Csáki György: Egy főmű hazatért
Polányi Károly a piacgazdaság kialakulását elemezve arra a meggyőződésre jutott, hogy a piac ugyan valóban évezredes társadalmi-gazdasági jelenség, de uralkodóvá – esetleg: egyeduralkodóvá – csak a 19. században vált. Korábban a társadalom uralkodott a gazdaságon, a klasszikus kapitalizmus kialakulásával azonban a gazdaság kikerült a társadalom ellenôrzése alól: ettôl kezdve a piaci önszabályozó mechanizmusok szabályozzák az erôforrások és a javak elosztását. Polányi szerint ennek következtében a természet és az ember maga is áruvá vált.
A termelés az ember és a természet kölcsönhatása. Ha ezt a folyamatot a barter és a csere önszabályozó mechanizmusán keresztül kell megszervezni, akkor hatókörébe kell vonni az embert és a természetet, ezeknek alá kell rendelôdniük a kínálatnak és a keresletnek, azaz ugyanúgy áruként kezelendôk, mint az eladásra termelt javak.” (A nagy átalakulás. 175–176.) Ebbôl következôen „az árufikció azt figyelmen kívül hagyta, hogy ha a termőföld és az emberek sorsát a piacra bízzák, az felér megsemmisítésükkel” (uo. 176.).
Polányi hangsúlyozza: „A laissez faire egyáltalán nem volt természetes. A szabad piacok sohasem jöttek volna létre pusztán attól, hogy hagyják a dolgokat menni a maguk útján. […] A harmincas és a negyvenes évek nemcsak a korlátozó szabályokat hatályon kívül helyezô törvénykezésnek, hanem annak is tanúi voltak, hogy erôteljesen növekedtek az állam adminisztratív funkciói. Így immár rendelkezésre állt egy olyan központi bürokrácia, amely alkalmas volt a liberalizmus hívei által kitûzött feladatok elvégzésére. […] A laissez faire pedig nem valaminek az lérésére szolgáló módszer, hanem maga az elérendô cél volt.” (Uo. 184–185.) Egyébként is, állítja Polányi, a liberalizmus „magától”, tehát spontán módon nem kerülhet uralkodó pozícióba: egy erôteljesen liberalizmusellenes politikai aktus juttathatja csak hatalomra a „liberalizmust”– amely így éppen csak születésében nem liberális.
Forrás: http://www.polhist.hu/regi/multunk/letoltes/csakigy.pdf
Polányi Károly: A nagy átalakulás - Korunk gazdasági és politikai gyökerei
Napvilág Kiadó, Budapest, 2004
Eredeti mű: The great transformation, London, 1946
Tézisünk az, hogy az önszabályozó piac eszméje jórészt merő utópia. Ilyen piac egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül; az embert fizikailag teszi tönkre, környezetét pedig pusztasággá változtatja. A társadalomnak óhatatlanul intézkednie kellett önmaga védelmében, de minden intézkedés rongálta a piac önszabályozását, bomlasztotta az ipari életet, és így egy másik módon is veszélyeztette a társadalmat. Ez a dilemma kényszerítette egy meghatározott kerékvágásba a piaci rendszer fejlődését, és végül ez züllesztette szét a piaci rendszerre alapozott szervezetet.... (26.)
... nem kevesebb következik ebből a tételből, minthogy a 19. századi civilizáció fundamentumai - a hatalmi egyensúly, az aranystandard és a liberális állam -, végső soron egyazon anyaméhből, az önszabályozó piacból jöttek létre. A szenünk láttára összeomló civilizáció sajátossága éppen az volt, hogy gazdasági alapokon nyugodott. Más társadalmakat és más civilizációkat is korlátoztak materiális létezésük feltételei: ez minden emberi élet, sőt miden élet közös jellemzője. Mindenfajta társadalmat korlátoznak a gazdasági tényezők. Egyedül a 19. századi civilizáció volt más, és megkülönböztetett értelemben gazdasági, mert olyan mozgatóerő alapozta meg, amelyet az emberi társadalmak történetében ritkán ismertek el érvényesnek, és biztos, hogy soha korábban em emeltek a mindennapi cselekvés és magatartás igazolásának szintjére: neveztesen a nyereséget. Az önszabályozó piaci rendszer kizárólag ebből az elvből eredt. (56.)
Ez a rendszer Angliában vált éretté az ipari forradalom nyomán, a 19. század első felében. ... Ha a katasztrófa eredetét keressük, a piacgazdaság felemelkedését és bukását kell tanulmányozzuk. (57.)
A 18. századi ipari forradalommal egy társadalmi megrázkódtatás zúdult Angliára, a katasztrófa egy egy erőteljes gazdasági fejlődési folyamatot kísért; egy teljesen új intézményi mechanizmus kezdett működni a nyugati társadalomban. ... az új hitvallás teljesen materialista volt, és és azon a hiten alapult, hogy ha korlátlan mennyiségben adottak az anyagi javak. (...) A gyárvárosok kialakulása, a nyomornegyedek megjelenése, a gyermekek munkaidejének hosszúsága... ezek mind ezek mind esetlegesek voltak egy alapvető változáshoz, a piacgazdaság megszületéséhez képest... ennek az intézménynek a természetét nem lehet teljesen megérteni, ha nem ismerjük fel, hogy milyen hatással volt a gép egy kereskedő társadalomra. ... (egy kereskedő társadalomban), amint bonyolult gépekkel és felszerelésekkel kezdtek termelni, szükségszerűen ki kellett alakulnia az önszabályozó piaci rendszer eszméjének. (68.)
A specilaizált, bonyolult és drága eszközök és üzemek segítségével történő termelés csak úgy illeszthető be egy ilyen (mezőgazdasági és kereskedő) társdalomba, ha vásárlás és eladás kíséri. Erre a kereskedő az egyetlen alkalmas személy, aki "ugyanúgy adja el a javakat, ahogy egyébként adna el javakat, azoknak, akiknek szükségük van rájuk, de másképp szerzi be, nevezetesen nem készen veszi őket, hanem megvásárolja a szükséges munkaerőt és nyersanyagot. Ekét -a kereskedő utasításai szerint összerakott - dologból születik az új termék, és ehhez jön némi várakozás, amit esetleg vállalnia kell. Ebből fontos következmények adódnak a társadalmi rendszerre nézve.
