Síklaky István: Létbiztonság és harmónia
Egy zöld fordulat programja - A pénzuralmi rendszer alternatívája
Éghajlat könyvkiadó, Budapest, 2003
Egy faluban, ahol az emberek nem csak hogy ismerik egy mást, de egymás családját is jól ismerik a nagyszülőkig és még tovább, jó esély van arra, hogy az emberek nem csalódnak választottjaikban. Nem ez a helyzet a városi, vagy éppen az országos képviselőtestületek megválasztásánál, hiszen pl. Magyarországon a jelenlegi törvény szerint az országos választásokon átlag 130 ezer ember választ egy-egy képviselőt. Egy ilyen választás sokkal kevésbé lehet megalapozott. Ezen a szinten jelennek meg igazán a képviseleti demokrácia jellegzetes problémái.
A nagy létszámú közösségek képviseleti demokráciájának alapvető problémáját talán a legkifejezőbben J.J.Rousseau fogalmazta meg, mintegy kétszáz évvel ezelőtt, amikor a képviseleti demokrácia mintaképének tekintett Angliáról a következőképpen írt: "Az angol nép szabadnak gondolja magát, de erősen téved; csak a parlamenti képviselők megválasztásának idején szabad: mihelyt megválasztotta őket, ismét szolganép és semmit sem számít."
A választóknak ez a kiszolgáltatottsága a szabad és kötött mandátum (megbízás) kérdésével függ össze. Ha egy képviselő kötött mandátumot kap, akkor a választók által jóváhagyott programot kell végrehajtania, megvalósulását elősegítenie, különben a választók visszahívhatják. Szabad mandátum esetén a képviselő belátása szerint köteles szolgálni választói érdekeit, és a mandátum lejártáig (többnyire 4 évig) nem hívható vissza.
Magyarországon a nemesi előjogok múlt századbeli eltörléséig az önigazgatás a nemesség kiváltsága volt. A nemesek vármegyékbe szerveződtek, és minden vármegye képviselő(ke)t küldhetett az országgyűlésbe. E képviselők számára a megye nemesei meghatározták, hogy a napirenden lévő országos ügyekben hogyan kell állást foglalniuk, tehát kötött mandátumot kaptak. A polgári demokráciák kialakulásánál azonban érvényesült a képviselőknek az a törekvése, hogy függetlenítsék magukat választóik akaratától. Ennek "hivatalos"
- bár nyíltan ritkán hangoztatott - indoka az, hogy az "egyszerű emberek" nem ismerik fel saját érdekeiket, és nem is tudnak eligazodni az országos dolgokban, tehát ha a képviselő az ő utasításuk szerint volna köteles állást foglalni, ez gyakran éppen hogy kárukra szolgálna. A képviselő azonban - így a "hivatalos" indokolás - szellemileg magasan a választók fölött áll, ő helyesen ismeri fel a választók érdekeit, és ért az országos dolgokhoz, emellett még önzetlen is, ezért, amikor törvényeket kezdeményez, támogat, vagy ellenez, a választók érdekeinek megfelelően foglal állást.
Való igaz, hogy a választók többsége gyakran nem ismeri fel helyesen saját érdekeit, különösen hosszú távú érdekeit, de ezeket a hosszú távú érdekeket nem kevésbé gyakran a képviselők sem ismerik fel helyesen, mert bizony nem állnak olyan nagy szellemi magasságban választóik fölött. Emellett a képviselők - a tapasztalat szerint - gyakran vétenek az önzetlenség követelménye ellen, és bizony számosan hajlamosak arra, hogy a közérdeket szándékosan alárendeljék saját anyagi-hatalmi érdekeiknek.
Sok demokratikusan hatalmi pozícióba került testületi többség - a tapasztalat szerint - arra törekszik, hogy hatalma korlátlan, valójában uralom legyen. Széles körben az a tévedés uralkodik, hogy a képviseleti többség közvetlenül és egymaga a népszuverenitás letéteményese, és így cselekvési szabadságát nem
szabad korlátozni. Az állampolgárok e törekvésből eredő kiszolgáltatottságának csökkentésére történelmileg kialakult eszközök:
a hatalmi ágazatok egymástól való függetlensége,
a képviselők visszahívhatósága (kötött mandátum),
a közvetlen demokrácia intézményei (népi kezdeményezés és népszavazás),
a demokratikus döntéshozatal közelebb vitele a polgárokhoz (szubszidiaritás).
a választott elöljárók és képviseleti testületek hatáskörének alkotmányos korlátozása.
