Minden vállalkozáshoz induló vagyonra van szükség. Ha a vállalkozónak nincs elég megtakarított pénze, akkor az induló vagyonhoz hitelből juthat hozzá. Hasonló a helyzet akkor is, ha egy meglévő vállalkozást tulajdonosa bővíteni akar. (Itt most nem foglalkozunk a fogyasztási hitellel, amire akkor kerül sor, amikor valaki előbb akar valamilyen fogyasztási cikket megvásárolni, és utólag akarja megtakarítani az árát.) Az induláshoz, bővítéshez szükséges pénz a modern gazdaságban túlnyomórészt hitelként jut el a vállalkozókhoz.
1. Miért kell átalakítani a hitelrendszert?
Egyfelől azért, mert a mai (pénzgyarmati) rendszerben a kialakult pénzuralom-bankuralom döntéseitől függnek a termelők (a reálgazdaság), márpedig a gyarmaton túlnyomórészt külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi bankok - érdekeiket követve - gyakorlatilag kirekesztik a hitelnyújtásból a hazai kis- és középvállalkozókat. Naivnak bizonyult az a liberális vélekedés, hogy a fejlesztők-bővítők és a hitelbankok versenye gondoskodik a társadalom erre fordítható forrásainak optimális (a közérdeket legjobban szolgáló) elosztásáról. Nagyon tanulságos egy a Magyar Nemzeti Bank szellemi műhelyében készült tanulmány előrejelzése és ténymegállapítása: "Hosszabb távon is problémás lesz Magyarországon a kis és középvállalkozások finanszírozása. ... Az új szemlélet a pénzügyi intézményeket ... mint a termelési folyamatokat aktívan (néha domináns módon) alakító szereplőket tekinti." ("A hazai bankrendszer távlati fejlődésének kérdései" MNB műhelytanulmányok, 11. füzet. Idézi Varga István, "Üzleti 7" 99.9.27.)
Másfelől a hitelrendszer azért is gyökeres változásra szorul, mert a jelenlegi hitelkamatok (12-20%) magasabbak, mint a hazai kis- és középvállalkozók és a gazdák által elérhető nyereség, nem is beszélve arról, hogy a bankok túlzott hitelfedezeti követelményei folytán tulajdonképpen (összeköttetés híján) csak az kaphat hitelt, akinek nincs szüksége rá.
A feladat tehát:
pénzt teremteni a hazai kis és középvállalkozók (gazdák) hitelszükséglete számára,
olcsóvá tenni ezeket a hiteleket, és
olyan hitelnyújtó szervezetet létrehozni, amely nem akarja és nem is tudja szabotálni a hazai kis- és középvállalkozások (gazdák) hitelezését.
Új pénz kibocsátása, ha azt a hazai gazdaság élénkítésére fordítják, nem okoz inflációt, mert a többletpénzt leköti a többlettermék által támasztott többletkínálat, feltéve, hogy a kibocsátott többletpénz nem a spekulációs vagyonokat növeli, hanem eljut a vásárlókhoz.
Példa egy hitelnyújtó szervezetre, amelytől várható, hogy nem akarja, és jogi-szervezeti helyzete folytán nem is tudja hátrányosan megkülönböztetni a hazai kis- és középvállalkozásokat, figyelmen kívül hagyni a közjólétet szolgáló állami hitelpolitikát:
Az Országgyűlés az éves költségvetés keretében meghatározza az éves közhitelkeretet, olyan összegben, amit a hazai gazdaság bővülőképessége, - a természeti erőforrásokkal és a fogyasztói igényekkel összhangban - indokol. Ezt a hitelkeretet kell társadalmasított módon az erre érdemes vállalkozóknak juttatni, olyan vállalkozóknak, akik a hitelt garantáltan termelésüknek a piac igényei szerinti bővítésére használják fel.
Hogy jön létre a társadalmi hitelszolgálat szervezete?
Határozott időre szóló közvetlen választással helyi, középszintű és országos hiteltestületeket kell létrehozni. A hitelekről a testületek pályázatok alapján döntenek. A pályázati keretfeltételeket az Országgyűlés törvényben írja elő. A hiteltestületeket saját szakértő apparátusuk segíti. A hitelelosztás teljes folyamata nyilvános.
2. Az olcsó hitel és forrásai
Az állam feladata gondoskodni arról, hogy csereeszköz, pénz álljon a polgárok rendelkezésére, éppen olyan szolgáltatásként, mint a közbiztonság, az alapoktatás, stb. A gazdasági tevékenységhez szükséges pénzt - a többi közszolgáltatáshoz hasonlóan - önköltségen kell a vállalkozók (köztük a gazdák) rendelkezésére bocsátani. A pénz "önköltsége": a pénzkezelés költsége, valamint az az összeg, amely a gondos hitelkihelyezés esetén is bekövetkező veszteségeket fedezi. Ez 1-2%-os kezelési díjnak felel meg (amely lényege szerint különbözik a kamattól). (Figyelemre méltó, hogy Japánban a rövid lejáratú hitelek kamata 0,5-1% körül mozog.)