Mivel a bonyolult gépek drágák, ezért csak akkor fizetődnek ki, ha nagy mennyiségű terméket állítanak elő velük. Csak akkor működtethetők veszteség nélkül, ha ésszerűen biztosítva van a javak értékesítése, és ha a termelést nem kell megszakítani a gépek táplálásához szükséges elsődleges javak hiánya miatt. A kereskedő számára ez azt jelenti, hogy minden összetevő tényezőnek kaphatónak, azaz a szükséges mennyiségben hozzáférhetőnek kell lennie mindenki számára, aki kész fizetni értük. Amennyiben ez a feltétel nem teljesült, a specializált gépekkel való termelés túlságosan kockázatos a kereskedő számára is, aki a pénzét teszi fel rá, és az egész közösség számára is, amely függeni kezd a jövedelem, a foglalkoztatottság és a javak folyamatos termelésétől.
Mármost egy mezőgazdasági társadalomban ezek a feltételek nem természetesen adottak, meg kell teremteni őket. ... Az átalakulás megkívánja, hogy megváltozzon a társadalom tagjainak cselekvési indítéka: a létfenntartás indítékát fel kell váltania a nyereségérdekeltségnek. Minden ügyletet pénzügyletté kell változtatni, ez viszont megköveteli egy csereeszköz bevezetését az ipari élet minden kapcsolatába. Minden jövedelem valaminek az eladásából kell hogy származzék, és bármi is egy személy jövedelmének a forrása, azt eladásból származó jövedelemnek kell tekinteni. .. a rendszer legriasztóbb tulajdonsága az, hogy amint létrehozták, hagyni kell, hogy külső beavatkozás nélkül működjön.A nyereség többé nem garantált, és a kereskedőnek a piacon kell szert tennie rá. Hagyni kell, hogy az árak szabályozzák magukat. Piacgazdaságon a piacok ilyen önszabályozó rendszerét értjük. (70.)
A kereskedő-termelő eladásai csak termékeket érintenek, az, hogy talál-e vevőt, vagy sem, nem kell hogy hasson a társdalom szövetére. De amit vásárol, az nyersanyag és munkaerő - természeti tárgy és ember. A gépi termelés egy kereskedő társadalomban nem kisebb átalakulást feltételez, mint a társadalom természeti és emberi szubsztanciájának átalakítását áruvá. A következtetés, bár hátborzongató, elkerülhetetlen: annak a zökkenőnek, amelyet az ilyen eszközök okoznak, darabokra kell törnie az emberi kapcsolatokat, és megsemmisüléssel kell fenyegetnie természetes élőhelyeit. (71.)
Természetesen egyetlen társadalom sem képes semeddig sem élni, ha nincs valamiféle gazdasága, de a mi korunk előtt nem létezett még elvben sem olyan társadalom, amelyet piacok irányítottak volna. (...) A cseréből szerzett nyereség és haszon korábban sohasem játszott jelentős szerepet az emberi gazdaságban. Bár a piac intézményét meglehetősen jól ismerték a kései kőkorszaktól kezdve, szerepe mellékes volt a gazdasági életben.
Ami a tényeket illeti, Adam Smith állítása az első emberek gazdasági pszichológiájáról épen olyan téves volt, mint Rousseau-é, a vadember politikai pszichológiájáról. A munkamegosztás, ez a társadalommal egyidős jelenség a nem, a földrajzi környezet és az egyéni képesség tényeiben rejlő különbségekből ered, és az ember állítólagos hajlama a cserére és a kereskedésre majdnem teljesen koholmány.
A legújabb történeti és antropológiai kutatások legfontosabb eredménye az, hogy az ember gazdasága általában a társadalmi kapcsolataiba van rejtve. Cselekedeteivel nem egyéni érdekeit védi az anyagi javak birtoklásában, hanem a társadalmi állását, társadalmi igényeit, társadalmi előnyeit. Az anyagi javakat annyira értékeli, amennyiben ezt a célt szolgálják. Sem a termelés, sem a fogyasztás nem kapcsolódik sajátos, a javak birtoklásához fűződő gazdasági érdekhez, de ebben a folyamatban minden egyes lépést egy sor társadalmi érdek hoz működésbe, amelyek végül biztosítják, hogy a kívánt lépést megtegyék. Ezek az érdekek nagyon mások lesznek egy kis vadász- vagy halászközösségben, mint egy hatalmas despotikus társadalomban, de a gazdasági rendszer mindkét esetben nem gazdasági indítékok alapján működik. A fennmaradás szempontjából egyszerű a magyarázat. Az egyén gazdasági érdeke ritkán mindenek fölött való, mert mert a közösség, hacsak nem éri valamilyen katasztrófa, megóvja minden tagját az éhezéstől, de katasztrófa esetén az érdekek kollektíve, és nem egyénileg kerülnek veszélybe. A társadalmi érdekek fenntartása viszont döntő jelentőségű. Először is azért, mert az egyén elvágja magát a közösségtől és kiközösített lesz, ha nem vesz tudomást a becsület vagy bőkezűség elfogadott normáiról; másodszor pedig azért, mert hosszú távon minden társadalmi kötelezettség kölcsönös, és az egyén kölcsönösségből fakadó érdekeit is e normák teljesítése szolgálja a legjobban. (...) A nagylelkűség jutalma, ha társadalmi presztízsben mérjük, hogy a teljes önzetlenségen kívül egyszerűen nem tesz kifizetődővé semmilyen más viselkedést.
A modern gazdaságtörténészek közül Max Weber tiltakozott először amiatt, hogy a civilizált társadalmak mechanizmusainak és mozgatórugóinak problémája szempontjából érdektelennek minősítik és ezért mellőzik a primitív gazdaságot. Az ezt követő társadalomantropológiai munkák azt bizonyították, hogy Webernek maximálisan igaza volt. Mert ha van olyan következtetés, amely a korai társadalmak legújabb vizsgálatából élesebben kirajzolódik, mint bármi más, akkor az éppen az, hogy az ember mint társadalmi lény nem változik. Természetes adottságai figyelemre méltó állandósággal jelennek meg a különböző korok és a különböző helyek társadalmaiban, s úgy úgy tűnik, az emberi társadalom fennmaradásának nélkülözhetetlen előfeltételei mindig ugyanazok.