A klasszikus hatalmi ágazatok: a törvényhozó hatalom, amit az Országgyűlés gyakorol, a végrehajtó hatalom, amit a kormány és szervei gyakorolnak, és a kormánytól független bíróságok, amelyek a törvények megsértésével kapcsolatos döntéseket hozzák. Ezeket a modern alkotmányok — helyesen — elkülönítik egymástól, és így egymást ellensúlyozzák, meggátolják, hogy valamely ponton túl nagy hatalom alakuljon ki. A legújabb korban két új hatalmi ág alakult ki: a tömegtájékoztatás (média) és a pénzhatalom. A tömegtájékoztatás demokratikus szabályozására a különböző országokban több megoldással próbálkoznak, erre itt most nem térünk ki.
A közvetlen demokrácia intézményei az iparilag fejlett országok alkotmányos rendszerében — Svájc kivételével — csökevényesen vannak jelen. A legfejlettebb megoldást, a "népi törvényhozást" az Achbergben (Németország) működő Nemzetközi Kultúrközpont dolgozta ki W. Heidt vezetésével. (Lásd a függelékben.)
A képviselők visszahívhatósága és a döntéshozatal közelebbvitele a polgárokhoz kérdésköreit a következő két pontban tárgyaljuk.
A képviselők visszahívhatósága
A résztvevő demokrácia irányába teendő döntő lépés: egy új választási törvénnyel a pártvezetőség által kézbentartott képviselők helyébe a választópolgárokhoz kötődő, általuk felelősségre vonható képviselőket kell állítani.
A javaslatunk szerinti új választási törvény eltörli a listás mandátumok rendszerét, és kizárólagossá teszi a területi képviselői mandátumokat. Bevezeti a húszas jelölőtestületeket. Ez azt jelenti, hogy egy választókörzet bármely húsz választópolgára — mindenféle pártszerveződés nélkül is — képviselőjelöltet állíthat, mégpedig úgy, hogy a kiválasztott személlyel közösen kidolgoznak egy választási szerződést, majd jelöltjük és a szerződés számára összesen 750 ajánlót szereznek. A jelölt aláírásával vállalja, hogy megválasztása esetén a választási szerződésbe foglalt legfontosabb feladatok érdekében törvényeket fog kezdeményezni, illetve az ilyen kezdeményezéseket szavazatával támogatni fogja. Ezeket a választási szerződéseket közjegyzői letétbe helyezik, és ezen alapul a választópolgárok visszahívási joga, amelyet kétharmados helyi népszavazással gyakorolhatnak a 4 éves ciklus második vagy harmadik évében abban az esetben, ha a képviselő nem teljesíti a szerződés időarányos részét, vagy éppen azzal ellentétesen szavaz. (Egy körzetben természetesen több jelölőbizottság létesülhet, jelöltjeik közül a legtöbb szavazatot elnyerő kap mandátumot.) Értelemszerűen ugyanez a módszer érvényesül a települési és megyei "törvényhozó" testületek választásánál is.
A területi választásokkal létrejött képviselőház mellett az Országgyűlésnek egy második háza is alakul: az önkormányzatok és a társadalmi (civil) szervezetek háza. Ez a települési és megyei önkormányzatok, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, a szakmai (tudományos) testületek és egyesületek, a nemzeti kisebbségek szervezetei delegátusaiból áll. Az európai kultúrkörben kialakult hagyományoknak megfelelően a végső döntéseket általában a képviselőház hozza, a második kamara funkciója a többoldalú megfontolás, újratárgyalás kezdeményezése, az elhamarkodott döntések megelőzése. A társadalom alapvető kérdései tekintetében a két ház együttes döntése szükséges.
Az új törvény döntő elemei tehát: a képviselők visszahívhatósága, és a pártlisták eltörlése.
A képviselők visszahívhatósága elleni szokásos érvek: "Ingataggá teszi a kormányzást; továbbá a választópolgárok napi érdekeik szerint rángatnák visszahívható képviselőjüket, míg a visszahívhatatlan képviselők népszerűtlen, de hosszú távon közérdekű döntéseket hozhatnak."
Az ellenérvek: Ha a visszahívhatóság ésszerűen korlátozva van, nem veszélyezteti a kormányozhatóságot. Továbbá széles körű tapasztalat, hogy a szabad mandátumos (visszahívhatatlan) képviselők is többnyire csak a következő választásokig néznek előre, ezzel szemben remélhető, hogy a választópolgárok hamar megtanulják: a gyerekeik, unokáik érdekeire is gondolniuk kell.
