kénytelenek voltak elfogadni a királyi iskolareformot, olyan vihar tört ki, amely három esztendőre fenekestől felforgatta a diáknegyed életét.

A párizsi egyetemnek akkor nem volt igazi központja, a kollégiumok, templomok, elszórt hallgatótermek csaknem az egész bal parti városrészt elfoglalták a tulajdonképpeni Quartier Latin, a Sainte-Geneviève hegy körül. Az új nagy botrányt egy csíny robbantotta ki. A diákok, hegyükről leszállva, a Saint Jean de Grêve templommal szemközti ház elől, amely a veszekedős és istenes özvegy Bruyères-né – ahogy mondták: Mademoiselle Bruyères – tulajdona volt, kiástak és diadalmenetben elvittek egy ősrégi, hatalmas és nevezetes mérföldjelző követ. A követ, melynek már az ősi diákhumor a Pet-au-Diable nevet adta, saját városnegyedük közepén, a Mont-Saint-Hilaire-en újra felállították. Az előkelő özvegy panaszára Robert d’Estouteville prévot – városbíró, elöljáró vagy főkapitány, egyébként Villonék régi jóbarátja, akihez a költő egy balladát is írt, és aki Victor Hugo Notre Dame-jában szintén szerepel – rendőreivel lefoglaltatta és beszállíttatta a követ a Palais udvarába. A diákság betört a királyi palotába, az őröket leütötte, és a Pet-au-Diable-ot nagy gaudiummal visszavitte a hegyre, s ott bevakolta, megláncolta, „rozmaringsipkával” koszorúzta. A kő lassanként az egyetemi szabadságjogok szimbóluma lett.

A diákok azonban tovább mentek, s amikor Mademoiselle de Bruyères, a megváltoztathatatlanba belenyugodva, új mérföldkövet állíttatott a háza elé, azt is elrabolták és eltüntették a Mont Sainte-Geneviève-en. Ennek az utóbbi kőnek a szintén nem jó illatú Vesse nevet adták, ezt is megkoszorúzták, és leláncolták és a Pet-au-Diable-lal együtt tánccal, nótával, muzsikával ünnepelték, miközben a járókelőket, sőt a tiszteket is arra kényszerítették, hogy tegyenek esküt a diákjog tiszteletben tartására. Ők maguk viszont igen kevéssé tisztelték a polgári rendet és a tulajdonjogot: fosztogatni kezdtek a városban, a hentesek boltjaiban húsokat akasztottak le a horgokról, a vásárcsarnokokból tyúkokat emeltek el, hordókat gurítottak ki Turgis kocsmáros Toboz-hoz címzett vendéglőjéből, egyszóval virágozni kezdtek azok az „ingyen-lakomák”, amelyekben – mint a Repues franches című későbbi diákballada-gyűjteményben bőséges bizonyság van rá – Villon vezérszerepet vitt a találékonysága révén. Nagy örömük telt a diákoknak a hangos éjszakai felvonulásokban is, melyeknek során leszedték a cégtáblákat, és a Medvé-t „összeházasították” a Kocá-val, a Szarvas-t a Papagáj-jal és így tovább.

A főkapitány végre megunta a dolgot és 1453. május 9-én megszállta a Sainte-Geneviève hegyet a diákok egy házban elbarikádozták magukat, még egy kis ágyú is került valahonnan: az ütközet vége az lett, hogy a rendőrség vagy negyven diákot letartóztatott, és a bűnjelekkel együtt elhurcolt. Erre valóságos háború tört ki. A rektor nyolcszáz diák és magiszter élén a foglyok kiszabadítására indult. A prévot engedett, a diákokat kiadta az egyházi bíróságnak. Emberei azonban, mikor a diákok diadalmenete már elvonulóban volt, valami félreértés folytán összetűztek a tüntetőkkel, s az újabb ütközetben sokan megsebesültek, és egy Mauregard nevű jogász meghalt. Az ügy ezzel vészesre fordult, az egyetem 1453 májusától 1454 februárjáig felfüggesztette a tanítást és bezárta a templomokat. Rengeteg további bírósági hercehurca és fellebbezés után a rektor végül teljes elégtételt kapott, és egy rendőrtisztnek, aki az összeütközésnél kezet emelt rá, lecsapták a jobb keze fejét.

A zavargásokból Villon nyilván alaposan kivette a részét, mindenesetre rendkívül érdekelték az ügy fordulatai, hiszen, mint a Testámentum-ból tudjuk, Pet-au-Diable címmel valami humoros eposzban, melyet regénynek nevez, fel is dolgozta az eseményeket. Testálásai során, nevelőapjáról beszélve, ezeket írja:

Könyvtáramat adom neki

s az „Ördögf…” regényt: barátom,

az a derék Guy Tabarie

másolta; az asztalfiában

hever füzetszám, odazártam;

a tartalma annyira friss,

hogy túlvisz a formahibákon,

bármilyen esetlenek is…

A burleszk eposz, sajnos elveszett. A Testámentum-ban Mademoiselle la Bruyères-ről is szó esik, a cégtábla-kalandok emlékeképpen pedig Villon ilyen tarka cégérek egész sorát hagyományozza különféle ismerőseinek.