A legújabb történeti és antropológiai kutatások legfontosabb eredménye az, hogy az ember gazdasága általában társadalmi kapcsolataiba van rejtve. Cselekedeteivel nem egyéni érdekeit védi az anyagi javak birtoklásában, hanem társadalmi állását, társadalmi igényeit, társadalmi előnyeit. Az anyagi javakat annyiban értékeli, amennyiben ezt a célt szolgálják. Sem a termelés, sem az elosztás folyamata nem kapcsolódik sajátos, a javak birtoklásához fűződő gazdasági érdekekhez, de ebben a folyamatban minden egyes lépést egy sor társadalmi érdek hoz működésbe, amelyek végül biztosítják, hogy a kívánt lépést megtegyék. Ezek az érdekek nagyon mások lesznek egy kis vadász- vagy halászközösségben, mint egy hatalmas despotikus társadalomban, de a gazdasági rendszer mindkét esetben nem gazdasági indítékok alapján működik.
A fennmaradás szempontjából egyszerű a magyarázat. Vegyünk egy törzsi társadalmat. Az egyén gazdasági érdeke ritkán mindenek fölött való, mert a közösség, hacsak nem éri valamilyen katasztrófa, megóvja minden tagját az éhezéstől, de katasztrófa esetén az érdekek megint csak kollektíve és nem egyénileg kerülnek veszélybe. A társadalmi kötelékek fenntartása viszont döntő jelentőségű. Először is azért, mert az egyén elvágja magát a közösségtől és kiközösített lesz, ha nem vesz tudomást a becsület vagy a bőkezűség elfogadott normáiról;másodszor pedig azért, mert hosszú távon minden társadalmi kötelezettség kölcsönös, és az egyén kölcsönösségből fakadó érdekeit is e normák teljesítése szolgálja a legjobban. (...) Ezt a beállítottságot megerősíti az olyan közösségi események gyakorisága, mint a közös zsákmányból való étkezés, vagy a részesedés valamilyen távoli és veszélyes törzsi expedíció hozadékából. A nagylelkűség jutalma, ha társadalmi presztízsben mérjük, olyan nagy, hogy a teljes önzetlenségen kívül egyszerűen nem tesz kifizetődővé semmilyen más viselkedést. (...) Az ünnepélyes elosztás bevett elve az, hogy senkinek ne adjunk okot az irigységre, amiképpen a nyilvános dicséret is kijár a szorgalmas, hozzáértő vagy egyébként sikeres kertésznek. Az emberi szenvedélyek akár jók akár rosszak, merőben nem gazdasági célokra irányulnak. Az ünnepélyes bemutató célja, hogy a végsőkig feszítse a versengést, a közösségi munka pedig a lehető legmagasabbra emelje mind a minőségi, mind a mennyiségi normákat. Az, hogy a csereaktust ajándékozással bonyolítják le, amelynek elvárják a viszonzását - bár nem szükségképpen ugyanazoktól az egyénektől, és az eljárást aprólékosan tagolják és tökéletesen védik a nyilvánosság kidolgozott módszereivel, a mágikus szertartások és a "párok" kialakításával -, önmagában meg kell magyarázza a nyereség, sőt az olyan gazdaság fogalmának hiányát, amely nem nem a társadalmi presztízst hagyományosan növelő tárgyakból áll. Ily módon csoportokat kapcsolnak össze kölcsönös kötelezettségek. (76.)
Példák a termelés és az elosztás fizettség és nyereség nélküli rendjére: reciprocitás és redisztribúció, önellátás viselkedési elvek.
Az ilyen viselkedési elvek azonban nem válhatnak hatékonyakká, ha alkalmazásukra nem kínálkoznak létező intézményi sémák. A reciprocitás és redisztribúció csak azért képesek biztosítani egy gazdasági rendszer működését írásbeli rögzítés és bonyolult közigazgatás nélkül, mert a szóban forgó társadalmak szervezetében a szimmetria és a centricitás elvei is működnek. A reciprocitást megkönnyíti a szimmetria intézményi sémája: a törzsi világban az egyéni kapcsolatok párossá tétele. De a Trobriand-szigeteken minden part menti falunak van párja a sziget belsejében is, ami segít megszervezni a kenyérfagyümölcsök és a hal cseréjét. A centricitás sémája a javak összegyűjtésének, raktározásának és újraelosztásának a lehetőségét biztosítja: egy vadászó törzs tagjai a vezetőhöz szállítják a vadat újraelosztásra.
Amíg egy társadalmi szervezet így működik, nincs szükség egyéni gazdasági indítékok érvényesítésére: a munkamegosztás automatikusan biztosítva van, a gazdasági kötelezettségeket pontosan teljesítik, és ami a legfontosabb, a túláradó bőség bemutatásának minden nyilvános ünnepségen megvan a hatása. Egy ilyen közösségben helytelenítik a nyereség gondolatát, leszólják az alkudozást, erényként helyeslik az ingyen adást, nem jelenik meg a csere és a kereskedés hajlama. A gazdasági rendszer a társadalmi szervezet puszta függvénye. ... Szokás, törvény, mágia és vallás együttes hatása késztette az egyént olyan viselkedési elvek betartására, amelyek a gazdasági rendszerben való funkcionalitását biztosították. (86.)
A cserekereskedelem és az árucsere a gazdasági viselkedés olyan elve, amelynek hatékonysága a piaci séma függvénye. A piac olyan hely, ahol azért találkoznak az emberek, hogy elcseréljék a termékeiket, eladjanak vagy vásároljanak. Ha nem létezik ilyen séma legalább nyomokban, akkor a barterre való hajlam nem talál kellő terepet magának: nem tud árakat létrehozni. ... A piaci séma, amely rá jellemző sajátos indítékkal, a csere vagy a kereskedelem indítékával kapcsolódik össze, lépes egy sajátos intézmény, a piac létrehozására... Végső soron ezért van a társadalom egész szervezetére kiható következménye annak, hogy a gazdasági rendszert a piac irányítja: ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a társadalom a piac függelékeként működik. Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalmi viszonyok vannak beágyazva a gazdasági rendszerbe. A gazdasági tényező vitális jelentősége a társadalom léte szempontjából minden más eredményt kizár. Mert amint a gazdasági rendszer sajátos indítékokon alapuló és sajátos státusszal felruházott, elkülönült intézményekben szerveződik meg, a társadalomnak olyan formába kell rendeződnie, amely lehetővé teszi, hogy ez a rendszer a maga törvényei szerint működjön. Ez a jelentése annak a gyakran elhangzó állításnak, hogy a piacgazdaság csak piaci társadalomban működhet.