A javasolt eljárás szoros személyes kapcsolatot létesít a képviselő és választói között. Ezzel összhangban áll a választási pártlisták intézményének megszüntetése. A polgári demokráciákban elterjedt, hogy a polgárok által közvetlenül megválasztott képviselőkön kívül azok a pártok, amelyekhez a közvetlenül megválasztott képviselők tartoznak, bizonyos arányban további, a pártvezetőség által kijelölt (listás) képviselőket vihetnek be az országgyűlésbe. Így például a mai magyar országgyűlésben több a listás, mint a közvetlenül megválasztott képviselő. A listás választások mellett a következőképpen érvelnek: Tegyük fel, hogy minden választókörzetben a lakosság 50%-a "lila" felfogású, 40%-a "kék" felfogású, és 10%-a e szempontból semleges. A lista nélküli választási rendszerben "a győztes mindent visz" elv érvényesül, tehát a képviselőtestület 100%-ban "lilákból" fog állni, míg a listás rendszer módot arra, hogy valamilyen arányban "kék" képviselők is helyet kapjanak a testületben.
Ebben az érvelésben van igazság, de megfontolandók az ellenérvek is. A listás rendszer gyakorlatilag meghiúsítja a képviselők visszahívhatóságát, és a képviselők javarészét lekötelezi az őket listára helyező pártvezetőknek. Ez szembenáll a résztvevő demokráciának azzal a fentebb megfogalmazott alapkövetelményével, hogy a pártvezetőség által kézben tartott képviselők helyébe a választópolgárokhoz kötődő, általuk felelősségre vonható képviselőket kell állítani. A választókörzetenként külön-külön megkötendő választási szerződések, amelyek nem jelszavakat, hanem kézzelfogható, számon kérhető intézkedéseket határoznak meg, valószínűleg eleve azt eredményezik, hogy a választópolgárok nem a "lila" és "kék" jelszavak szerint tagolódnak, hanem eljutnak a közügyekben való tudatos állásfoglalásnak arra a szintjére, amelyen a jelszavak szerinti tömörüléseket sokkal tárgyszerűbb, sokkal kevésbé sematikus állásfoglalások váltják fel, és ennek eredményeképpen az országgyűlésben nem pártok tömbszavazataival, hanem személyek közötti, szakmailag megalapozott vitákban, a választókkal kötött szerződések árnyékában születhetnek a döntések. Egy történelmi tapasztalat: a képviselőtestületek "anyja", az angol parlament évszázadokon keresztül lista nélküli, közvetlenül választott képviselőkből állt, és nem működött rosszabbul, mint a "listás" parlamentek. Ha ez kiegészül a választási szerződésekkel és a visszahívhatósággal, várható, hogy az ország képviselőtestülete közelebb kerül a lakossághoz.
További érv: a javasolt második ház, amely a települési és megyei önkormányzatok, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, a szakmai (tudományos) testületek és egyesületek, a nemzeti kisebbségek szervezetei delegátusaiból áll, bizonyos mértékben ellensúlyozhatja egy túlságosan "lila" képviselőház egyoldalúságát.
Felmerül egy ellentmondás: az új választójogi törvényt az országgyűlési többségnek (a jelenlegi rend szerint 2/3-os többségnek) kell megalkotnia. A tapasztalat pedig azt tanítja, hogy a képviselők erős tömegnyomás nélkül nem fogják törvénybe iktatni saját visszahívhatóságukat. Ezt a tömegnyomást közvetíthetik a becsületszerződések. Ennek lényege: A választópolgárok már egy, a jelenlegi törvény alapján szervezett választás előtt "jelölőbizottságokat" alakítanak, amelyek jelöltjeikkel olyan választási szerződést kötnek, amelyet majd az új törvény ír elő. Ebben a szerződésben a jelöltek kötelezik magukat — többek között — az új választási törvény megalkotására, azzal a szankcióval, hogy ha megszegik a szerződést, önként lemondanak mandátumukról. Mivel ezt — az új törvény hatálybalépése előtt — nem lehet kikényszeríteni, e vállalás betartása a szerződő képviselő becsületén múlik. Mivel azonban nem tételezünk fel eleve minden képviselőt becstelennek, továbbá mivel a jellemgyenge képviselőket is szorítja, hogy szerződésszegésük nyilvánosságra kerülése derékba törheti politikai karrierjüket, várható, hogy ilyen módon megtehetjük ezt a döntő lépést a résztvevő demokrácia felé.