Az ártéri gazdálkodás elterjesztésének nincsenek meg sem a társadalmi, sem a gazdaságpolitikai feltételei. Az ártéri falvakban már nincs elég ember egy ilyen típusú összetett rendszer felélesztéséhez. A vidéket az utóbbi húsz évben teljes egészében a nagyüzemi gazdálkodás igényeihez nyomorították, kis túlzással azt mondhatjuk több gép (de a lóerő minden túlzás nélkül) mint az ember. A Kertmagyarország lassan már elérhetetlen álomnak tűnik. A folyamatokon „tán (de csak tán!)” két mozzanat változtathat.
1. Területi kompromisszumon alapuló, következetes, a támogatások megváltoztatásától, a birtokviszonyok átalakításán egy új gazdasági szerkezet feltételrendszerének megteremtéséig mindenre kiterjedő gazdaságpolitika.
2. A jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer teljes összeomlása.
Ha egyik vagy másik nem következik be, a jelenlegi folyamatok néhány évtizeden belül a vidék teljes összeroppanásához és nem mellesleg a Herderi jóslat beteljesedéséhez vezetnek. A különböző fejlesztési elképzeléseket látva, úgy tűnik, még a folyamatok irányával, és pillanatnyi helyzetükkel sem vagyunk tisztában. Így például látni kellene, egy Hangya-mozgalomnak éppúgy nincsenek meg a feltételei, mint ahogy az ártéri gazdálkodás visszaállításának sem. Ezért nagyon sokat kellene dolgozni, és elsősorban vidéken. Egyébként többször tapasztaltam már, a városból egyszerűen nem látszik, milyen mértékű a vidéki társadalom lepusztulása. Ez ügyben nem ártana némi személyes tapasztalatra szert tenni.
A Duna-Tiszacsatornáról…
A Homokhátság kiszáradása nem elsősorban természeti okokra vezethető vissza. Nem kis részben a vízelvezető vízrendezés következménye. Ha ismereteim pontosak, ezt a helyiek jól látják. Valamelyik évben egy nagygazda eltömte az egyik belvíz-főcsatornát. El is ítélték közveszély okozásért, holott a közveszélyt azok okozzák, akik a mai napig elvezetik a vizet a hátságról. Most egyébként történelmi pillanatban lehetnénk, mert van fent víz. Ki tudja mikor lesz ennyi legközelebb. Ha ezeket a vizeket ott tartanánk, semmiféle csatornára nem lenne szükség. De elvezetjük. Amíg ezt tesszük, a hátság száradni fog. Akkor is, ha pótoljuk a vizet. A jelenlegi rendszer átalakítása nélkül a csatornával, csak drágapénzen utaztatjuk a vizet, mást nem teszünk. A másik, ha bevágjuk a csatornát, azzal gyorsítjuk a térség vízveszteségeit. De nem is ez a legfőbb gond.
Az egész játékra egy tájidegen, az ország nagy részére alkalmatlan mezőgazdasági technológia fenntartása miatt van szükség. Tessék megnézni a kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek kiterjedését, majd elgondolkodni a következőkön: kedvezőtlen adottság, nincs. Itt arról van szó, hogy a tájat egy gazdálkodási módszer igényeihez nyomorítjuk, és alkalmasságát, vagy alkalmatlanságát ahhoz mérjük. Példálózhatnék azzal, nekem nagyon kedvezőtlenek lennének az adottságaim egy szépségverseny megnyerésére, és persze kezdeményezhetnénk egy „projektet”, hogy ezeken változtassunk, de épeszű ember erre egy fillért sem áldozna. Elsősorban azért, mert pontosan látná, bármit is tesz velem, esélytelen lennék a kedvező adottságú jelöltekkel szemben. Hasonló a helyzet a gazdálkodással is. Az iparszerű technológia kedvezőtlen adottságok mellett akkor sem kifizetődő, ha csak a közvetlen költségeket számoljuk. Ráadásul a tájak átalakítása és a gazdálkodási rendszer fenntartása hihetetlen energiaigényű. Az egész csak addig működik, amíg van elég olcsó erőforrás. Csakhogy ez a feltétel megdőlni látszik. Az olajalapú mezőgazdaság napjai megszámláltattak. Nem tudom, a végeredmény mennyi, de az a gyanúm, a jelenlegi helyzet igen súlyos veszélyt rejt magában. Az emberek ma már nem tudnak másként gazdálkodni. Elképzelésük sincs arról, hogyan is tehetnék. Úgy vélik, azok a vezetők, akik ebbe az egyirányú utcába kényszerítették őket, világosan látták a helyzetet, és felkészültek. Már adott az új olcsó és tiszta erőforrás, aminek a bevezetését csak az olajlobby akadályozza. Mindez azt jelenti, hogy egy komolyabb energiaválság alkalmával kis hazánkban senki sem fog tudni földet művelni. Azaz, e levélfolyam szerzői és olvasói közül annak van némi halvány esélye az éhhalál elkerülésére, aki a saját két kezével meg tudja teremteni magának az életfeltételeit. Ezzel együtt eljátszhatunk persze azzal az ötlettel, milyen jó is lenne a Duna-Tiszacsatorna, néhány duzzasztó a síkvidéki folyóinkra. Mindezt látva Arany János szavaival tudom jellemezni hangulatomat.
És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"
Mert ahelyett, hogy megállnák, fejet hajtva elgondolkodnánk azon, mit is pusztítottunk el nagy építkezéseink közepette, még mennénk tovább, amíg van fürt azon a szerencsétlen szőlőn. Megtorpanni akkor fogunk, amikor a természet kiveszi a dorongot a kezünkből. Attól tartok azonban akkor már későn.
Idézet a szerves társadalom levelzőlistáról