Az a lépés, amely az elkülönült piacokat piacgazdasággá, a szabályozott piacokat önszabályozó piaccá teszi, valóban döntő jelentőségű. ... a piacok rendkívüli erejű önszabályozó rendszerré való összekapcsolódása nem a piacok valamilyen belső burjánzási tendenciájának az eredménye, hanem igencsak mesterséges élénkítőszerek hatása, amelyeket azért adtak be a társadalomnak, hogy megfeleljen egy olyan helyzetnek, amelyet a gépek megjelenésének nem kevésbé mesterséges jelensége teremtett. Nem ismerték fel, hogy a piaci séma mint olyan, korlátozott, és nem hajlamos a terjeszkedésre - modern kutatásokból mégis ez derül ki meggyőző világossággal. (i.m. 88.o.)
Egy gazdaság belső szervezetét illetően a piacok megléte vagy hiánya nem okvetlenül érdekes. Ennek egyszerű az oka. A piacok olyan intézmények, amelyek nem egy gazdaságon belül, hanem főként azon kívül működnek. A távolsági kereskedelem találkozóhelyei. A tulajdonképpeni helyi piacok jelentéktelenek. Ráadásul sem a távolsági sem a helyi piacok nem kompetitívek, következésképpen egyik esetben sem irányul túlságosan nagy nyomás a territoriális kereskedelem, egy úgynevezett belső vagy nemzeti piac létrehozására.
A dolog logikája majdnem az ellenekzője a klasszikus tan alapjául szolgáló logikának. Az ortodox tanítás abból indul ki, hogy az egyén hajlamos a barterre, ebből vezeti le mind a helyi piacok, mind a munkamegosztás szükségességét, majd ebből következtet a kereskedelem, végső soron a távolsági kereskedelmet is magába foglaló külkereskedelem szükségességére. Jelen tudásunk fényében majdhogynem meg kell fordítanunk az érvelést: a valódi kiindulópont a távolsági kereskedelem, amely a javak földrajzi elhelyezkedése, és az elhelyezkedés révén adott "munkamegosztásnak" az eredménye. A távolsági kereskedelem gyakran hoz létre piacokat, mely intézmény barteraktusokat von maga után, és amennyiben pénzt is használnak, vásárlást és eladást. Azaz végső soron, de semmi esetre sem szükségszerűen, alkalmat kínál néhány egyénnek, hogy kiélje alkudozási hajlamát.
Ennek a tanításnak a legfőbb jellemzője , hogy a kereskedelem eredetét a gazdaság belső szerkezetétől független külső szférában látja.
Amikor a kereskedelem eredetét keressük, kiindulópontunk a javak egy bizonyos távolságból való megszerzése kell hogy legyen, mint a vadászat esetében. ... Arra a következtetésre jutunk, hogy bár az emberi közösségek láthatóan sohasem mondanak le teljesen a külkereskeddelemről, az ilyen kereskedelem nem jár szükségképpen piacokkal. A külkereskedelem eredetileg jobban hasonlít a kalandra, a felfedezőútra, a vadászatra, a kalózkodásra és a háborúra, mint a barterre.
... gazdasági szempontból a külső piacok telejsen mások, mint akár a helyi piacok, akár a belső piacok. A külkereskedelem lényege a szállítás: bizonyos típusú javak hiányoztaka térségben, például az angol gyapjúholnikat portugál borra cserélték. A helyi kereskedelem a térségnek azokra a javaira korlátozódik, amelyek nem szállíthatóak, mert túlságosan nehezek, terjedelmesek vagy romlandóak. Vagyis mind a külkereskedelem, mind a helyi kereskedelem a földrajzi távolság függvénye; az egyik a távolság folytán másként be nem szerezhető javakra, a másik pedig a másik pedig azokra korlátozódik, amelyek beszerezhetők. Az ilyen típusú kereskedelemet - helyesen- kiegészítő kereskedelemnek jellemzik. Ezen az elven alapul a város és a vidék közötti helyi árucsere, és a különböző éghajlati övezetek közötti külkereskedelem. Az ilyen kereskedelemenek nem kell versennyel járnia, és ha a verseny szétzilálná a kereskedelemt, következmények nélkül kiküszöbölhető. A belső kereskedelem viszont mind a helyi mind a külső kereskedelemmel szemben kompetitiív: a kiegészítő cseréktől eltekinteve nagyon sok olyan csereaktust foglal magában, amely különböző forrásokból származnak és versengenek egymással. Ennek megfelelően csak a belső vagy nemzeti kereskedelem felbukkanásával kezdik elfogadni a versenyt a kereskedés általános elveként.
... Ám a helyi piacok még ott is gyakran maradtak funkcióikat, sőt szervezetüket illetőne is különállóak, ahol a városokat a külső piacok helyén alapították. ... sem a vásár, sem a keresekdelmi központ nem szült belső vagy nemezti piacokat.
Természetesnek tűnhet az a feltételezés, hogy ha adottak az egyes barteraktusok, akkor ezek egy idő után elvezetnek a helyi piacok kialakulásához, és ha már léteznek ilyen piacok, akkor ezek éppilyen természetesen elvezetnek a belső vagy nemzeti piacok létrejöttéhez. Mindazonáltal sem az egyik sem a másik nem történik így. A barter vagy az árucsere egyes aktusai általában nem vezetnek el a piacok létrejöttéhez olyan társadalmakbna, amelyekben a gazdasági magatartás más elvei dominálnak. Az ilyen aktusok mindennaposak a primitív társadalmak szinte valamennyi típusában, de mellélesnek tekintik őket, emrt nem biztosítják az élethez szükséges javakat.
... a helyi piacok intzéményét kezdettől többo lyan biztosíték béstyázta körül, amelyek arra szolgáltak, hogy védelemzzék a társadalom gazdasági szervezetét a piacok beavatkozásától. A piacok békéjét rítusokkal és ceremóniákkal védték, amelyek korlátozták hatáskörét, miközben működőképességét az adott szűk korlátok között.