A hitelek egyik forrása a geselli értelemben vett "munkások" (bérmunkások, szabadfoglalkozásúak és vállalkozók) megtakarítása: az a pénz, amit a munkások későbbi fogyasztásra (lakásra, öregségre, stb.) tesznek félre keresetükből. A hiteligénylő az ilyen félretett pénzeket - többnyire a bankok közvetítésével - felhasználhatja induló vagyonként vagy vállalkozás-bővítésre, és úgy gazdálkodik, hogy a hitelt a vállalkozás nyereségéből és/vagy amortizációból visszafizethesse akkorra, amikor a megtakarító fel akarja használni.
A hitelek másik forrása az amortizáció. (Ez az az összeg, amit a vállalkozás bevételéből félre kell tenni annak érdekében, hogy amikor az elhasználódó termelőeszközöket pótolni kell, rendelkezésre álljon az ehhez szükséges pénz.) A felhasználásig ezeket az összegeket is megkaphatják a hiteligénylők többnyire ugyancsak a bankok közvetítésével.
A hitelek harmadik forrása az állami költségvetés. (Az e forrásból nyújtott hiteleket nevezzük közhiteleknek.) A költségvetés alapvető kiadásai a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, igazságszolgáltatás stb.) fenntartását szolgálják, alapvető bevételei pedig az ezt fedező adók. Miből tevődhet össze az állami költségvetés terhére nyújtható hitelkeret?
Ha a gazdaság várhatóan bővül, és nem várható a pénzforgás ezzel arányos felgyorsulása, az állam pénzkibocsátással (emisszióval, bankjegynyomtatással) hozza létre az árutöbblet megvásárlásához szükséges többletpénzt. A kibocsátott "friss" pénzt az állam részben vagy egészben a vállalkozóknak nyújtott hitelekként hozhatja forgalomba.
Hitelezésre fordíthatók a költségvetés által korábban nyújtott hitelekre befolyó törlesztések.
Ha a költségvetésbe bármilyen okból több adó folyik be, mint amennyi a közszolgáltatásokhoz szükséges, a többlet ugyancsak a hitelkeret bővítésére fordítható. (Van egy adófajta, az örökösödési adó, amelyet eleve kívánatos a nemzeti vagyon növelésére fordítani, aminek célszerű módszere a vállalkozói beruházásokra nyújtott hitel.)
Ha a pénzügyi kormányzat - az árszínvonal szilárdan tartása, azaz az infláció vagy defláció elkerülése érdekében - a keresletet bővíteni vagy szűkíteni akarja, a bővítés egyik módja az, hogy az �új� pénzt a közhitelkeret megnövelésével hozza forgalomba, a szűkítésé pedig az, hogy zárolja a már meghirdetett közhitelkeret egy részét.
3. A társadalmasított hitelrendszer és a bankok
Az elmondottak azt jelentik, hogy a bankok hitelnyújtó tevékenysége megszűnik?
Nem, nem szűnik meg, sőt a jelenlegihez képest megerősödik. Csak éppen a bankok elvesztik azt az erőfölényt, amivel most visszaélnek. Már utaltunk rá, hogy ma - a bankok hitelpolitikája folytán - a hazai kis- és középvállalkozók gyakorlatilag egyáltalán nem jutnak hitelhez. A bankok kockázat nélkül az államkincstárnak hiteleznek az államkötvények és kincstárjegyek megvásárlásával, amik után magasabb kamatot kapnak, mint amennyi hasznot a kis- és középvállalkozók elérhetnek. Bolondok lennének tehát nagyobb kockázatra és alacsonyabb kamatra a hazai vállalkozóknak-gazdáknak adni a pénzt. A természetes gazdasági rend megvalósítására irányuló fordulat után azonban megszűnik az államkincstár kötvény- és kincstárjegy-kibocsátása, tehát a bankok, ha élni akarnak, kénytelenek lesznek a vállalkozók és a gazdák felé fordulni.