De egyebet is ír később, az önéletrajzában, ezekről az „elveszett évek”-ről. A megbánás szól ebből a strófából:

Siratom ifjúságomat

melyben oly sokat hergelődtem,

s mely, hogy a vénség rámszakad,

elrejtőzött a tűnt időben.

Ellovagolt? Gyalog szökött? Nem!

Jaj, hogyan hát? Ki tudja!… Hopp,

csak úgy elrepült észrevétlen

s kincseiből mit sem hagyott…

Más helyen még erősebben, még nyíltabban beszél:

Tanultam volna, óh egek,

ifjuságom bolond korában,

izlett volna a becsület,

volna most házam, puha ágyam!

De én? Az iskola megett

csavarogtam, bitang fiú.

Ezt írva, most, majd megreped

a szívem, olyan szomorú…

A közállapotok általános ziláltsága, az egyetemi botrányok, a tanítási szünet, a mind veszedelmesebbé váló csínytevések s természetesen elsősorban a könnyelműség lassanként olyan útra vitte, amelyen ő is in profundum malorum süllyedt. Ismerősei és barátai közt egyre több akadt, akire derék nagybátyja és szomorú édesanyja – pedig őrá annyi őszinte bánkódással gondol a tékozló fiú, és olyan szép imát írt számára! – bizonyára csak rémülettel tekintett. Ezek közül való volt az egyik fentebbi idézetben szereplő Guy Tabarie; hogy milyen „derék” ember, még látni fogjuk. De volt köztük kitűnő, nemes, földesúri családból származó börtöntöltelék is, például a Villonnál két évvel idősebb Régnier de Montigny. Ez vezette be a fiatal költőt a korcsmák, utcalányok, hamiskártyások és kockások s végül a Coquille világába; néhány keserves és cifra esztendő után 1457-ben, a dijoni coquillard-perben, huszonkilenc éves korában felakasztották. Ugyancsak felmagasztalva végezte az életét négy évvel később Colin de Cayeux, egy lakatos fia, Villon gyermekkori szomszédja és pajtása, lecsúszott egyetemi hallgató. Mindenféle más jómadarak, uzsorások és banditák hosszú soráról számolnak be a Villon-életrajzok, egykorú rendőri és bírósági iratok újonnan feltárt adataival szinte túl élesen világítva meg a költő boldogtalan és homályos életének egy-egy szakaszát.

Ehhez az 1453 körüli korszakhoz, amelyben Villon még kétlaki életet élt az otthon és a titkos alvilág közt, a cimborák hosszú sora mellett természetesen hozzátartoznak a nők, a munkáslányok és széplányok, s egy-két úrinő: Catherine de Vausselles, Villon „reménytelen” szerelme, aki egyszer bizonyos Noëllel és társaival oly emlékezetesen megsulykoltatta a költőt, továbbá a botrányos életű, hírhedt pourras-i apátnő, Huguette du Hamel, s végül a „közönséges és zengzetes nevű lányok vidám bandája”, akikkel sorra megismerkedtünk a Nagy Testámentumban: Jehanneton, Jacqueline, Blanche, Perette, Ysabeau, Marion d’Idolle, Denise, nagy Breton Anci, az orléans-i kis Macée, aki meglopta Villont, és a többiek, és mindenekelőtt a la grosse Margot, a kövér Margot, akinek a Notre Dame-kolostor mellett volt a korcsmája. Ebben a lebujban a költő, akinek verseit már mindenfelé szívesen hallgatták, valósággal otthon volt: a tulajdonosnő barátja. Világhírű balladájában, melynek cinizmusát az „ajánlás” önmagára visszasújtó keserű megállapításai ellensúlyozzák, páratlan elevenséggel rajzolja meg a zsák a foltja szövetséget. Mennyit szerepelnek verseiben mindezek a tavernák, mennyit ezek a figurák, mennyit a tündéri és naturalista balladákban a gyönyörű és elrothadó női testek! A kövér Margot korcsmája volt az, ahol legszívesebben gyűltek össze a Montigny- és Cayeux-féle „deklasszék”, akik egyébként ebben az időben valamiért Dijon környékére tették át székhelyüket. Ezeket a korcsmákat természetesen nem mai szemmel kell nézni, tisztességes polgárok, ügyvédek és papok is nyugodtan együtt iddogáltak a kártyázó, veszekedő és verekedő társasággal. Sokszor poharazott a Toboz-ban, az Öszvér-ben vagy a Trou Perette-ben Villon kitűnő és kedélyes egyházi védőügyvédje is, magiszter Cotard, akit az Imádság Cotard mesterért strófáiban tett halhatatlanná a honoráriummal adós védenc.

