A mezőgazdálkodás és a természetvédelem egymásrautaltsága
Ángyán József: Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai
Mezőgazda Kiadó, 2003
A természeti tájban az ember a természetes ökoszisztémának még integráns része volt. Növekvő aktivitása azonban a növénytakarót és ezáltal a táj képét fokozatosan megváltoztatta. A természetes erdők visszaszorulása főleg azokból az erdősztyeppei területekből indult ki, amelyek a földtörténeti középkor és újkor határán az ember számára különösen kedvező feltételeket biztosítottak. A mezőgazdasági kultúrák terjedése, a talajjavító beavatkozások és egyéb antropogén aktivitások a flóra és a fauna fokozatos átalakulásához, a biológiai sokféleség hosszú időszakon keresztüli növekedéséhez, majd drasztikus csökkenéséhez vezetett.
Maga ez a folyamat is jelzi a mezőgazdaság és a természet, a biológiai sokféleség megőrzésének szoros kapcsolatát, a védelem és a használat, a környezeti érzékenység és termelési potenciál környezettől függő összehangolásának szükségességét. Különösen igaz ez azokon a védett és érzékeny természeti területeken, amelyeken a mezőgazdasági művelés fenntartása a biodiverzitás és a tájkarakter megőrzésének alapfeltétele. A kölcsönhatás kétirányú.
A természeti erőforrások és rendszerek állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdálkodás gazdaságosságát, hosszú távú működőképességét, termékeinek minőségét, táplálkozás fiziológiai és egészségügyi értékét, valamint mindezekből fakadó piaci versenyképességét, eredményességét. A környezeti elemek és rendszerek összetétele, értékei alapvetően meghatározzák a lehetséges gazdasági szerkezetet, üzemi formát és méretet is. Szerves fejlődés esetén a természeti környezetnek ki kell fejeződnie a mezőgazdálkodás, a gazdaság, az épített környezet és a társadalom szerkezetében is, a természeti környezet-gazdasági környezet-épített környezet-társadalmi környezet egymással szoros ok-okozati láncolatot alkot, és az ökológiától a kultúráig ível. Mindezeken túl társadalmi és biológiai életteret biztosít az ember és közösségei, valamint azok aktivitásai számára.
A mezőgazdasági művelés Magyarország összterületének több mint 65%-át érinti, így az igen jelentős hatással van a biológiai sokféleségre nem csupán a közel 6 millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb területeken is. Ez a hatás alapvetően kétirányú lehet. A mezőgazdálkodás növelheti vagy csökkentheti a biológiai sokféleséget.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása arra vezethető vissza, hogy az általa létrehozott antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 5. ábra. Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari forradalom időszakára érte el Közép-Európában a maximumát. Kr.e. 4500 körül a diverzitás ennek még 50%-a sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció a környezet túlhasználata, terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és fokozatos használatba vétele e tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei.
5. ábra - A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe, 1990 nyomán; Harrach, 1994)
A mezőgazdálkodás hazánkban a század hatvanas évtizedéig csak kis mértékben okozott környezetkárosodást. Egészen a közeli múltig jelentős területeken alkalmaztak olyan hagyományos, illetve törvényileg szabályozott gazdálkodási módokat, amelyek változatos élőhelyi viszonyok fenntartását és fajgazdag élővilág megélhetését tették lehetővé, mint pl.:
sekély talajú termőhelyeken a talajvédelmi funkciójú, természetközeli, fajgazdag erdőtársulásokban, amelyeket, mint véderdőket tartottak fenn;
a sík- és dombvidéki füves pusztákon, mint extenzív használatú legelőtájakon, amelyek Közép-Európában egyedülálló tájképi értékeket, és sajátos összetételű, fajgazdag életközösségeket őriztek meg (Hortobágy, Kiskunság);
nagy folyóink természetközeli állapotú árterein, holtágakkal, liget- és láperdőkkel, hagyományos ártéri gazdálkodás maradványaival;
domb- és hegyvidéki, hagyományos rétgazdálkodású, szőlő- és gyümölcstermelő területeken, gyakran az ősi területhasználat és településszerkezet maradványaival (Őrség, Tokaj-Hegyalja, Szatmár-Bereg stb.);
dombvidéki, hagyományos vetésforgós művelésű területeken, a mocsár és láprétek hagyományos kezelésével (Ny-Dunántúl, Beregi-sík, Nyírség).
Az agrártermelés területeinek növelését célzó nagy folyamszabályozási és lecsapolási hullámok (Duna, Tisza, Lajta-hanság, Nagyberek stb.) jelentős változásokat hoztak, különösen a korábbi vizes területek használatában, melyeket tovább erősített a földhasználat intenzitásának növekedése.
Az 1960-as évektől a rendszerváltásig Magyarország agrártermelését az intenzív földhasználat és az ún. iparszerű gazdálkodási formák jellemezték, és ezek már nagyobb környezeti terhelést, természetpusztítást és károsodást okoztak. Az elsődleges cél a hozamok folyamatos növelése volt és ez csekély teret hagyott az agrárterületek élővilágának természetvédelmi célú megmentésére. A termelési lehetőségek vélt kibővítése érdekében költséges és kockázatos meliorációs programokba fogtak, amelylyel a mezőgazdaság számára addig kedvezőtlen adottságú területeket is megpróbálták bevonni a kemizált nagyüzemi termelésbe.
Ezek a kísérletek számos értékes vizes élőhelyet (láprétet, láperdőt, ligeterdőt stb.) tettek tönkre és hozzájárultak olyan gazdaságilag is káros folyamatok elmélyüléséhez, mint a talajvízszint süllyedése, kártevő rovarfajok tömeges elszaporodása és az erdőpusztulás.
A mezőgazdálkodás természetgazdálkodási jellegének erőteljes csökkenését, a két terület dezintegrációját és az ezzel együtt járó iparszerű, egydimenziós mezőgazdasági modell szinte teljes egyeduralmát kísérő negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették az egymásra utalt, szervesen egybe tartozó agrár-, környezet- és vidékpolitika újraegyesítését, a többfunkciós európai agrármodell kialakulását. Lássuk hát, hogyan születtek meg ezek a felismerések, milyen szakaszai voltak ennek a fejlődésnek.