Embedded Files
Az első közzététel dátuma: Apr 13, 2018 9:49:8 PM
D-Balogh Andrea, 2017. január 11.
A Szerelmi Bíróságot (The Court of Love) 1168 és 73 között állította fel Poitiers-ben az Aquitániai Eleonóra királyné* körüli udvarhölgyek egy csoportja (pl. Marie de Champagne*, Ermengarde (Narbonne őrgrófnője) és Flandriai Izabella). A bíróság huszonegy esetben ítélkezett szerelmi ügyekben, és filozófiai vitákat rendezett a szerelem természetéről, elsősorban arról, hogy létezhet-e igaz szerelem házasságon belül.
A döntés az volt, hogy nem valószínű, mivel a szerelem természete az érzés szabadsága, és az újdonság, megismerhetetlenség élménye, a hölgyek és urak pedig ezt teljességgel ellentétesnek érezték a házassággal. Ezzel egybehangzóan írta meg Andreas Capellanus* Az udvari szerelem művészetéről (De Amore*) szóló művét ugyanebben a korban.
Aquitániai Eleonóra királyné (1122 körül - 1204): VII. Lajos francia király (1120-1180, uralkodott: 1137-1180) felesége (1152-es válásukig), majd II. Henrik angol királyé (1152-1189).
Marie de Champagne: VII. Lajos és Eleonóra királyné elsőszülött lánya (1145-1198)
Andreas Capellanus: feltehetően francia születésű szerző, valószínűleg Marie de Champagne udvaronca. Nevét az itt szóba kerülő műve örökítette meg, más biztosat nemigen lehet róla tudni.
De Amore: Andreas Capellanus 1186 és 1190 között keletkezett műve. A latin cím jelentése: a szerelemről. Vitatott, hogy tanítja, gúnyolja vagy tárgyilagosan leírja a szerelemnek a Marie de Champagne udvarában megvalósuló gyakorlatát, mindenesetre a 12. század közepétől kibontakozó lovagi költészetet, és ezen keresztül a nyugati civilizációt erősen meghatározó művek egyike.
A lovagkor volt ez, a keresztes hadjáratok időszaka, virágzott a lovagi kultúra és a trubadúrköltészet. A társadalom nemesekre és közemberekre oszlott. Az utóbbiak dolga az volt, hogy munkájukkal terményeket, eszközöket termeljenek, a nemesek dolga pedig az, hogy szervezzék és védelmezzék a társadalmat, amit hűbérláncokba rendeződve oldottak meg. A hűbérlánc logikája "a kisebb szolgálja a nagyobbat, a nagyobb védelmezi a kisebbet" elve volt. A vagyon alapja a földbirtok (=hűség bére, hű-bér) volt. Legfelül volt a király, az ő közvetlen hűbéresei voltak a nagybirtokosok, azoknak a hűbéresei a kisebb birtokosok, akiknek szintén lehettek még kisebb hűbéresei.
A hadviselés is ennek megfelelően szerveződött. Adott méretű birtoknak megfelelő számú lovagot kellett kiállítania, akik hűbérurukhoz csatlakozva vonultak be a király vagy egy nagyobb úr seregébe. Békeidőben a lovagok hűbéruraik (vagy a király) várában időztek (az udvarban), és sporttal, politikával valamint szerelmi kalandokkal foglalták el magukat. Ők voltak a társadalom elitje, az élvonal, a menő sportolók (lovagi viadalok résztvevői, bajnokai). Bár voltak közöttük vallásosak is (pl. lovagi szerzetesközösségek), de a többségre a világi életmód volt jellemző. Az udvar volt az ő közös társasági terük, ahol gazdasági és politikai szövetségek köttettek meg vagy bomlottak fel. Sportviadalokat tartottak, komédiások, énekmondók, zenészek, művészek és trubadúrok gondoskodtak a szórakozásukról.
A házasságokat a korban nem szerelmi érzés alapján kötötték meg, hanem a családok közötti szövetségeket, birtokegyesítéseket stb. pecsételték meg így, amin az egész dinasztia jövője múlott. Ezek a család boldogulásáról, utódnemzésről szóltak, és törvényesen nyilvánulhattak meg benne a természetesnek, ámde alantasnak tartott testi vágyak. A nemesi hajadonokra e rendszerben úgy tekintettek, mint befektetési eszközre, amelyet jó áron ki lehet majd árusítani egy másik nemesi családnak. Ezért az ő erényüket semmilyen csorba nem érhette, folyamatosan szem előtt voltak, sok esetben apácáknál nevelkedtek. Ugyanez már nem volt igaz a férjezett nemes hölgyekre, akik férjük kíséretében egy nagyobb úr (vagy úrnő) udvarában időztek, vagy saját udvart tartottak fenn. Ők bizonyos határok között belekóstolhattak a magánélet szabadságába, persze csak illendő és udvari módon. (Az illetlen és közönséges mód továbbra is lenézés és kritika tárgya maradt.)