Mindezek az alakok, világiak és egyháziak, és mindaz, amit műveltek, örök-emberi rajzuk ellenére oly idegenek és távoliak a mai erkölcsszemlélet számára, amennyire érthetetlen az a másik szokás is, hogy a középkori párizsiak majálisokat és bálokat rendeztek a temetőkben, elsősorban a Cimetière des Saint-Innocents-ban. Az Ártatlan Szenteknek ez az óriási temetője valóságos népliget volt. Ott terült el, ahol ma a Nagycsarnok van, négyszögletes fal körítette, s a falak mentén a nagy árkádok alatt hegymagasságban tornyosodtak a kiürített sírok csontjai, koponyái. Itt festették meg, öt-hat évvel Villon születése előtt, a híres és első Haláltáncot – a Danse Macabre-t – melyet világszerte rögtön utánozni kezdtek; a dominikánus szellemű, hatalmas freskón tizenöt mindenféle rendű és rangú klerikust és ugyanannyi laikust kényszerít körtáncba a vígan bokázó Halál, akit itt még nem csontváznak, inkább csak csontvázfejű, szétmálló kadávernek ábrázoltak. Párizs nevezetessége volt ez a nagy temető, földje mohón ette és türelmetlenül köpte a csontokat, sírjai közt és árkádjai előtt pedig táncolt, sírt, csókolózott, verekedett a nép, majdnem úgy, mint a korcsmákban. A középkori lélekben elmosódtak a bűn és megtisztulás, mennyország és pokol, élet és halál határai. A modern hitetlenség, ha lelkifurdalást érez, az észre apellál, kimutatja, hogy nincs bűn, és ezzel oldozza fel az embert. Önmegváltásának a ráció az eszköze. Villon és kora kikerülhetetlennek hitte és vállalta a gyarlóságot és a bűnt, de irracionális magasságba fellebbezett, és mindig fellebbezett! Az a kor a részegség és a szenvedély perceiben volt cinikus; nekünk a józan eszünk az. Villon jól tudta, hogyan vernek el az Elveszett Fiúk „mindent korcsmára meg leányra”, s közben folyton önvád kínozza, imádkozik és Hamlet síri borzongását érzi, másfél századdal Shakespeare előtt. Ártatlanok temetőjéről beszélve írja:

Ha szemlélem a hullaházban

a koponyák dúlt tömegét:

hogy tanácsúr volt-e korábban

vagy kincstárőr vagy mind cseléd

e sok ember: annak jelét

már nem mutatja semmi nyom;

ki püspök és ki póri nép,

azt megmondani nem tudom.

És itt vannak a nők, akik

súgtak-búgtak, összehajoltak;

tán királyné volt némelyik,

mások hódoltak s robotoltak;

itt vannak most e csonthalom vad

rendjében össze-vissza mind;

cimük és hatalmuk elolvadt.

Van még úr? Van még szolga? Nincs.

Meghaltak, Ég nyugtassa őket!

Testük penész és rothadék.

Nagyurak voltak, büszke hölgyek,

krém, sajtleves, rizs s mennyi még

táplálta őket töltelék;

porrá morzsolódtak, törődtek,

s itt tánc, s kacaj, mind semmiség…

Édes Jézus, oldozd fel őket!

A földi és lelki pokolban és a megváltás sóvárgásában ilyenformán élt a „szegény Villon”, a kis, sovány, csúnya, fekete diák, amikor egy tragikus kaland, melyet nem ő kezdett, kivetette védő otthonából, és vagabundussá tette.

1455. június 5-én, Úrnapján, este kilenc óra tájban, a Rue Saint Jacques-on, a St. Benoit órája alatt hűsölt a kőpadon vele egy Ysabeau nevű nő és Gilles pap. Egyszerre csak egy Jean le Merdi nevű diák kíséretében elhaladt előttük egy másik pap, Philippe Sermoise (vagy Chermoye), és amint meglátta Villont, éktelenül gyalázni kezdte valami homályos nőügy miatt, majd csuhája alól kardot rántott elő, Villon fejére sújtott, és felhasította a költő alsó ajkát. Villont elöntötte a vér, a szemtanúk ijedten szétrebbentek. Végre kardot húzott a költő is, és lágyékon döfte támadóját. Ekkor érkezett vissza Jean le Merdi, és lefegyverezte Villont, aki erre nagybátyja kolostora felé hátrált. Támadói üldözték. A költő felkapott egy követ, és leterítette vele Sermoise-t, akiről csak azután derült ki, hogy milyen súlyos a szúrás, amit kapott. Villon borbélyhoz futott, hogy bekötöztesse a sebét, és annak hivatalos kérdésére, hogy kicsoda, és hogy kivel párbajozott, ellenfelét megnevezte ugyan, de óvatosságból Michel Moutonnak mondta magát; aztán övéitől gyors búcsút véve, megszökött Párizsból, hogy elkerülje a vizsgálati fogságot. A sebesült papot kórházba vitték, a Châtelet vizsgálóbírója azonnal kihallgatta. Sermoise nem vádolta Villont, kérte, hogy ne üldözzék, és „bizonyos okokból, melyek erre késztették”, megbocsátott ellenfelének. Két nap múlva meghalt. Villont, aki gyilkos lett, távollétében száműzték az országból. A pap vallomásáról felvett jegyzőkönyv – és talán Robert d’Estouteville prévot barátsága – nagyon megkönnyítette a költő későbbi felmentését ebben az önvédelemből történt emberölési ügyben.

