A középkor fogalma

"középső kor", "középkor" (media aetas): reneszánsz elnevezés (15-16. század); az antikvitás és az antik szellem újjászületése közé ékelődő korszak.

1. A középkor kezdete és vége, korszakolása

kezdő- és végpont, helyszíntől függ

korszakolás történelmi értelemben

a Római Birodalom bukásától (476) vagy a Benedek-rend megalapításától (529) Amerika felfedezéséig (1492) vagy az angol ipari forradalomig (1640)

kora középkor

érett középkor

késő középkor

korszakolás gondolkodástörténeti (szellemtörténeti, eszmetörténeti, művelődéstörténeti, filozófiatörténeti) értelemben

patrisztika (1-8. század)

a keresztény dogmatikát létrehozó egyházatyák (patres ecclesiae) tanításain, tekintélyén alapuló bölcselet. A kereszténység fejlődése során a 2. század folyamán megszilárdul az Újszövetség iratainak kánonja: ez lehetővé teszi annak a fajta teológiai érvelésnek a kialakulását, amely állításait a Bibliából vett helyekkel támasztja alá. A teológiai érvelés másik alapja „a hit szabálya” (regula fidei), a keresztény vallásnak rövid, a püspökök által jóváhagyott összefoglalása, amelynek célja az eretnek nézetek kiszűrése.

A patrisztika fénykora a 4-5. században volt; ekkor működnek a nagy görög egyházatyák: Nagy Szent Vazul (329 vagy 330 - 379), Nüsszai Szent Gergely (335 vagy 336 - 394 után), Aranyszájú Szent János (344 és 347 között - 407), valamint a latin atyák: a keletiek tanításait a Nyugat számára közvetítő, értelmező (Milánói) Szent Ambrus (339-397), a Bibliát latinra fordító Szent Jeromos (347 - 419 vagy 420), és a patrisztika legnagyobb hatású gondolkodója, a „Nyugat tanítója”, (Hippói) Szent Ágoston (354-430).

A patriszika gondolkodóinak célja a hit védelme, megszilárdítása; a dogmák (hittételek) kidolgozása, rendszerezése és értelmezése. Mindebben segítség számukra az antik filozófia: Platón, illetve Ciceró közvetítésével a metafizikus filozófiák, sztoicizmus, neoplatonizmus. A dogmákat később az egyház zsinatai fogadják el.

Az egyik meghatározó célkitűzésük a hit és a tudás viszonyának tisztázása. A korai keresztény egyház egyik legfontosabb gondolkodója, Tertullianus (160 körül - 225 körül) Krisztus feltámadására vonatkozó nevezetes kijelentése: Credo, quia absurdum est (Hiszem, mert képtelenség), aminek értelme: történelmi eseményként pont azért hiszem el, hogy Jézus feltámadt, mert akkora képtelenség, hogy nem lehet utólagos filozófiai spekuláció. A szentírás-magyarázó Órigenész (184 körül - 254) úgy vélte, "A keresztény tan szellemében egyenesen jobb, ha valaki értelemmel és bölcsességgel fogadja el a tantételeket, mint ha csupán egyszerű hittel ragaszkodik hozzájuk. [...] A helyes tanok elfogadására és a többi elvetésére ugyanis nem egyszerűen a hit teszi képessé az embert, hanem csak a tudáson alapuló hit." Szent Ágoston szerint a hitnél való lehorgonyzás azokra az emberekre jellemző, akik túl restek vagy túl ostobák a tudományokhoz.

