A történtek után az öreg mester, akit - mint föntebb említettem - a heves féltékenység és némelyek áskálódása ellenem fordított, éppen úgy támadott engem a teológiában, mint korábban Guillhelmus a filozófiában. Volt az iskolában két tanítványa, akik különösen kiemelkedtek a többiek közül: a reimsi Albericus és a lombardiai Lotulfus. Ezek annyival hevesebben fondorkodtak ellenem, amennyivel nagyobbra tartották magukat. Mint utóbb kiderült, főleg az ő sugalmazásukra tiltotta meg nekem a szégyentelenül ellenem izgatott mester, hogy az ő előadásainak színhelyén folytassam a glosszaírás éppen megkezdett mesterségét, méghozzá azzal az ürüggyel, hogy ha ebben a munkában - kezdő lévén e tudományban - valamit véletlenül tévesen írnék, azt hinnék, ő tette. Amikor a hallgatók minderről értesültek, mélyen felháborodtak az irigység ilyen nyílt ármánykodása felett, amelyhez foghatóról eddig nem is hallottak. De minél nyíltabb volt ez az ármánykodás, annál nagyobb megbecsülést szerzett számomra, s az üldöztetés csak növelte dicsőségemet.