Nem véletlen, hogy a Szerelmi Bíróságot hölgyek hozták létre. A házassággal szemben a szerelmet az emberi lélek megnemesítését célzó magasztos hevületként ábrázolták. Kimondták, hogy a házasság (gámia) és szerelem (amoria) egymást kizáró fogalmak. (A szexualitás a kettő határán billegett, mert bár a szerelem magasztos hevülete nem az alantas testi vágyak kielégítésére szolgált, a beteljesülés mégis (hallgatólagos) része volt a románcnak.) Nem volt ez más, mint a megmerevedő, a magánéletre nézve kínosan korlátozó társadalmi rendszer frivol alapról induló, ám mégis komollyá váló kritikája.
A lovagi kultúra valójában a sztárkultuszról szólt, mindenki menő akart lenni. A Szerelmi Bíróság felmagasztosította és divatba hozta a házasságon kívüli szerelmet, amihez először is kellett egy házasság, és aztán egy mellette fenntartott huzamosabb kapcsolat, vagy egymást követő kapcsolatok sora. Így egyszerre nyert igazolást a házasság léte és a fenntartott mellékkapcsolat. Mindenki, aki magát divatosnak szerette volna érezni, igyekezett részt venni ilyenben. A hölgyek és urak az udvar nyilvánossága előtt zajló szerelmi románcai (feltéve, hogy követték az udvari körök illendőséggel kapcsolatos elvárásait, lásd lejjebb) illeszkedtek a köreikben nagy népszerűséggel terjedő szerelmi regények és énekek fordulataihoz, szinte újraélték azokat. Ez volt a "menő". Nem nyerhetett mindenki lovagi tornát, de annyit bárki megtehetett, hogy választott magának egy kellemes külsejű (mindenképpen férjezett) hölgyet, és illendően udvarolni kezdett neki, megfizetve egy trubadúrt, hogy írjon a nevében szerelmes dalokat, illetve egy festőt, hogy fessen róla képet, és így tovább. Így a menők, a sikeresek közé tartozhatott. Az igazi sztárok persze a tornákat nyerő bajnokok és a szépségükért, illetve elmésségükért ünnepelt hölgyek voltak, valamint a népszerű dalszerzők, a híres trubadúrok.
Nem szabad elfeledkezni róla, hogy ezeknek az embereknek közben megvolt a saját jól vagy rosszul sikerült házaséletük, amely akkor is zajlott, ha a "kirakatba" a szerelmi románcot tették. A férjek presztízsét valójában emelte az, hogyha feleségük az ünnepelt, sokak által imádott hölgyek sorába tartozott. Tudtak ezekről a románcokról, hiszen vaknak és süketnek kellett volna lenniük, hogy ne vegyék észre. Ráadásul többnyire megvoltak a saját románcaik más hölgyekkel. E mellékes kötelékeknek többféle haszna is volt a férj és az adott nemesi család számára: egyes hűbéreseket még inkább a hűbérúrhoz kötött, vagy alkalmas volt a jutalmazásra, motiválásra, a kegy kimutatására, előmozdíthatta a lovagok karrierjét. Segített a rejtett feszültségek más irányba, ellenőrzött módon való csatornázásában is (pl. egy hatalmaskodó hűbérúrral szemben a lovag érezhette úgy, hogy "törlesztett", illetve kimutatta virtusát). Emellett a kor emberei tisztában voltak azzal, hogy az udvari szerelem egy eszmény, egy divat, egy filozófia, a valóság pedig más. A férfi-női kapcsolat valósága rengeteg ellentmondást tartalmazott, történtek nőrablások, és nem egy, a finom modorra egyébként hangsúlyt helyező nemes úr simán felpofozta (akár szemtanúk előtt is) a saját feleségét stb. Ugyanakkor természetesen voltak jól sikerült, gyengéd házasságok is.