A gyilkosság körülményeit hivatalos aktákból pontosan ismerjük. Hogy azonban Villon hol és hogyan töltötte ezt a hét nehéz hónapot, amely most várt rá, azt csak sejteni lehet. A feltevések nagyon ellentmondóak. Az „országos kitiltást” ebben az időben nem vették nagyon komolyan, az elítéltet kikísérték Párizs határáig, és ott szélnek eresztették. Tekintve a viszonyokat, a szerencsétlen éhen halt, rablók áldozata lett, vagy beállt maga is banditának.

Lehet, hogy ez alatt a hét hónapos első száműzetése alatt egy ideig Villon is a banditákhoz, a coquillard-okhoz menekült, akik közt két cimborája, Montigny és Colin de Cayeux meglehetősen nagy szerepet játszott; ez azonban szintén csak feltevés. Ha csakugyan utánuk ment Dijonba, épp az 1455 novemberében megtartott nagy coquillard-pör idejére érkezhetett oda, amely egy időre szétugrasztotta a szakmák szerint megszervezett, csodálatosan összetartó, ezertagú, félelmetes bandát. A bandatestületnek hetvenhét tagját ugyanis elfogták, s közülük néhányat rögtön felakasztottak vagy olajba főztek. A pör részletes aktái ránk maradtak. Villon neve sehol sem szerepel bennük. Hogy tehát a költőnek volt-e igazi kapcsolata a Coquille-jal, azt csak gyanítani lehet. Mindenekelőtt abból, hogy több említett párizsi barátja fő-coquillard volt, s velük együtt később ő is részt vett bizonyos igazolt bűncselekményekben. Továbbá: valamiből el kellett tartania magát, s megélni csak rablásból élhetett meg, ekkor pedig már mindenesetre biztonságosabb volt bandában dolgozni, s nem a maga szakállára. S végül: most – vagy későbbi, ötéves exiliuma idején – Villon írt hat balladát a coquillardok argóján, elavult és tájszavakból, latin és titkos kifejezésekből összegyúrt speciális zsargonnyelvén. (A zsargon-balladák tartalma nem terhelő, a költő többnyire arra inti barátait, hogy hagyjanak fel veszélyes mesterségükkel.) Ezeken a meggondolásokon kívül csak a verseiben található célzások adnak némi támpontot a találgatásra, hogy a szökevény költő hol és hogyan élhetett a száműzetései alatt.

Legvalószínűbb az, hogy ez alkalommal Párizs környékén bujkált, jószívű ismerősök és ismeretlenek kenyerén tengődött. Nem volt igazi oka messze kerülni Párizstól, és tudhatta, hogy jó lesz kéznél lennie, hiszen családjának előkelő barátai bizonyára mindent megtesznek a rehabilitálására. Az biztos, hogy Bourg-la-Reine-ben, mint hat évvel később is hálásan emlegeti, Perrot Girart borbély napokon, talán heteken át jól tartotta disznópecsenyével. Ugyanakkor, a borbélynál vagy másutt, talán együtt is élt a pourras-i zárda – később Port-Royal – viharos múltú és jövőjű apátnőjével, a már szintén említett Huguette de Hamel-lel, akinek életét szintén részletesen ismerjük. Villon ez idő tájt viselt dolgairól csak ennyi bizonyos. 1456 januárjában aztán tisztázódott az ügye, s ő egyszerre két „lettre de remission”-t is kapott, egyet „François de Montcorbier”, egyet „François des Loges, autrement dit de Villon” névre. Visszatérhetett Párizsba.

A megrettent vagy legalábbis alaposan megszeppent költő boldogan pihente ki fáradalmait nagybátyjánál és kesergő édesanyjánál, őszintén megbánta bűneit, fogadalmakat tett, és ismét járni kezdett az egyetemre. Az év nagy része nyugodtan telt el. Eleinte legfeljebb az asztalos Chasia Cholet-val, Guy Tabarie-val, a Pet-au-Diable regény másolójával és a lajtos Jean Le Loup-val találkozgatott. Nemsokára azonban jelentkezett Colin de Cayeux is. A rendes élet és munka már mégsem ízlett Villonnak, s ő lassan visszacsúszott előbbi életébe: tivornyázott, csalt, és sohasem volt elég pénze. Valami szerelmi bánat is nyomta – a Catherine de Vausselles-ügy, vagy más – amire egész életében minduntalan visszatér, s ami miatt még sírfeliratában is „a szerelem mártírjának” nevezi magát.

A rejtélyes nőről, aki szédítette, az ő homályos célzásain kívül semmit sem tudunk. Valaki megcsalta, becsapta, édes szavakkal rászedte, s ő ki akart szabadulni a „nagyon szerelmes börtönből”, amely összetöri a szívét, ezért hát elbujdosik Angers-ba: ezt erősítgeti az úgynevezett Kis Testámentum-ban, amelyet 1456 vége felé írt. Ez a háromszázhúsz sorból álló vers az első komolyabb munkája, mintegy fiatalkori vázlata későbbi főművének, a Nagy Testámentum-nak; igazi címe: Les Lais, vagy Les Legs, vagyis: Hagyaték. Öt évszázad tradícióját már aligha lehet megváltoztatni, de Villon élesen kikelt az ellen, hogy a Hagyaték-ot Testámentum-nak, akár Kis Testámentum-nak nevezzék; igazi Testámentum-ában, melyet a kicsivel szemben ma általában Nagy Testámentum-nak hívunk, így tiltakozik még a cím megváltoztatása ellen is:

Most jut eszembe, hála isten,

hogy azt a hagyatéki verset,

mit ötvenhatban írtam, innen

távozva, tetszett némelyeknek

elnevezni Végrendelet-nek.