...A hekyi piacok lényegében szomszédsági piacok, és bár fontosak a közösség élete szempontjából, sehol semmi jel nem mutat arra, hogy a saját képükre alakítanák az uralkodó gazdasági rendszert. Ezek a paicok nem kiindulópontjai a belső vagy nemzeti kereskedelemnek.
A belkereskedelmet Nyugat-Európában valójában az állam beavatkozása teremtette meg. Európa kereskedelmi térképe ebben a korszakban (Hanza, Hamburg Velence kereskedelmi központok) nagyon helyesen csak városokat mutat, a vidéket üresen hagyja - ami a kereskedelmet illeti, akárha nem is létezett volna. Az úgynevezett országok pusztán politikai egységek voltak, és még így is nagyon lazák, gazdaságilag számtalan kisebb-nagyobb önellátó egységből és jelentéktelen helyi piacból álltak a falvakban. A kereskedelem a szervezett városi közigazgatási területekre korlátozódott, és azt vagy helyileg, szomszédsági kereskedelmként, vagy távolsági kereskedelemként űzték - a kettőt szigorúan elválasztották, és egyik sem terjedhetett korlátozások nélkül a vidéken.
A helyi és az exportkereskedelem egyre szigorúbb elkülönítése egymástól a városi élet reakciója volt a város intézményeinek felbomlasztásával fenyegető mozgótőkével szemben. ... A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a városok miden lehetséges módon akadályozták a kapitalista nagykereskedőnek sürgősen szükséges nemzeti vagy belső piac kialakulását. A polgárok, amikor fenntartották a nem kompetitív helyi kereskedelem és egy éppennyire nem kompetitív városok közötti távolsági kereskedelem elvét, minden rendelekzésre álló eszközzel gátolták a vidék bekerülését a kereskedelembe, valamint az ország városai közötti, megkülönböztetés nélküli kereskedleem megindulását. Ez a fejlemény tolta előtérbe a terriroriális államot a piac "nemzetivé tételének" és a belső kereskedelem megteremtésének eszközeként.
A 15. és 16 században az állam elszántan ráeröltette a merkantilista rendszert a hevesen protekcionista városokra és fejedelemségekre. A merkantilizmus a kétfajta nem kompetitív kereskedelem közötti gátak ledöntésével szétrombolta a helyi és a városi kereskedelem idejét múlt partikularizmusát, és ezzel megtisztította az utat a nemzeti piac előtt, amely egyre kevésbé vett tudomást a város és a vidék, illetve a különböző városok és tartományok közötti különbségről. ... A merkatilista államvezetés ... irányítása alá vonta az egész nemzeti terület erőforrásait, hogy biztosítsa hatalmát a külügyekben. E vállalkozás szükséges melléltermékeként a belpolitikában a feudális és a városi partikularizmus által széttörtdelt országok egyesültek. Itt a gazdasági eszköz a tőke lett, vagyis azok a magánerőforrások, amelyek pénzkészlet formájában álltak rendelkezésre, és így különösen alkalamsak voltak a kereskedelem fejlesztésére.
Az állami beavatkozásnak, amely kiszabadította a kereskedelemet a privilégizált városok korlátai közül, most két, szorosan összefüggő veszéllyel kellett megbirkóznia ..., a monopóliummal és a versennyel. A korszak jól ismerte azt az igazságot, hogy a versenynek végül monopóliumhoz kell vezetnie. A monopóliumtól viszont még jobban féltek, mint később, mert gyakran a létszükségleteket érintette, és így könnyen sodorhatta veszélybe a közösséget. A gyógyír a gazdasági élet teljes körű szabályozása volt, csak ekkor nemzeti, és már nem pusztán városi szinten. … A belső piac megteremtése folytán nagy nemzeti egységekbe integrált gazdasági rendszer átfogó alapja a megélhetésért dolgozó paraszt önellátó gazdasága maradt … A merkantilizmus teljesítménye, a kereskedelem „felszabadítása” pusztán a partikularizmustól szabadította meg a kereskedelmet (vámoktól, tiltásoktól), de ugyanakkor kiterjesztette a szabályozás hatáskörét. A gazdasági rendszer alámerült az általános társadalmi viszonyokban, a piacok pusztán járulékos jegyei voltak egy olyan intézményi rendnek, amelyet a társadalmi hatalom ellenőrzött és irányított – erőteljesebben mint valaha.
Az önszabályozó piac ismeretlen volt, az önszabályozás eszméjének felbukkanása lényegében teljesen megfordította a fejlődés irányát. … A piacgazdaság olyan gazdasági rendszer, amelyet piaci árak ellenőriznek, szabályoznak és irányítanak, s a javak termelésének és elosztásának rendjét erre az önszabályozó mechanizmusra bízzák. Egy ilyen gazdaság abból az elvárásból fakad, hogy az emberek a pénzbeli nyereség maximumának elérésére alkalmas módon viselkednek. Olyan piacokat feltételez, ahol a meghatározott áron hozzáférhető javak kínálata (a szolgáltatásokat is ideértve) egyenlő az ezt az árat megfizetni hajlandó kereslettel. Feltételezi a pénz meglétét, amely vásárlóerőként funkcionál tulajdonosainak kezében. A termelést ekkor az árak fogják szabályozni, mert a termelést irányítók nyeresége az áraktól fog függeni. A javak elosztása szintén az áraktól függ, mert az árak alakítják a jövedelmeket, és a megtermelt javakat a jövedelmek révén osztják szét a társadalom tagjai között. Ha ezek a feltétek megvannak, a termelésnek és a javak elosztásának rendjét az árak biztosítják.