Források:

a szegedi Ságvári Endre Gyakorlógimnázium honlapja: >>>

a (részben) ez alapján készült Wikipédia-szócikk: >>>

Kultúrtörténet blog: >>>

az ELTE Szabadbölcsészet szakának honlapja: >>>

skolasztika (9-15. század)

A patrisztikához hasonlóan tekintélyelvű gondolkodásmód, illetve rendszer; a Biblia és az egyházatyák tekintélyén kívül a zsinatokra is hivatkozik. Az antik gondolkodók közül a skolasztikusok számára Arisztotelész válik meghatározóvá (ez jelenti a patrisztikából a skolasztikába való átfordulást), bár Platón is hat még a 12. századig. (Arisztotelész műveit Európa elfelejtette, de a középkor derekán arab közvetítéssel visszajutottak hozzánk: a Szentföldről visszatérő keresztes lovagok hozták haza más - kulturális és anyagi - értékekkel együtt.) Az auktorokkal nem szállnak vitába, csak kommentálják őket, jegyzetekkel egészítik ki műveiket - az ebben megnyilvánuló tekintélyelvűség erénye és korlátja is a skolasztikának.

A hit és a tudás összefüggéseivel a skolasztika is foglalkozik. Az irányzat atyjának számító Cantenbury Szent Anzelm (1033-1109) híres megfogalmazásában: Credo ut intellegam (Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, de azért hiszek, hogy értsek/belátásra jussak. Mert hiszem: amit nem hinnék, nem is érteném) - ami úgy értendő, hogy (előzetesen) hiszem Isten létét, hogy ennek következtében egyáltalán intelligálni tudjak (Őt és minden mást).

A skolasztika virágkorát 1200 és 1300 között éli, legjelesebb képviselője Aquinói Szent Tamás (1225-1274). Az ő munkásságának meghatározó törekvése összhangba hozni Arisztotelész filozófiáját a keresztény tanítással, és ezáltal átfogó filozófiai rendszert alkotni.

Mielőtt az arisztotelészi filozófiát bevonták volna a keresztény gondolkodásba, a teológia pusztán szentírás-magyarázat volt. A hit megértését megvilágosodás útján képzelték el, és ismeretlen volt a racionális elemzés útja. Aquinói Szent Tamás ezzel szemben az arisztotelészi tudományfogalmat vette alapul, és tudományos módszerrel kimutatta a teológia tudomány voltát, ezzel megalkotva a teológia tudományelméleti leírását. Az arisztotelészi természettudományos világmagyarázat jóval felülmúlta az addig ismerteket. Ebből kifolyólag egyesek számára úgy tűnt, hogy ami filozófiai síkon igaz, az teológiai szempontból lehet téves, és amit a hit tanít, az egyes esetekben tudományos szempontból nem igaz, vagyis két igazság van: egy természettudományos és egy hitbeli, és mindkettő egyszerre érvényben van. Aquinói Szent Tamás volt az, aki bebizonyította, hogy nincs két igazság, hanem csak egy igazság van, ezért a tudomány és a hit megállapításai mindig egybeesnek. Ha ellentmondást látunk, akkor vagy a természettudomány művelője téved, vagy a teológus értelmez rosszul valamit.

források:

Wikipédia/Skolasztikus filozófia: >>>

Wikipédia/Aquinói Szent Tamás: >>>

Kultúrtörténet blog: >>>

korszakolás művészettörténeti értelemben

A középkor az az időszak, amikor a kereszténység gyakorlatilag kizárólagos hatással van a kultúrára, és ezen belül a művészetre is; megfogalmazható ugyanez az egyház kulturális hegemóniájaként (egyeduralmaként) is.

Mint minden művészettörténeti korszak, a(z ilyen értelmű) középkor is leginkább a világlátásával és a vele összefüggő ízlésvilágával jellemezhető. A világlátás és az ízlés folyamatosan és kölcsönösen befolyásolja egymást.

ókeresztény korszak (4-5. század)

romanika / román kor (11-12. század)

gótika (12-14. század)

2. A középkor világképe

a valóságnak van megtapasztalható és tapasztalaton felüli (transzcendens) szférája

a transzcendens szféra kettőssége: menny és pokol

a világ így háromszintes

átmeneti állapot: siralomvölgy, előjáték az örökléthez. nem ez számít.

a földi valóság jelképként való értelmezése

tökéletlen, változékony, diszharmonikus, mulandó - tökéletes, rendezett, harmonikus, állandó, örök

A világ egészéről Isten teremtményeként gondolkodik a középkor, így a természetben is Istent keresi és találja. A középkori ember nem feltételez szembenállást, de még lényegi különbséget sem önmaga és a természet között, önmagára ugyanis a természet (a teremtett világ) részeként tekint. Így aztán sem gondolkodását, sem művészetét nem jellemzi a természetre való rácsodálkozás, különösebben megfigyelni valónak sem tartja a természetet.