Nem volt joguk rá, hirdetem!

De hát, amit valaki szerzett,

nem ura sokszor maga sem!

Öt évvel később, a Nagy Testámentum-ban is sűrűn beszél arról a nőről, a „fondor szépségről”, aki 1456-ban úgy rászedte és meggyötörte. „A kivert és megtagadott szerető” néven emlegeti magát, és így ír:

– Ha a nő, kit hűségesen

szolgáltam, akinek örültem,

s akitől annyi gyötrelem

kínját-piszkát megadva tűrtem,

megmondja mindjárt s egyszerűen,

hogy mit akar – de nem! nem ám! –

könnyű lett volna menekülnöm

horgáról idejekorán.

Bármit mondtam neki, csupa

fül volt, mindig meghallgatott,

még megjegyzést sem tett soha,

sőt azt is némán tűrte, hogy

hozzáhajolok, rásímulok;

mellette elröpült a gondom…

Így lassan mindent kitudott,

de csak gúnyból és hogy befonjon.

Mivel más helyen ennek a rejtelmes nőnek anyagi kapzsiságáról is beszél, a most idézett leírást olvasva az ember nem tud elzárkózni a gyanú elől, hogy Villont talán feljelentésekkel fenyegette és zsarolta ez a szép nő, s hogy a költő azért lett bandita, hogy legyen pénze biztosítani „szerelme” hallgatását.

1456 karácsonya után Villon elhagyja Párizst. Angers-ben, amelyet újra célpontjának jelölt meg, egy nagybátyja élt, öreg pap; de semmi jele, hogy csakugyan felkereste volna. Pedig komolyan készült a látogatásra, mégpedig nemcsak azért, hogy a kedvesét felejtse. Volt rá más oka, és volt más célja is, amit megint könyörtelen vizsgálóbírói akták bizonyítanak.

1457 tavaszán, három-négy hónappal Villon második elbujdosása után, a „derék” Guy Tabarie egy Pierre Marchand nevű papnak, aki később a párizsi Châtelet rendőrtisztje lett, egy korcsmában spiccesen olyasmit kezdett fecsegni, hogy az elmúlt télen betörésben vett részt, melyet azóta sem fedeztek még fel: néhány barátjával kirabolta a Collège de Navarre – ma: Technikai főiskola – pénztárát, ahol a teológiai fakultás pénzét őrizték nagy vasládákban. Marchand egy álló hónapig nap nap után nagy türelemmel szedegette ki Guy Tabarie-ból az eset részleteit, ő maga is jelentkezett valami hasonló új munkára, s mikor a fecsegő már mindent feltárt, jelentette az ügyet a Châtelet-ben. A rendőrség és a károsultak csak akkor értesültek róla, hogy betöréses lopás történt. A tetteseknek egyelőre csak hűlt helyét találták, Guy Tabarie is megugrott, és csak egy év múlva került hurokra.

Vallomásából a következő tényállás derült ki. 1456 telén, karácsony előtt, a Rue St. Jacques-ban, az Öszvér-ben együtt vacsorázott Colin de Cayeux, egy bizonyos Petit Thibault és Petit Jean, fekete szakállas, harmincéves, alacsony kis ember, akit „fortis operator crochetorum”-nak, vagyis kiváló kasszafúrónak ismertek, továbbá egy Don Nicolas nevű picard pap, Villon és ő. Vacsora után, tíz órakor, fekete köpenyben, kötélhágcsón bemásztak a Collège de Navarre kertjébe, azután a kollégiumba. Ő – Tabarie – kint a kertben vigyázott, és a köpenyeket őrizte, bent pedig Petit Jean éjfélig dolgozott: sorra „megoperálta” a vasalt ládákat, s az egyiknek a fenekéről végre ki is emeltek egy zsákot ötszáz arany écu-vel. A pénzen megosztoztak, de őt becsapták: őrködéséért mindössze tíz aranyat kapott. Utána áldomást ittak a Pomme de Pin-ben, s ott Villon előadta társainak, hogy újabb hasonló jó „szüret”-re lesz kilátás, mert ő elmegy Angers-ba, terepszemlét tart a nagybátyjánál, akinek egy barátjánál szintén van öt-hatszáz arany, majd azt is elrabolják. Ezt tárta a rendőrség elé 1458-ban a „derék” Guy Tabarie, ezt vallotta a kínpadon is.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Villont legfeljebb harmadsorban sarkallta meglépésre a szerelmi bánat. Sokkal inkább az a vágy vitte, hogy mikorra a betöréses lopást felfedezik, ő már ne legyen Párizsban, s hogy ugyanilyen kényelmes módon mielőbb újabb aranytallérokhoz jusson. Ezzel aztán igazán bandita lett belőle, és megkezdődött öt évig tartó második bujdosása.