Az önszabályozásból az következik, hogy mindent piaci eladásra termelnek, és hogy minden jövedelem ilyen eladásokból származik. Ennek megfelelően az ipar minden elemének van piaca, nemcsak javaknak (amelyekbe mindig beleértjük a szolgáltatásokat is), hanem a munkaerőnek, a földnek és a pénznek is, s ezek árát termékáraknak, béreknek, bérleti díjnak és kamatnak nevezik. Maguk a megnevezések is jelzik, hogy az árak jövedelmeket tartalamznak: a kamat a pénz használatának az ára, és azoknak a jövedelme, akik olyan helyzetben vannak, hogy pénzt tudnak felkínálni; a bérleti díj a földhasználat ára, és azoknak a jövedelem, akik földet kínálnak fel; a bér a munkaerő felhasználsáának az ára, és azoknak a jövedelme, akik eladják a munkaerejüket; végül a termékek ára azoknak a jövedelmét gyarapítják, akik vállalkozói szolgáltatásaiakt adják el. A profitnak nevezett jövedelem pedig valójában két árhalmaz különbsége: a létrehozott javak árának és költségüknek, vagyis az előállításukhoz szükséges javak árának a különbsége. Ha ezek a feltételek teljesülnek, minden jövedelem piaci eladásból származik, és a jövedelemek épp elégségesek lesznek a termelt javak összességének megvásárlására. …
Egy további felvetéscsoport az államra és az állam politikájára vonatkozik. Semmi sem megengedhető, ami gátolja a piacok kialakulását, és nem megengedhető, hogy jövedelmek másképp, mint piaci eladásokon keresztül keletkezzenek. … (az államnak) nem lehet továbbá beavatkozni az áraknak a megváltozott piaci körülményekhez való alkalmazkodásába – legyenek ezek az árak javak, a munkaerő, a föld vagy a pénz árai. Vagyis az ipar minden elemének meg kell hogy legyen a piaca, és e mellett nem tűrhető el semmilyen intézkedés vagy politika, amely befolyásolná e piacok működését. Seme az árat, sem a kínálatot, sem a keresletet nem lehet rögzíteni v agy szabályozni, csak olyan intézkedéseknek és politikának van helyük, amelyek biztosítják a piac önszabályozását olyan feltételek megteremtésével, amelyek a gazdasági szféra egyetlen szervezőerejévé a piacot avatja.
A mester, a legény, az inas kapcsolatait, a mesterség szakkifejezéseit, az inasok számát, a munkások béreit egyaránt a céh és a város szokásai és törtvényei szabályozták. A merkantilista rendszer pusztán egységesítette ezeket a feltételeket rendeletekkel, mint Angliában, vagy a céhek „nacionalizásával” mint Franciaországban. Ami a földet illeti, a feudális státuszát csak annyiban törölték el, amennyiben provinciális privilégiumokkal kapcsolódott össze, egyébként a föld extra commercium (kereskedelmi forgalomba nem kerülő) maradt Angliában és Franciaországban egyaránt. … A merkantilizmus minden kommercializálási hajlama ellenére sem támadta meg soha azokat a biztosítékokat, amelyek a termelés e két alapelemét – a földet és a munkaerőt – megvédték attól, hogy kereskedelmi tárgyakká váljanak.
A 19 század utolsó évtizede előtt mégcsak nem is fontolgatták egy szabad munkaerőpiac létrehozását egyik országban sem, a gazdasági élet önszabályozásának eszméje pedig végképp kívül esett a kor látókörén.
Az önszabályozó piac nem kevesebbet követel, mint a társadalom intézményes szétválasztását gazdasági és politikai szférára. Ez a dichotómia valójában csak újrafogalmazása az önszabályozó piac létezésének a társadalom mint egész szempontjából. … Igaz, hogy egyetlen társadalom sem létezhet olyan rendszer nélkül, amely biztosítja a rendet a termelésében és elosztásában, ebből azonban nem következik elkülönült gazdasági intézmények léte. A gazdasági rend általában a társadalmi rend függvénye. A 19 századi társadalom, amelyben a gazdasági tevékenység el volt szigetelve, és jól látható gazdasági indítékkal rendelkezett, egyedülálló kivétel volt. Egy ilyen intézményi séma nem működhetett volna, ha a társadalmat nem rendelik alá valamiképpen a piac követelményeinek. Piacgazdaság csak piaci társadalomban létezhet. … A piacgazdaságnak a piac minden elemét magába kell foglalnia,, beleértve a munkaerőt, a földet és a pénzt is. De a munkaerő és a föld nem más, mint maguk az emberek, akikből minden társadalom áll, illetve a természeti környezet, amelyben élnek. Ezek beépítése a piaci mechanizmusba annyit jelent, hogy maga a társadalom szubsztanciája rendelődik a piac törvényei alá.
A piac mechanizmusa az áruforgalom segítségével működteti az ipari élet különböző elemeit. …A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az ipar minden elemének kell hogy legyen piaca, hogy ezeken a piacokon az elemek mindegyike a kínálati és keresleti csoportokba szerveződik, és hogy minden elemnek ára van, amely a kereslettel és a kínálattal van kölcsönhatásban. Ezek a piacok – és megszámlálhatatlanul sok van belőlük – kölcsönösen összekapcsolódnak, és egy nagy piacot alkotnak.
A lényeg a következő: a munkaerő, a föld és a pénz nélkülözhetetlen elemei az iparnak, ezeknek tehát ugyancsak piacokban kell megszerveződniük. Valójában ezek a piacok a gazdasági rendszer abszolút alapvető részét alkotják. De a munkaerő, a föld és a pénz nyilvánvalóan nem áruk, így a posztulátum, hogy mindent, amit vesznek és eladnak eladásra termelnek, ezekre vonatkozóan a leghatározottabban nem igaz. Más szóval az áru empirikus definíciója szerint ezek nem áruk. A munka egyszerűen egy másik megnevezése egy olyan emberi tevékenységnek, amely magával az élettel jár. Nem eladásra termelik, hanem teljesen más okokból, ez a tevékenység nem választható el az élet többi részétől, nem tárolható, és nem mozgatható. A föld a természet másik megnevezése csupán, amelyet nem az ember hozott létre. Végül a tényleges pénz pusztán a vásárlóerő jelképe, amelyet általában egyáltalán nem termelnek, hanem banktevékenységen, vagy az állami pénzügy mechanizmusán keresztül jön létre. Ezek egyikét sme eladásra termelik. A munkaerő, a föld és a pénz áruként való jellemzése teljesen fiktív.
… Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, sőt még a vásárlóerő mennyiségét és felhasználását is, a társadalom elpusztulna. Mert az állítólagos „munkaerőárut” nem lehet ide-oda tologatni, összevissza felhasználni, netán felhasználatlanul hagyni anélkül, hogy ez ne hasson arra az egyénre is, aki történetesen e sajátos áru hordozója. Az ember munkaereje fölött rendelkezve a rendszer mellékesen rendelkezik az ehhez a címkéhez tartozó fizikai, pszichés és morális „emberi” entitással is. A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba: meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataiként erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében. A természet elemeire hullana szét, a környezet, a táj szeméttelepekké válna, a folyók elszennyeződnének, veszélybe kerülne a katonai biztonság, összeomlana az élelem- és a nyersanyagtermeléshez szükséges hatalom. Végül a vásárlóerő piaci irányítása időről időre csődbe juttatná az üzleti vállalkozást, mert a pénzszűkeés a pénzbőség éppoly végzetesnek bizonyulna az üzletre, mint az árvizek és az aszályok a primitív társadalom tagjaira. … egyetlen társadalom sem bírná ki a lehető legrövidebb ideig sem e durva fikciórendszer hatásait, ha emberi és természeti szubsztanciája, valamint üzleti szervezete nem lenne védve ennek az ördögi malomnak a pusztításától.
A piacgazdaság attól oly szélsőségesen mesterséges, hogy itt magát a termelés folyamatát szervezik meg vásárlás és eladás formájában.Egy kereskedői társadalomban a piacra termelést lehetetlen másképp megszervezni. A kései középkorban az exportra termelést gazdag polgárok végeztették saját közvetlen irányításuk alatt a hazai városban. Később, a merkantilista társadalomban kereskedők tették ugyanezt, és ez már nem korlátozódott a városra. Ez volt a "bedolgozás" kora, amikor a háziipart a "kereskedő-kapitalista" látta el nyersanyaggal, aki tisztán kereskedelmi vállalkozásként irányította a termelési folyamatot. Ekkor került az ipari termelés határozottan és nagy léptékben a kereskedő-szervező vezetése alá. Ő ismerte a piacot, a kereslet mértékét és minőségét, és ő tudott kezeskedni az utánpótlásról is.... Századokon át erősödött és terjedt ez a rendszervégül aztán Angliában hatalmas körzeteket fogott át a gyapjúipar, a nemzeti főtermék, a termelést pedig a posztókereskedő szervezte meg. Vásárolt és eladott, és mellesleg gondoskodott a termelésről is - külön indítékra nem volt szükség. Nem szerepelt a javak létrehozásában sem a kölcsönös segítség viszonzásra késztető attitűdje, sem a háztartásfő törődése azokkal, akiknek a szükségletei az ő gondjaira oltak bízva, sem az iparos büszkesége mesterségére, sem a nyilvános elismerés elégtétele - semmi más, csak a nyereség puszta motívuma, amely oly ismerős azoknak, akiknek a vásárlás és eladás a mestersége. A 18. század végéig Nyugat-Európában az ipari termelés pusztán kiegészítette a kereskedelmet.
Amíg a gép olcsó és nem specializált eszköz volt, ez a helyzet nem változott. A háziiparos használhatott gépeket, hogy növelje jövedelmét, mivel így ugyanannyi idő alatt nagyobb mennyiséget tudott előállítani, mint korábban, de ze a tény önmagában ne hatott szükségszerűen a termelés szervezetére. ... A kereskedőnek a termeléshez való viszonyát nem a gép mint olyan megjelenése változtatta meg teljesen, hanem a bonyolult és ezért specifikus gépi berendezések és felszerelések feltalálása ... ezek használatából következett a gyári rendszer kialakulása, és ez döntő eltolódást eredményezett a kereskedelem és a termelés viszonylagos jelentőségében az utóbbi javára. Az ipari termelés már nem a kereskedelem kiegészítője volt, amit a kereskedő mint vásárló és eladó vállalkozó szervezett, hanem hosszú távú befektetést igényelt, és ennek megfelelő kockázatokkal járt. Ha nem biztosították ésszerűen a termelés folyamatosságát, a kockázat elviselhetetlenné vált.
De minél bonyolultabb lett az ipari termelés, annál több olyan eleme volt az iparnak, amelynek utánpótlását biztosítani kellett. Ezek közül háromnak volt kiemelkedő jelentősége: a munkaerőnek, a földnek és a pénznek. Egy kereskedő társadalomban ezek utánpótlását csak egyféleképpen lehetett megszervezni: vételre alkalmasság kelett tenni őket. Ezért kellett piaci eladásra - más szóval áruként - megszervezni őket. A piaci mechanizmus kiterjesztése az ipar elemeire - a munkaerőre, a földre és a pénzre - a gyári rendszer bevezetésének elkerülhetetlen következménye volt a kereskedői társadalomban.
Ez annyit jelentett, hogy igény volt a piaci rendszerre. Tudjuk, hogy egy ilyen rendszerben a nyereségeket csak az biztosítja, ha az önszabályozást egymással összefüggő kompetitiív piacok garantálják. Minthogy a gyári rendszer a vásárlás és eladás folyamatának részeként alakult ki, a munkaerőt, a földet és a pénzt árukká kellett alakítani a termelés fenntartása érdekében. Valójában természetesen nem lehetett árukká alakítani őket, mivel nem piaci értékesítésre állították elő őket. A társadalom szervezőelvévé azonban az a fikció vált, hogy erre készültek. ... mivel a munkaerő szervezete csupán az egyszerű emberek életformáinak egy másik megnevezése, ez azt jelenti, hogy a piaci rendszer kialakulását magának a társadalom szervezetének a megváltozása kíséri.
... az ipari forradalom hatásától semmi sem mentette meg az egyszerű angolokat. A spontán haladásba vetett vakhit hatalmába kerítette az embereket, és a legfelvilágosultabbak a szektások fanatizmusával sürgették a határtalan és irányítatlan változást.
A 19. század társadalomtörténete tehát egy kettős mozgás eredménye volt: a piaci rendszer kiterjedését az eredeti áruk vonatkozásában végigkísérte a piaci rendszer korlátozása a fiktív áruk vonatkozásában. Míg egyfelől a piacok elterjedtek az egész Földön, s a piacra termelt javak mennyisége hihetetlen méreteket öltött, másfelől intézkedések és eljárások hálózatát integrálták nagy hatalmú intézményekbe, hogy gátolják a piacnak a munkaerővel, a földdel és a pénzzel kapcsolatos működését.