Az, hogy az ember a természet része, nem elvont gondolat a középkor számára, hanem mindennapi gyakorlat. A földön és a földből élő ember munkáját, a munkáján keresztül pedig az egész életmódját a természet határozza meg. A földműves a természetnek elsősorban a ciklikus (évről évre ismétlődő, körforgásként értelmezhető) jellegével kerül kapcsolatba, így a világ működésével kapcsolatban is ciklusokban gondolkodik. Ennek az a jelentősége, hogy bár tapasztal változást az ember a világban, ennek nem érzékeli semmilyen irányát, nem feltételez tehát fejlődést, és jellemzően nem is várakozik arra, hogy a világ körülötte végérvényesen változzon meg, például társadalmi, politikai vagy gazdasági vonatozásban. Az uralkodó személyének megváltozásának ilyen módon nem tulajdonít hatalmas jelentőséget: királyok trónra lépésében, uralkodásában, majd halálában ugyanazt a ciklikusságot érzékeli, mint a természetben. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy az e világot változékonynak, lényegében mégis állandónak ismeri a középkor.

Az időnek ennek ellenére mégis van jelentősége a középkori ember számára, mert vallása arra tanítja, hogy a világnak és történetének (történelmének) értelme és célja van, mégpedig Isten tervének megfelelően. A történelemnek nagyon határozott kezdő- és végpontja van számára: a teremtés, illetve a végítélet. A két végpont között azonban az idő inkább csak telik, de nem halad.

3. A középkor Istenképe

A középkor vallásosságában feltűnő hangsúlyosságot kap a keresztény vallás dualisztikus jellege, kétpólusú volta. Ha nem is egyenrangú, de egymáshoz mérhető szerephez jut ebben a gondolkodásban az Isten és a Sátán, az abszolút jóság és az abszolút gonoszság megtestesítője. A világot csak Isten teremtette, de működésére a Sátán is igyekszik befolyással lenni. Istennek terve van a teremtett világgal, és ez nem más, mint az ember üdvösségre jutása (az tehát, hogy az ember az erényei jutalmaképpen a mennyországba jusson). A Sátán viszont minden eszközzel és folyamatosan arra tör, hogy e terv megvalósulását meghiúsítsa: ő abban érdekelt, hogy az ember elkárhozzon (bűnei következtében a pokolra jusson). Ennek érdekében vég nélkül kísérti az embert, csábítja a bűnre, kihasználva gyengeségeit, vágyait, azon késztetéseit, amelyek forrása a test, az ember fizikai mivolta. A Sátán kísértéseinek az isteni gondviselés tart ellent: az erényeseket, a hozzá fordulókat Isten felvértezi a kísértésekkel szemben, és segíti őket abban, hogy olyan életet élhessenek, amelynek jutalma az üdvösség.

4. A középkor emberképe

A középkor az emberről (is) elsősorban mint Isten teremtményéről és terveinek főszereplőjéről gondolkodik. A teremtmények közül az ember a legfontosabb, ő volt a teremtés célja, az egész világ az ember számára, az ember kedvéért lett. Az ember az egyetlen teremtmény, aki Isten képmása, azaz akiben van valami isteni is.

Az ember isteni alkotóeleme a lelke. Ebből következik a középkor számára, hogy az embernek egész életében lelke szavát kell követnie, hiszen ezen az úton Isten szól hozzá (sőt: Isten sehogy máshogy nem szól az emberhez, mint a lelkén keresztül). Mindemellett az embernek kötelessége minden lehetséges módon kényeztetnie a lelkét: folyton azt keresnie, mi szolgálja a lelke javát, mi elégíti ki a lelke igényeit. Ennek érdekében az ember figyelme is a lelke felé kell, hogy forduljon: fontossá válik a befelé fordulás (meditáció), az elmélkedés, a szemlélődő (kontemplatív) magatartás.

