A bennerejlő felszínre emelésének ellentmondásait, az erőszak hatalmába kerítéséből származó veszélyek két oldalát már kiemeltük az előző fejezetekben. A természet feletti erőszaktétel programjának modern társadalommá való szerveződésében az igazi problémát azonban nem is ezek, hanem a modern lét egy másik vonása jelenti. Az a vonása, hogy a kozmikus létből kiszakított valóság, ahogyan már jeleztük, "mindkét végén" az élet elpusztításával fenyegeti a Földet. Az atomfegyver és a pótolhatatlan természeti javak mértéktelen rablógazdálkodással történő felélése csak az egyik, és nem is a leglényegesebb sajátossága ennek a létezésnek. Nem a leglényegesebb, mert nem a természetét, nem a lényegét képező tulajdonságból, hanem e lényegi tulajdonság működéséből következik "csak" a pusztulás. Van azonban a modern létezésnek egy olyan katasztrofális vonása is, amely viszont éppen a lényegéből következik, és ez a "környezeti válságnak" nevezett jelenséggel áll összefüggésben.
A környezeti válság megtévesztő kifejezés; azt sugallja, hogy a válság a környezetünkben állt elő, s alkalmat ad arra, hogy a nagyvárosokban és a természetvédelmi területeken elszórt szemétre irányítsa a veszélyekből mit sem értő laikus közönség figyelmét és indulatait. S az indulatokat ezzel visszavezesse abba a társadalmi szegmensbe: a laikusok körébe, akik akár szemetelnek, akár nem, mindenképpen áldozatok. A szemetelést, mondanunk sem kell, indokolt tiltani, egészségtelensége és esztétikátlansága miatt is. Azonban a probléma valójában nem a környezet válsága, hanem a modern létezésnek a válsága, ezért indokoltabb, ha nem is pontos, ökológiai válságként megnevezni. Arról van szó, hogy a modern nagyipar olyan módon működik, hogy nemcsak az ember környezetének tisztaságát kérdőjelezi meg, nemcsak az emberi egészségre ártalmas melléktermékeket halmoz egyre nagyobb mértékben, hanem - az atomfegyverrel és a mértéktelen feléléssel megegyezően - arra is képes, hogy az emberi élet lehetőségeit megszüntesse bolygónkon. Ez pedig meglehetősen nagy ár azért a csekélyke jól-étért, amit helyette rövid időre és keveseknek kínál. A sokat emlegetett ökológiai válságnak éppen ez a tétje és veszélye: a földi élet elpusztulása a modern nagyipar működésének következményeként. Annak következtében viszont, hogy a modern nagyipar a modern létezés lényegi eleme, nem lehet vele úgy eljárni, mint a működési módját képező fegyverkezéssel vagy a jól-ét növelésével. Ez utóbbiak káros hatásait az enyhe vagy radikális visszafogással, a fegyverzet-ellenőrzéssel és a jól-étet a kiszolgáltatottak oldalán korlátozó önmérséklettel ideig-óráig vissza lehet fogni. De nemcsak visszafogni lehet ezeket, hanem le is lehet róluk mondani. Az atomfegyverek gyártásával kapcsolatos tilalmak, önkéntes korlátozások helyett e fegyverek gyártását - a középhatalmak tülekedése ellenére - le lehet állítani. A jól-ét növelését vissza lehet fogni, vagy esetleg - amint erről az eshetőségről később még szólunk - a jól-étre vágyók számát lehet radikálisan csökkenteni. Az a veszély azonban, amely a létfeledt iparosodásból származik, megoldhatatlan: az ipar visszafejlesztése a modern létet számolná fel. Előrefelé pedig ezen az úton, az erőszak útján csak a még hatékonyabban pusztító iparosítás irányába van, amely ugyanúgy járhatatlan, mint a létezőbe rejtett tulajdonság kiragadásából származó pusztulás veszélyes útja. Csak hamarabb fejezné be a földi élet elpusztítását, mint amennyi időre az egyébként nagyon serény modern iparnak lenne szüksége e szó szerint is vehető befejezéshez.
A modernizációnak ugyanakkor nemcsak ez az árnyoldala ismeretes, de a másik, fényesebbnek vélt oldala sokkalta ismertebb. Mert annak ellenére, hogy a modern nagyipar a földi élet elpusztításával fenyegeti az emberiséget, a kicsinyke jól-ét, a semmire sem jó kényelem birodalmában óriási haladást tett meg. Életünk hasonlíthatatlanul biztonságosabb és kényelmesebb, mint a modernizáció hatalomra jutását megelőzően volt. Ennek a kényelem- és biztonság-növekedésnek a tényeiből már azok is, amelyek a felsőbb helyzetű csoportok lehetőségeitől elzárt közemberek számára ismeretesek, elegendőek ahhoz, hogy ne kelljen azokat e helyütt bővebben részletezni.
E két tulajdonság együttes megléte adja a modernizáció alapparadoxonát: a modernizáció az önpusztító jól-ét birodalma. Minél inkább növeli a jól-étet, annál közelebb kerül a földi élet elpusztításához, s minél inkább igyekszik megőrizni a földi életet, annál inkább le kell mondania a jól-ét növeléséről, vagy egyáltalán megtartásáról. Amivel kapcsolatban fel kell tennünk azt a kanti kérdést, hogy: rendben, az alapparadoxon kétségkívül fennáll, de hogyan lehetséges?