A huszonöt éves, boldogtalan költő 1456 végétől 1461 őszéig volt erdők, mezők, országutak vándora, börtönök lakója. Mint első bujdosásáról, erről az ötéves bolyongásáról sem tudtunk semmi biztosat. Amit a coquillard-kapcsolatok gyanújáról előbb már elmondtam, az is talán ebbe a korszakába illik inkább az életének. Vagy ebbe sem? Látom, a Nagy Testámentum egyes strófáinak és sorainak homályos utalásaiból az életrajzírók – nem az újabban divatos vie romancée-k szerzői, de komoly filológusok és kutatók – hogyan következtetnek például kóborútjainak az irányára. Abból a parányi tényből, hogy egyik versében mellékesen odavetve előfordul Roussillon városka neve, már konkrétumot olvasnak ki; holott ezt a városnevet esetleg csak a szóban forgó ballada tizenhat -illon végződésű sorának rímkényszere vitte a versbe. Vidéki bebörtönöztetéseit szintén mind más és más időpontra teszik, számát csökkentik vagy növelik, okaiul különféle sejtelmeket hoznak fel. Egyáltalán jellemző a komoly Villon-életrajzokra, hogy csak ott biztosak, ahol vagy a költő maga közöl valami használható adatot, ami nagyon ritkán fordul elő, vagy pedig ahol egykorú bűnügyi akták állnak rendelkezésre. Az utóbbi esetben teljes megvilágításban, szinte novellisztikusan feldolgozva látjuk egy-egy nap történetét. Nagyon sok kortörténeti akta, adat és feljegyzés van, amely általában Villon korára vagy életének mellékszereplőire vonatkozik; róla magáról alig esik szó. Sokszor egyes verssorainak az értelmezésénél is ilyen külső adatokat kell segítségül venni, bár néha nagyon ellentmondóak, vagy sokféle megfejtést engedélyeznek. Vaskos modern könyveket írtak már össze Villonról, de nincs bennük több, mint amennyit az igazi kutatók és szövegkritikusok, Longnon, Jean-Marc Bernard, Marcel Schwob vagy Gaston Paris, Pierre Champion, Moland mondanak. A lényeget, az igazat, szinte szóról szóra ismétli valamennyi: aktákat kivonatolnak. J. Chapiro, a németül író francia is inkább csak kor- és erkölcstörténetileg bővíti-szélesíti Gaston Paris kitűnő Villon-könyvének tartalmát, amelyen ez az én összeállításom elsősorban alapul.

De térjünk vissza Villon öt kóbor esztendejére. A költő mindenesetre bejárta az északi és északnyugati Franciaországot. Feltételezett, valószínű vagy biztos állomásai: Angers, Bretagne, Poitou – a két poitevia dialektusban beszélő nő lakóhelye –, Dauphiné, Orléans, Dijon, Blois, Bourges, Moulins – a „jó város!” – és Meung (Mehun) sur Loire. A földrajzi rend és az időrend nagyon bizonytalan. Ennek megfejtése különben franciáknak sem lehet igazán fontos, nekünk még kevésbé.

Legértékesebbnek azt kell tartanunk, hogy az ágrólszakadt, lerongyolódott, kiéhezett csavargó-költőt szörnyű nyomorúsága idejében hercegek is fogadták. Villon egy, sőt talán két ízben is vendége volt hosszabb-rövidebb időre Blois-ban Charles d’Orléans, és Moulins-ban Jean II. de Bourbon hercegnek. Charles d’Orléans, a komoly, szomorú és művelt arisztokrata, a finom szerelmi lírikus, maga is „börtönviselt” ember volt: huszonöt évet töltött angol fogságban. Lehetséges, hogy egy ideig Villonnak nemcsak menedéket, de fizetést is adott, mint a blois-i költői kör állandó tagjainak. Valamelyik blois-i költői versenynek – talán utólagos – emléke a herceg kéziratos versgyűjteményében Villon balladája, melyet a költő a nagyúr megadott témájára írt: „Szomjan halok a forrás vize mellett…” Hogy a barátságot mi és mennyire rontotta meg, arra csak kombinációk adnak választ.

Jean II. de Bourbonhoz Blois-ból került Villon; ez a herceg is mutatott iránta némi érdeklődést, és egy alkalommal hat arany tallért adott neki. Villon további verses pumpoló kísérlete elől azonban elzárkózott. Ezekben az arisztokrata udvarokban néhány fellengzős és modoros stílusú hálálkodó, illetve könyörgő balladát is írt Villon: nem növelik a dicsőségét, de szorult helyzetében bizonyára hasznukat látta vagy remélte. Charles d’Orléans kislányának, Marie-nak szertelenül patetikus verses ünneplése is érthető, hiszen – talán – börtönből mentette ki Orléans-ban az az amnesztia, amelyet akkor kapott, mikor a hatvankilenc éves herceg és harmadfél éves lánykája a várost meglátogatta. Ettől a vidéktől később versben is aggódva óvta barátait Villon, hiszen Orléans mellett, Montpipeau-ban kötötték fel régi cimboráját, Colin de Cayeux-t, akinek „nem sikerült” a fellebbezése. Az Elveszett Fiúkhoz intézett „szép intelmében” így ír:

Kalapotoknak, jó fiúk,

elvész a legszebb rózsaszála.