Az illendőség biztosította a házasságon kívüli kapcsolat magasztos voltát. Az udvar nyilvánossága előtt szövődő szerelmi románcnak meg kellett felelnie az elvárásoknak. Szabott rituáléja volt, amelyre egész illemszabály-gyűjtemény épült (ezek közül néhány ma is érvényben van, és innen származik udvarias szavunk is). Először a lovag és a hölgy összepillantanak, és szívük megdobban. Majd a lovag távolról imádja a hölgyet, aki titkon vonzódik hozzá. Ezután a lovag többszörös, szenvedélyes szerelmi vallomása következik, amit a hölgy meghallgat, ám erényesen elutasít. A lovag esküdözik, önmegtartóztatást fogad, és hősi tetteket igyekszik végrehajtani. (Nem szabad elfeledni, hogy a "más hölgy nem kell nekem" esküt letévő lovag közben esetleg otthon, a saját várában nős volt. A kor embere ebben nem látott ellentmondást.) A lovag végül már látványosan szenved a kielégületlen vágytól, akár bele is betegszik. Ekkorra már mind az ő baráti köre (más lovagok), mind a hölgy barátnői köre (más udvarhölgyek) a nőt győzködik arról, hogy engedjen az udvarlásnak. Egy bizonyos ponton a hölgy beadja a derekát, és titkos légyottra megy a szerelmes lovaggal (ezt általában a barátok szervezik meg), ahol kegyeiben részesíti. Később a lovag már akár naponta teljes nyíltsággal jár ki-be a hölgy lakosztályába, kapcsolatuk "udvari" része közösségi elfogadást nyert. Voltak olyan románcok, melyek csak rövid ideig tartottak, vagy inkább a módinak szóltak, de voltak olyanok is, melyek hosszú, elkötelező kapcsolattá váltak a partnerek számára.
Az illendőséget bizonyító tetteknek nyilvánosság előtt, meggyőzően kellett történniük (pl. a lovag szerelmi sóvárgása vagy megbetegedése). Ez mesterkéltté, teátrálissá tehette az egyébként valódi vonzalomra épülő kapcsolatot a felek között. Pl. kötelező volt a hölgytől kapott keszkenőt mások előtt csókolgatni, majd sóhajtozások közepette a szív fölé, a ruházatba rejteni, ami a sokadik eset után nagyon unalmassá válhatott. A nő viselkedését ugyanúgy szabályok irányították. Megítélték azt, aki mindjárt az első vallomásnál megadta magát, kötelező volt még néhányat kivárnia, akkor is, ha valóban tetszett neki a lovag, és szívesen igent mondott volna. Ez az előítélet (hogy a derekát gyorsan beadó nő erkölcstelen) egészen jelen korunkig megmaradt a férfi-női kapcsolatot illetően. A trubadúrok által írt szerelmes énekek is ugyanazokat a fordulatokat használták egy idő után, a dalszerzők zsinórban ontották a fantáziátlan, csupa sóhajtozásról, távolról imádásról, epekedésről szóló műveket (hiszen az udvar nyilvánossága előtt ezeknek illett elhangoznia).
Érdekes forrás a Bűvös köntös című ének, amely népszerű volt a korban, és sajátos fényt derít az udvari szerelem viszonyaira. Artúr király udvarában játszódik, és arról szól, hogy egy bűvös köntös kerül a királyné és hölgyei birtokába, amelyről tudni kell, hogy csak abszolút erényes hölgyön mutat jól, akinek még soha nem volt házasságon kívüli szerelmi viszonya. Minden hölgy végigpróbálja az udvar színe előtt, de senkin nem áll jól. Egyetlen hölgy van, akin jól mutat. Először fel sem akarja próbálni, nagyon szabódik, de végül ráerőltetik a köntöst, és így mindenki előtt lelepleződik erényessége. A meglepő fordulat itt következik be: a hölgy férje szégyenkezik felesége miatt, aki ilyen kínosan erényesnek bizonyult, hogy még egy lovagi udvarlója sincsen. Jó barátai pedig (hogy helyreüssék a csorbát) elhatározzák, hogy összeszövetkeznek, hátha sikerül a hölgyet elcsábítani. A történet jól mutatja, hogy a korban egyenesen kívánatosnak tekintették a házasságon kívüli kapcsolatok meglétét.
Forrás: a Poliamoria Magyarország.hu honlap: >>> (halott link)
Page updated
Google Sites
Report abuse