Nem kevesebb (csak negatív értékű) fontosságot tulajdonított a középkor az ember nem isteni alkotóelemének, azaz a testének, amely a földi, fizikai világhoz köti, és amelynek szintén vannak igényei, vágyai: ezek a vágyak szintén tettekre késztetik az embert. Csakhogy amíg a lélek vágyainak kielégítése az üdvösség felé tereli az embert, a testi vágyakban a sátáni kísértés érhető tetten, és így ha az ember kielégíti ezeket, az kárhozatra juttatja. A Sátán ugyanis jól tudja, hogy az emberre a testén keresztül van, lehet csak hatása, hiszen az belőle az, ami nem isteni. Ezért aztán az ember jól teszi, ha lelkének kényeztetése mellett testének sanyargatásával, testi vágyainak megtagadásával is kifejezi, hogy ellene mond a Sátán kísértésének, és ragaszkodik Istenhez - hogy kettejük közül Istent választja. Ez a gondolkodásmód az alapja a középkor aszkézisének, az önsanyargató életmódnak. Az aszkéta ember úgy fogja fel, hogy fizikai késztetéseinek ki nem elégítésével legyőzi éhségét, szomjúságát, fáradtságát, szexuális vágyait, kényelemszeretetét, és így képessé válik csak a lelkére figyelni.

A középkori vallásos felfogás szerint az embernek minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy meghal. A középkor jelmondataként gyakran idézett memento mori kifejezés szó szerinti jelentése az, hogy "emlékezz a halálra", lényegét tekintve azonban nem a halálra kell emlékeznie a középkor emberének, hanem arra a tényre, hogy halandó, hogy nem fog örökké élni. Minthogy nem tudhatja, melyik percben éri a halál, hogy mikor kell Isten ítéletére bíznia magát az üdvösséget vagy a kárhozatot illetően, élete minden pillanatában erényesnek és (meggyónatlan) bűnöktől mentesnek kell lennie.

Abból fakadóan, hogy az emberrel kapcsolatban elsősorban teremtmény volta fontos a középkornak, érthető, hogy figyelme középpontjában nem az egyéniség, az egyes ember áll, hanem az emberi nem egésze, mindaz, ami közös minden emberben. A kor vallásos felfogásában minden ember Isten nyájába tartozik, a nyáj pásztora pedig Jézus. Közösséget feltételez tehát a középkor az emberek között, mégpedig testvéri közösséget, az istengyermekség közösségét. Nem gondolkozik viszont másfajta nagyközösségekben: sem nemzetiben, sem kulturálisban, sem nyelviben. Az egyház ennek megfelelően nemzeteken és országokon felül állt, és a (nyugati) kereszténység nyelve egységesen a latin volt.

Az embernek szabad akaratot tulajdonított a középkor, mégpedig leginkább abban, hogy az ember szabadon választhat az erény és a bűn között. A választás szabadsága azonban csak a gyakorlatban igaz, erkölcsi értelemben semmiképpen sem. Isten és ember kapcsolatában ugyanis az ember első szabad döntése az volt a Biblia szerint, hogy visszautasította a felé irányuló isteni szeretetet, amikor a kedvéért megteremtett Édenkertben elkövette az ősbűnt, megszegte az egyetlen tilalmat, amit Isten a tudomására hozott. Ezt a bűnt a kereszténység eredendő bűnnek nevezi, azaz úgy tartja, hogy az egész emberi nem bűne, így aki embernek születik, osztozik benne (ezt az eredendő bűnt mossa le a keresztvíz, tehát aki megkeresztelkedik, az ezzel a gesztussal feloldozást kap az eredendő bűn alól). Az ősbűn óta az ember adósa Istennek, és erkölcsi kötelessége, hogy törlesszen. Szintén erkölcsi kötelezettséget mér az emberre az, hogy Jézus meghalt érte a keresztfán, hogy ezzel megváltsa a bűneitől és megnyissa előtte az üdvözülés lehetőségét: ez olyan elképesztően hatalmas lehetőség, amit ki kell használni, amivel menthetetlen hálátlanság nem élni. Mindezek folytán az embernek kötelessége az erényt választani, még ha technikailag meg is teheti, hogy a bűnhöz pártol - a következmények, Isten büntetése ugyanis nem azonnal érik el.