Ki enyveskéz Rueil-be jut

vagy Montpipeau-ba, ha irhája

kedves, hát vigyázzon magára;

ott lézengett s bukott le ő:

fellebezni akart s – hiába –

ott veszett Colin de Cayeux!

A legsúlyosabb helyzetbe megállapíthatóan 1461 nyarán került a kóbor poéta: az igazságos és vaskezű Thibault d’Aussigny Meung-sur-Loire börtönének mély pincéjébe vetette, vasban és kenyéren-vízen tartotta. A „kis Robert” volt az őre. Villon mindkettőjüket, de különösen a püspököt – Thibault d’Aussigny és a gúnyképpen használt, gyűlöletes Tacque Thibault néven egyaránt – a Nagy Testámentum nyitányában oly elkeseredetten szidja-gyalázza, mint soha senkit. Nem csoda: egyébként is aláásott egészségét, amelyet régebben „uzsorásoknak akart eladni”, a szörnyű tömlöc teljesen megrendítette. Viszont jó gondolatai is támadtak a magányban. Magába szállt, s valószínűleg ott írta a Szív és a test vitájá-nak bűnbánó balladáját.

A meungi börtönben kötél vagy sorvadás formájában biztos halál várt rá. De 1461. július 22-én meghalt VII. Károly, és burgundi száműzetéséből hazajött a trónörökös, akit Reimsben XI. Lajossá koronáztak. A nagy reformkirály bejárta az országát, és 1461. október 2-án Meungbe érkezve szokás szerint kegyelmet adott néhány rabnak, köztük Villonnak.

A testben-lélekben elkínzott költő egyenesen hazament Párizsba. Ez a legvalószínűbb feltevés. Otthon eleinte nem mert nyilvánosan mutatkozni, mert az 1458-as körözés, amit Guy Tabarie vallomása alapján adtak ki, még érvényben volt ellene. Megbújt tehát a nagybátyjánál. És a harmincéves Villon csöndben kijózanodva, félig-meddig már megérve, írni kezdte művét, a Nagy Testámentum-ot.

Harmincéves koromra a

szégyent bizony fenékig ittam,

nem vagyok sem egészen buta,

sem egész bölcs… De kutyasorban

sínylődtem: hadd érje miattam

Thibault d’Aussignyt a panasz,

– így kezdte, és szorgalmasan, elmélyedve dolgozott, mialatt szobájába bezúgott a Sorbonne nagy harangja. Írás közben, mint egyes részletekből ki-kiviláglik, még nem tudott bizonyos személyi változásokról, amelyek időközben Párizsban történtek. Tehát csakugyan alig mozdult ki. A 173 nyolcsoros strófa anyagába, megfelelő helyekén beiktatta 21 régebben vagy ekkor készült önálló lírai versét, úgynevezett balladákat és rondókat, és ez az így összesen 2023 sornyi terjedelemre megnőtt nagy mű korának első költőjévé, a francia líra fél évezred óta csodált és ünnepelt hősévé emelte.

Körülbelül egy esztendeig tartott ez a békés, nyugodt és munkás élet. Rokonai közben kijárták számára az elévülést, illetve a meungi királyi kegyelem érvényesítését az előző bűnökre. A költő kissé megerősödött, kezdett kijárni. A kövér Margot korcsmája bezárt, ő maga eltűnt; de az új tavernák se voltak rosszak, és megint csak akadtak cimborák, úgyhogy Villon 1462. november 2-án lopás gyanúja címén – vagy talán inkább csak mert oly rossz volt a híre – a Châtelet-be került. Robert d’Estouteville főbíró helyén, ideiglenesen, már más ült, Villonnak nem volt meg a régi hatalmas protektora. Már mégis majdnem kiengedték, mikor az egyik prokurátornak eszébe jutott a hat évvel azelőtti betörés a Collège de Navarre-ba; a bűncselekményre Villon amnesztiát kapott, de most köteleznie kellett magát, hogy a lopásból rá jutott részt, százhúsz aranytallért, mint magántartozást, három év alatt három részletben visszafizeti a teológiai fakultásnak. Nagybátyja kezességére öt nap múlva, 1462. november 7-én szabadon engedték.

A már hatvanas éveit taposó Guillaume de Villon bizonyára kifizette volna szerencsétlen unokaöccséért a háromszor negyven aranytallért, s Villon maga már bizonyára nagyon félt, és nagyon óvatos lett. A százhúsz écu ellenében a földi igazságszolgáltatás is engedélyezte az új, tisztességes életet. Villon persze nem tudott volna kibújni a bőréből, nem vetkőzhette volna le minden rossz hajlamát. De alighanem meg tudta volna fékezni. Hiszen már majdnem úgy élt, mint a többiek, a jó polgárok. Legfeljebb néző mert lenni ott, ahol tíz évvel előbb még vezérkedett. A Nagy Testámentum egész hangulata azt mutatja, hogy végre igazán rendes életet akart kezdeni. A hetykeség és a csípős nyelv még nem halálos bűn.