A piaci rendszer rohamosan fejlődött, elnyelt teret és időt, és a banki pénz megteremtésével korábban ismeretlen dinamikát hozott létre. 1914 táján, amikorra elérte maximális nagyságát, magába foglalta a Föld minden részét, minden lakóját, sőt a még meg nem született nemzedéket is; fizikai személyeket éppúgy, mint gazdasági társaságoknak nevezett hatalmas fiktív testületeket. Új életforma terjedt el a földön, és olyan egyetemességre tartott igényt, amilyenre még nem volt példa azóta, hogy a kereszténység megkezdte pályafutását, csak most a mozgás pusztán materiális szinten zajlott. Ám ezzel egyidőben megindult egy ellenmozgás is. Ez több volt, mint a társadalom szokásos védekezőreakciója a változásra. Egy olyan felfordulásra adott reakció volt ez, ami megtámadta a társadalom szövetét, és lerombolta volna a termelésnek azt a szervezetét is, amelyet a piac életre hívott.
A termelés az ember és a természet kölcsönhatása. Ha ezt a folyamatot a barter és a csere önszabályozó mechanizmusán keresztül kell megszervezni, akkor hatókörébe kell vonni az embert és a természetet, ezeknek alá kell rendelődniük a kínálatnak és a keresletnek, azaz ugyanúgy áruként kezelendők, mint az eladásra termelt javak. A piaci rendszer idején pontosan ilyen volt a rend. A munkaerőnek ugyanúgy volt piaca mint a földnek, a kínálatot és a keresletet pedig mindkettőnél a bérek és a bérleti díjak nagysága szabályozta. Következetesen fenntartották azt a fikciót, hogy a munkaerő és a föld arra való, hogy eladják. Míg azonban a termelést elméletileg meg lehetett szervezni így, az árufikció azt figyelmen kívül hagyta, hogy ha a termőföld és az emberek sorsát a piacra bízzák, az felér a megsemmisítésükkel. Az ellenmozgás épp ezért a termelési tényezők, a munkaerő és a föld vonatkozásában a piac működésének fékezésében állt. Ez a kettős mozgás úgy jeleníthető meg, mint a társadalom két szervezőelvének működése. Mindkettőnek sajátos intézményi céljai vannak, meghatározott társadalmi erők támogatásával működnek, és jellegzetes módszereket alkalmaznak. Az egyik a gazdasági liberalizmus elve, amelynek céljai egy önszabályozó piac létrehozása volt; ezt a kereskedő osztályok támogatták, és lényegében a laissez faire-t és a szabadkereskedelmet használta sajátos módszereiként. A másik a társadalom védelmének elve, amelynek célja az embernek, a természetnek és a termelés szervezetének a megőrzése volt; a piac ártalmas hatásainak legközvetlenebbül kitett - elsősorban, de nem kizárólag a dolgozó és a földbirtokos - osztályok változó támogatására támaszkodott, s eszközként a védelmező törvényeket, a korlátozó társulásokat
Ha gyártörvényekre és szociális törtvényekre volt szükség ahhoz, hogy védjék az iparban dolgozó embert a munkaerőre alkalmazott árufikció következményeitől, ha földtörtvényeket és mezőgazdasági vámokat kellett életbe léptetni, hogy védjék a természeti erőforrásokat és a vidék kultúráját a rájuk alkalmazott árufikció következményeitől, ugyanígy a központi bankrendszer és pénzrendszer irányítása kellett ahhoz, hogy megóvják a manufaktúrákat és a többi termelő vállalkozást a pénzre alkalmazott árufikcióból következő kártól.
Ami a tényeket illeti, Adam Smith állítása az első emberek gazdasági pszichológiájáról épen olyan téves volt, mint Rousseau-é, a vadember politikai pszichológiájáról. A munkamegosztás, ez a társadalommal egyidős jelenség a nem, a földrajzi környezet és az egyéni képesség tényeiben rejlő különbségekből ered, és az ember állítólagos hajlama a cserére és a kereskedésre majdnem teljesen koholmány. Arisztotelész (...) több mint 2000 évvel ezelőtt (...) a Politika bevezető fejezetében írt az önellátás és pénzkeresés között meglévő összefüggésről. (...) Valószínűleg a legprofetikusabb figyelmeztetés, amely valaha elhangzott a társadalomtudományok területén. Annyi bizonyos, hogy a témának még mindig a legjobb elemzése. Arisztotelész a nyereségre termeléssel szemben a felhasználásra termelést tartja tulajdonképpen az önellátás lényegének. (...) Végső soron ezért van a társadalom egész szervezetére kiható következménye annak, hogy a gazdasági rendszert a piac irányítja: ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a társadalom a piac függelékeként működik. Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalmi viszonyok vannak beágyazva a gazdasági rendszerbe. A gazdasági tényező vitális jelentősége a társadalom léte szempontjából minden más eredményt kizár." És itt következik az a látomás, amely valóban bekövetkezett a neoliberalizmus teljes diadala idején, mikor ez a felfogás súlyos válságba vitte a világ gazdaságát napjainkban. „Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, sőt, még a vásárlóerő mennyiségét és felhasználását is, a társadalom elpusztulna. Mert az állítólagos »munkaerő-árut« nem lehet ide-oda tologatni, összevissza felhasználni, netán felhasználatlanul hagyni, anélkül, hogy ez ne hasson arra az egyénre is, aki történetesen e sajátos áru hordozója. Az ember munkaereje fölött rendelkezve a rendszer mellékesen rendelkezik az ehhez a címkéhez tartozó fizikai, pszichés és morális »emberi« entitással. A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba: meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataként, erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében. A természet elemeire hullana szét, a környezet, a táj szeméttelepekké válna, a folyók elszennyeződnének, veszélybe kerülne a katonai biztonság, összeomlana az élelem- és a nyersanyagtermeléshez szükséges hatalom. Végül: a vásárlóerő piaci irányítása időről időre csődbe juttatná az üzleti vállalkozást, mert a pénzszűke és a pénzbőség éppoly végzetesnek bizonyulna az üzletre, mint az árvizek és az aszályok a primitív társadalom tagjaira. Vitathatatlan, hogy a munkaerő, a föld és a pénzpiacok valóban lényegesek egy piacgazdasághoz. De egyetlen társadalom sem bírná ki a lehető legrövidebb ideig sem e durva fikciórendszer hatásait, ha emberi és természeti szubsztanciája, valamint üzleti szervezete nem lenne védve ennek az ördögi malomnak a pusztításától.
Forrás: Élet és irodalom - Sándor György, Problémáink forrásáról, 2010.