5. A középkor társadalomképe

A természet mintájára a középkor a társadalomban is állandóságot feltételezett: a változásokat ciklikusnak érzékelte, fejlődést nem feltételezett. A társadalmi rend megváltozásának lehetőségével ezért a középkori ember nem számolt: arra sem számított, hogy be fog következni, és az sem igen merült fel benne, hogy erőszakosan meg lehetne változtatni. A középkor hosszú évszázadai során éppen ezért ritkák voltak a felkelések, lázadások; a politikai berendezkedés megváltoztatására direkt módon törekvő forradalmakról pedig egyáltalán nem lehet beszélni.

A társadalom felépítése a teremtett világét tükrözi: ahogy a teremtésben szigorú hierarchia érvényesül, úgy a társadalom is az egyértelmű alá-fölérendeltségek rendszere, méghozzá kettős rendszer: az egyházi és a világi hierarchia egymással párhuzamosan, egymás tükörképeiként vannak jelen a társadalomban. Ahogyan a teremtett világnak egyetlen abszolút ura van, Isten, úgy - Európa nyugati felén - az egyházi hierarchia csúcsán a római pápa, a világi hatalmi rend egyszemélyi vezetője pedig - legalábbis elvben - az egész kereszténységet egyesítő birodalom császára. Ahogy a pápa alatt az egyházi hierarchiában a bíborosok (kardinálisok) következnek, alattuk az érsekségek és a szerzetesrendek helyezkednek el, az érsekségek alatt a püspökségek, a szerzetesrendek alatt pedig az apátságok, úgy a világi struktúrában a hűbéri rendnek megfelelően szintén egyre nagyobb számban következnek egymás alatt az egyre kisebb hatalommal rendelkező vazallusok. A hierarchia szereplői felfelé szolgálattal, lefelé pártfogással tartoznak.

Feudalizmus: földbirtok, öröklési rend

Helyhez kötöttség

6. A középkor viszonya a műveltséghez, művelődéshez

A középkor sötétsége: a felvilágosodás korszaka nevezte a középkort sötétnek, szemben önmaga világosságával. A világosság-sötétség e szóhasználatban szellemi értelmű: az emberi értelem, a józan ész (ráció) érvényesülését, illetve ennek hiányát jelenti. A felvilágosodás tehát azt hiányolja a középkorban, amit önmagában a legfontosabbnak tart.

Ez a meglátás, ez a negatív értékítélet azonban nem teljesen jogos. A középkorban az általános műveltség szintje valóban drasztikusan zuhant az antikvitáshoz képest: az átlagember nem foglalkozott tudományokkal, nem törekedett műveltségre, és a művészetnek sem volt sem fogyasztója, sem alkotója. A műveltség, művelődés, még az antik kultúra szelleme is fennmaradt azonban a kultúra fellegváraiban, az írásbeliséget őrző egyházi intézményekben - elsősorban a kolostorokban, amelyekben a szerzetes papság legműveltebb köre élt és tevékenykedett.

Szerzetesrendek, kolostorok

A kolostorokban jelentős könyvtárak kaptak helyet, s a fontosnak tartott műveket kézzel írott könyvekbe, kódexekbe másolták. E kódexeket gyakran igen tetszetős formában állították elő, iniciálékkal (díszes kezdőbetűkkel) és miniatúrákkal (apró, színes festményekkel) díszítették.