És Villon mindössze csak hetyke és kötekedő volt azon a novemberi estén is, amelyen bizonyos Robin d’Ogis nevű új barátjával és két másik fiatalemberrel vacsora után a Rue des Parcheminiers „Szekér” cégérű házából, ahol d’Ogis lakott, a maga lakása felé haladt a Rue St. Jacques-on. Sajnos az egyik ablakból az esti sötétségben még lámpafény szűrődött ki. A Villonékhoz indult társaság benézett: a szobában Ferrebouc püspöki jegyző és írnokai dolgoztak. Talán azon a nehéz írásművön, amelynek megszerkesztésével még VII. Károly bízta meg az egyházat: a király, aki annak idején cserbenhagyta Jeanne d’Arc-ot, utólag szégyellte magát, és elrendelte, hogy a francia püspökök, akik az angolok oldalán máglyára vitték Franciaország Szentjét, indítsanak perújítást, és utólag lehetőleg hozzanak kedvező ítéletet az országmentő parasztlány ügyében… Egyszóval Villonék benéztek Ferrebouchoz, s minthogy valamiért mindnyájan haragudtak rá, bekiabáltak hozzá, és beköptek az ablakán. Ferrebouc és írnokai kirohantak az utcára, veszekedés, majd verekedés támadt. Villon abban a percben, hogy öklözésre került a sor, óvatosan félrehúzódott, Robin d’Ogis azonban kardjával földre sújtotta Ferrebouc mestert, aki szerencsére nem sebesült meg komolyan. Robin d’Ogis még leszidta Villont a gyávaságáért, aztán mindenki iszkolt. A társaság ellen körözés indult, Villon is megszökött, de elfogták, és december elején már megint a Châtelet-ben ült letartóztatásban. D’Ogis még novemberben kegyelmet kapott a tulajdonképpen igazán jelentéktelen rendzavarásért, Villont azonban a párizsi prévoté rövid úton „à estre pendu et estranglé” – „kötélre és megfojtásra” – ítélte.

Az ítélet annyira komolytalannak látszott, hogy Villon eleinte nem is törődött vele, és egy négysoros kis versében szemtelenül kigúnyolta a halált; nemsokára azonban megrettent, és ekkor írta a börtönben gyönyörű és hatalmas vezeklő balladáját. Az Akasztottak-ét, amelyben társaival együtt már a bitófán látta magát:

Kilúgozott, záporvert tetemek,

feketére száradtunk a napon;

holló kivájt az arcunkból szemet,

szemöldököt, szakállt, – most kopaszon

lengünk, és soha egy perc nyugalom:

folyton bokázunk, össze- s szétborulva,

ahogy táncunkat a szél dühe fújja;

varju vagdal, hogy roncs szita legyünk.

A rossz bukását példánkon tanulva

kérjétek az Ég irgalmát nekünk!

Ugyanakkor a Parlamenthez – a Tanácshoz, melyhez a fellebbezési ügyek tartoztak – apellált. Bármennyire is reménytelennek találta a kilátásokat Garnier, a fogház őre, elfogadták a folyamodványát. A fellebbezési törvényszék – az ügyről megvannak az akták – 1463. január 5-én új ítéletet hozott; a kötélhalált megsemmisítette, de „tekintettel nevezett Villon rossz életére”, tíz évre kitiltotta a költőt Párizs területéről. Villon így friss és felvágott nyelvű versben, A fellebbezés balladájá-ban boldogan dicsekedve fejezte ki örömét a halálmadár Garnier jóslatának bukásán:

No Garnier, mit szólsz a sikerhez?

Jó ötlet volt? vagy őrület?

Irhája hogyne volna kedves

minden állatnak, – ha vered,

rúgkapál, ahogy csak lehet;

s mikor mint síri szózatot

elzengték ítéletemet:

jobb lett volna, ha hallgatok?!

Egy másik lelkendező és elég gyönge balladában megköszönte a Törvényszéknek az új ítéletet, és három nap haladékot kért, hogy elbúcsúzhasson az övéitől. Kérelmét teljesítették.

1463. január 8-án elhagyta anyját, nagybátyját, Párizst.

Többet nem tudunk róla.

Semmi egykorú arcképe nem maradt ránk.

Nevelőapja 1468-ban halt meg.

Ő maga meddig élt? Száz évvel később Rabelais néhány anekdotát jegyzett fel róla, hogy Angliába ment, és hogy öregségében a saint-maixent-i abbénál éldegélt, Pointeu-ban.

Rég megcáfolt képtelenségek.

Olyan nagy és igazi költő, mint Villon, nem hallgatott volna el egyszerre és végleg; márpedig semmi nyoma semmi újabb költeményének. A valóság, én is azt hiszem, csak az lehet, hogy korán megrokkant teste nem bírta soká a bujdosást. Így azután bizonyára hamar elérte a halál vagy kötélen, vagy árokparton.