A forgásbiztosított pénz bevezetése után, azok, akik pénzhez jutnak, a pénztartási díj ordulónapjáig (pl. a hónap végéig) el nem költött pénzüket saját érdekükben - legalább egy évre lekötve - átadják a bankoknak. Ettől kezdve a lekötött számlákon lévő pénz után a bankok fizetik a havi (pl. 1%) pénztartási díjat a kincstárnak mindaddig, amíg ki nem hitelezik. Szorítva vannak tehát a kihitelezésre, mert a lekötés lejártakor a teljes betett összeget - ha nem is kamattal megnövelten, de hiánytalanul - ki kell fizetniük a betevőnek. A kihitelezést az teszi lehetővé, hogy az a vállalkozó, aki a hiteltestülethez benyújtott pályázatára nem kap kamatmentes (csak kezelési költségtérítéssel terhelt) közhitelt, a bankokhoz fog fordulni, hogy a tartós betétek egy részét szerezze meg hitelként.
A bank saját üzemköltségét, és a gondos kihelyezés esetén is fellépő veszteségeket kezelési költségtérítés fedezi, amelynek normatív mértékét - a betét összegek százalékában - törvény állapítja meg. Ha a bank az átlagosnál hatékonyabb munkával költségeit és veszteségeit a normatív szint alá szorítja, nyeresége képződik. Ha ellenben tartósan veszteséggel működik, át kell adnia helyét hatékonyabb versenytársainak. Bankcsőd esetére a betéteket az állam garantálja. Azonban a pénzintézetek felelőssége és kockázata, hogy úgy kössék a hitelszerződéseket, hogy a tartós betéteket lejártukkor vissza tudják fizetni.
A pénz- és hitelforgalom fontos közügy, ezért a betéti és hitelügyletek nyilvánosak, nincs banktitok.
Az eddigieket összefoglalva: A költségvetési hitelkeretet a hiteltestületek hálózata osztja el kamatmentesen (közhitelek), a bankok számára is érvényes normatív kezelési költségtérítés felszámításával. Bankok - a vállalkozási szabadság részeként - szabadon alapíthatók. A szabad bankválasztással elhelyezett tartós betétekből a hozzájuk forduló vállalkozóknak a bankok nyújtanak hitelt normatív kezelési költségtérítés felszámításával, szabadon kialkudott kamatok ellenében,
4. Hitelforrások
5. A hitelrendszer társadalmasításának várható hatásai
Ha a hiteligény > költségvetési hitelkeret, akkor a bankok a kereslet-kínálat viszonyának megfelelő kamat ellenében nyújtanak hitelt.
Ha a hiteligény < = költségvetési hitelkeret, akkor a bankok a tartós betéteket nem tudják hitelként kihelyezni, és ezért nem is fogadnak el tartós betéteket. Ezesetben a Valutahivatal [[14/9]] fogadja a tartós betéteket, de utánuk meghatározott (a készpénzt és a látra szóló betétet terhelőnél kisebb) pénztartási díjat szed, mert ez a helyzet azt jelenti, hogy nagyobb a megtakarítási készség, mint a vállalkozói hiteligény, ez pedig veszélyezteti a pénzforgalmi egyensúlyt, ezért a Valutahivatal a pénztartási díjjal csökkenti a megtakarítási készséget.
A hiteltestületek döntéseivel szemben a szabad bankhálózat rugalmas és gyors "fellebbviteli fórum"-ként működik.
A szabad bankhálózatot - a bankok közti versenyen kívül - a kamatmentes közhitelek kínálata is készteti arra, hogy ne kérjenek a tényleges kereslet-kínálat viszonyt meghaladó mértékű kamatot.
A bankok kamatmentes hitel nyújtása esetén is felszámíthatják a normatív kezelési költségtérítést. Ezért érdekeltek abban, hogy akár kamatmentesen is mennél több hitelt nyújtsanak, és ehhez mennél több lekötött betétet gyűjtsenek.
Mivel a pénztartási díj arra készteti a pénzhez jutókat, hogy - ha nem tudják pénzüket hasznosan elkölteni - közvetlenül vagy bank közvetítésével hitelként kínálják, és mivel a megtakarítások a lekötött betétek révén ugyancsak a hitelkínálatot bővítik, ugyanígy a költségvetési hitelkeret is, ezért várható, hogy a hitelpiac normál-állapota - a Valutahivatal szabályozó szerepét is figyelembe véve - a hitelkereslet és -kínálat egyensúlya lesz. Következésképpen a normál állapot a kamatmentesség lesz. Ha rendkívüli lökésszerű hitelkereslet folytán a kamat nulla fölé emelkedik, a lökés múltán a hitelkereslet és a hitelkínálat ismét kiegyenlítődik, és így a kamatmentesség várhatóan gyorsan visszaáll.
6. Megszűnik-e a kamat a természetes gazdasági rendben?
Nem, a kamat nem szűnik meg, csak olyan mechanizmusok működnek, amelyek folytán a kamat alapszintje (esetleges rövid megszakításokkal tartósan érvényesülő színtje) közel van a nullához.