A nyugat-európai szerzetesrendek közül Nursiai Szent Benedek úgynevezett bencés rendje a legrégebbi: első kolostorukat 529-ben alapították Itáliában, Monte Cassinónál. Szent Benedek Regulája (a szerzetesrend szabályzata) az imádságot és a munkát (ora et labora) jelöli meg két legfontosabb feladatukul, s ebbe a tevékenységbe beleértette a rendszeres olvasást, művelődést is. 1098-ban alakult a cisztercita rend, amely elsősorban az erdőirtásokkal, mocsárlecsapolásokkal szolgálta Európa civilizálását: ekkoriban kezdett átalakulni a táj, s léptek a lakatlan bozótok helyébe a szorgos kezek által megművelt szántóföldek. 13. századi alapításúak a kolduló (vagyontalan) rendek: Assisi Szent Ferenc követői a ferencesek (a rend alapítása: 1209), Szent Domonkosé a domonkosok (1215).

A szerzetesrendekről és a kolostorokról részletesebben: >>>

A Karoling reneszánsz

Rövidebb időszakokra a középkor során is újjáéledtek a művészetek; az első és legnevezetesebb ilyen időszak I. (Nagy) Károly frank király, majd császár (742-814) uralkodásának ideje (768-814), valamint közvetlen utódainak kora, amelyet Karoling reneszánszként is szokás emlegetni (a 8. század végétől a 9. század végéig). Nagy Károly volt az az uralkodó, aki ismét fontosnak tartotta a könyveket, s az ezzel kapcsolatos tevékenységet - hatalmánál fogva - kellő hatékonysággal támogatni is tudta. Könyvtárosa, Yorki Alcuin hozta létre a császári könyvtárat, amelyben antik műveket is átmentett a jövő számára. Latin szerzőktől mindössze öt-tíz eredeti könyv maradt ránk: az antikvitás ismeretét jelentős részben a Nagy Károly alatt kezdődő könyvgyűjtésnek és -másolásnak köszönhetjük. Ekkor alakították ki a Karoling kori írásmódot, betűtípust is, amely a komplikált gót betűnél jóval praktikusabbnak bizonyult, s amely mai írásunknak is alapja. A könyvek kultusza Károly halála után sem szűnt meg: utódai idején annyira értékesnek tartották ezeket, hogy az elképzelhető legdrágább kötéssekkel látták el őket. A könyvtábla gyakran elefántcsont faragvány volt, amit ékkövekkel és domborított arannyal díszített keretbe foglaltak. Az európai uralkodók gyakran rendeltek maguknak vagy ajándékba ilyen könyveket. A Karoling reneszánsz rövid (kb. száz évet magába foglaló), de felfoghatatlanul intenzíven pezsgő korszaka nélkül Róma emléke talán visszavonhatatlanul a feledés homályába merült volna.

Egyetemek

Az egyház a 13. századtól kezdve egymás után alapította az egyetemeket. A legelső a bolognai volt, de az elsők közé tartozik a párizsi egyetem, a Sorbonne is. Ezzel a kolostorok és az általuk fenntartott iskolák helyett lassan a városok váltak a kultúra igazi központjaivá. A városokban egy-egy nagy tanáregyéniség köré új ismeretekre szomjas diákok tömege sereglett, így szerveződött meg a független közösség, az egyetem, amelynek lényegéhez tartozott a belső önkormányzat. Universitason, azaz egyetemen eredetileg a hallgatók és a tanítómesterek függetlenségét, önrendelkezését értették. Párizsban és a mintáját követő helyeken az egyetem egyházi intézmény maradt: tanárai mind, hallgatói pedig zömmel papi személyek voltak. Testületük - universitasuk - a professzori kar által választott rektor ('vezető', 'igazgató') irányítás alatt állt, aki a pápát kivéve minden egyházi és világi hatalomtól független volt. A párizsi mintától sokban eltért a bolognai, ezt leginkább világiak látogatták. Itt az universitast csak a diákság alkotta, ők a maguk köréből választottak rektort, a tanárokat pedig munkáltatóként foglalkoztatták.

A párizsi ún. teljes körű egyetem volt, ami négy kart, fakultást foglalt magába. Az egyéb tanulmányokra előkészítő szabad művészetek kara volt a legnépszerűbb, amelyen a hét szabad művészetet (septem artes liberales) oktatták, és amely így a mai gimnázium és bölcsészettudomány vonásait ötvözte. Itt a legalsó szintű egyetemi végzettséget, a baccalaureus ('babérkoszorús') címet lehetett megszerezni – ilyen fokozattal taníthattak az alsóbb iskolákban. Innen még két-három év további tanulás kellett a magister ('mester') fokozat megszerzéséig, amely jogot adott előadások tartására a szabad művészetek karán. Ezután következhetett a felső karok, a teológiai, a jogi és az orvostudományi fakultás valamelyikének látogatása, amelyet már jóval kevesebben végeztek el. Ennek sikeres befejezése a legmagasabb végzettséget, a doktori ('tanítómester') címet nyújtotta – e tudós mesterek taníthattak az egyetemek felső karain. Különálló természettudomány és közgazdaságtan ekkor még nem létezett, műszaki ismereteket pedig sehol sem oktattak, mert azt nem tekintették tudománynak.

A magasabb karok látogatásának feltételeként elsajátítandó hét szabad művészet elnevezésből a szabad kifejezés arra utal, hogy szabad emberhez méltó, azaz nem kétkezi mesterség, nem tartozik a hét mechanikai művészet (takácsmesterség, kovácsmesterség és építőművészet, hajózás, földművelés, vadászat, színjátszás, gyógyítás) közé. A művészet megjelölés pedig a tekhnére illetve az arsra vonatkozik, de a középkori hagyományban az ars mellett a scientia szó is elterjedtté vált. Olyan művészetekről, illetve tudományokról van tehát szó, amelyek elsajátítható mesterségbeli tudáson alapulnak.

trivium (az egyetemi alapismeretek - a szóval, szöveggel foglalkozó tudományok)

grammatika (latin nyelvtan), retorika (a gondolatok szabatos kifejezésének tudománya), dialektika (más felosztás szerint logika - a gondolatok logikus kifejtésének tudománya)

quadrivium (a magasabb osztályok tananyaga - a számokkal, számviszonyokkal foglalkozó tudományok)

zene (a zene matematikai-fizikai viszonyainak elmélete), aritmetika (számtan), geometria (mértan), asztronómia (csillagászat)

Az egyetemi oktatás előadásokból és szemináriumi foglalkozásokból állt. Ez utóbbi a disputációt jelentette, az önálló gondolkodásra való nevelést, a vitakészség kifejlesztését.

Források:

Láng Attila: Kisokos általános lexikon a Magyar Elektronikus Könyvtárban: >>>

Az ELTE Szabadbölcsészet szakának honlapja: >>>

Ponticulus Hungaricus/Simonyi Károly: A hét szabad és a hét mechanikai művészet: >>>

Domonkos Péter: Irodalom I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000 76-79. oldal

Wikipédia/I. Károly frank császár: >>>

Sulinet Tudásbázis: >>>

7. A középkor művészetképe

a világlátáshoz igazodva: szimbolikus, allegorikus (minden láthatóban csak kifejeződésre jut a láthatatlan lényeg)

misztikusság, számmisztika, enigmatikusság

nem szempont, nem érték az eredetiség, újszerűség (hiszen a világ is állandó, ciklikus); a mintakövetés a hangsúlyos. Az irodalomban (és a tudományos írásbeliségben is) jellemző alkotómódszer a kompiláció: már meglévő művek részleteinek beledolgozása az alkotandó szövegbe.

három terület

egyházi: szolgálat, a közösség javára, névtelenül - a hitélet és a térítés szolgálatában

lovagi: szolgálat, egyéni dicsőség

vágáns