Síklaky István: Csak harmadik út van - a többi zsákutca
Ismert a sztálini recept: Kinyilatkoztatni — a hatalom szája íze szerinti — egyetlen igazságot, és szitkot-átkot zúdítani a másként gondolkodókra.
"Harmadik út tehát nincs" — nyilatkoztatja ki a Bonifert Mária—Inotai András szerzőpáros (Népszabadság, 2000. 5. 26.), azon ellenállhatatlan érvelés eredményeképpen, hogy eddig már többen sikertelenül próbálkoztak vele. Majd a cikk végén jön a kiátkozás: "Ebben a helyzetben bezárkózni, vagy «harmadik utat» hirdetni, több mint felelőtlenség. Felnagyítani az új megteremtésével járó nehézségeket és tagadni az eredményeket több mint bűn."
Aki tehát "harmadik útra" törekszik, több mint felelőtlen, több mint bűnös. És hogy minősítsük az olyan tanult közgazdászokat, akik nem vesznek tudomást a jelenlegi gazdasági rendszer, "az első út" alapvető belső ellentmondásáról, amely kiküszöbölhetetlen, mert a lényegéhez tartozik? Akik nem vesznek tudomást azokról a tendenciákról, amelyek kérlelhetetlen előrehaladását évtizedek óta rendre ENSZ statisztikák tárják a világ elé, és amelyek a rendszer egyre közelgő összeomlását vetítik előre olyan valószínűséggel, mint amilyen valószínűséggel egy szerpentinen lefelé rohanó fék nélküli autó szakadékba zuhan?
Mi ez a belső ellentmondás?
A tőkés gazdaság hajtóereje a kamat: a vagyontulajdonosok joga és lehetősége arra, hogy teljesítmény nélkül, pusztán tulajdonuk alapján részesüljenek a társadalmi össztermékből, azaz járadékot élvezzenek. (Ezt ne mossuk össze a vállalkozói nyereséggel, amellyel a társadalom a piacon megmért vállalkozói teljesítményt jutalmazza, amely nyereség tehát munkabér jellegű. A profit e két lényegesen különböző eleme akkor mutatkozik meg tisztán, ha egy vállalkozó saját tőke nélkül, teljes mértékben hiteltőkét működtet.) A kamatos kamat matematikája folytán a pénzvagyon és vele a kamattömeg sokkal meredekebben nő, mint a termelékenység. Változatlan méretű termelés esetén tehát a társadalmi össztermék egyre nagyobb hányadát kellene kamatként kifizetni, és egyre kisebb hányad maradna a munkateljesítményt nyújtóknak, beleértve a vállalkozókat is. (Hadd nevezzem őket — Silvio Gesell nyomán — gyűjtőnéven munkásoknak.) Ha tehát a munkások szinten akarják tartani jövedelmüket, állandóan növelniük kell a termelést, akkor is, ha ez már meghaladja a normális (természetes) életvitel szükségleteit, akkor is, ha nincs rá elegendő fizetőképes kereslet, akkor is, ha már régen áttörte az ökoszféra korlátait. (Lásd a Római Klub emlékezetes tanulmányát.)
Ebből az alapvető ellentmondásból ered két végzetes tendencia.
Az egyiket már érintettük: ez az élet természeti (ökológiai) feltételeinek a rombolása, amelyet száz éve még észre sem vettek, ma azonban már nyilvánvaló, hogy egy-két nemzedéken belül ellehetetleníti a magasrendű életet a Földön.
A másik tendencia: a polarizáció, a szakadék, amely a vagyon, a jövedelem, és vele a hatalom túlnyomó részét a többiek rovására birtokló maroknyi ember és az emberiség többi milliárdjai között évről évre mélyül. (Közhely volna erre számokat idézni.) Nyilvánvaló, hogy ez a szakadék nem mélyülhet a végtelenségig, és ha nem megy végbe fordulat — azaz rendszerváltás —, a folyamat globális szociális katasztrófába (atom-világ-polgárháborúba?) torkollik.
Bonifert—Inotai a globalizálódástól való elszakadást úgy látja, "mintha egy hangya aláfeküdne az úthengernek, s megpróbálná feltartóztatni azt".
Előttem más kép rajzolódik ki: Magyarország tengeren hánykolódó halászhajó, amely hirtelen ott találja magát a csillogó-villogó, hatalmas Titanic mellett, és a Bonifert—Inotaihoz hasonlók sóvárogva igyekeznek felkapaszkodni rá, nem véve tudomást arról, hogy a Titanic oldalát már felszakította a jéghegy.
Miután a hagyományosan "második útnak" tekintett diktatórikus tervgazdálkodás — amely magát "szocializmusnak" nevezte —, bár a külső elemzők és a belső másként gondolkodók inkább államkapitalizmusnak minősítették — kudarcot vallott, csak a jelenlegi rendszer, az abszolutizált magánkapitalizmus volna a járható út? Nem, ez a Titanic útja.
Rendre cáfolhatnám Bonifert—Inotai megdöbbentően felületes tételeit, de csak egyet emelek ki illusztrációképpen. "Azok az országok — írják — amelyek képesek voltak megnövelni feldolgozóipari kapacitásukat és élni tudtak a liberalizált piac lehetőségeivel, mint Kína, de még Mexikó, El Salvador vagy a Dominikai Köztársaság is, a világátlag háromszorosára tudták növelni kivitelüket." Ami, ugye, azt jelenti, hogy ezekben az országokban számottevően javultak az életviszonyok. Eszünkbe jut a "magyar" export ragyogó növekedése, aminek zömét a vámszabad-területi multik produkálják, míg a valóban magyar export stagnál, vagy alig nő, de emeljük ki inkább Mexikót. Csontos Gábor írja ("Van-e tíz-tizenöt évünk?" Magyar Nemzet, 2000. 5. 13.): "A világ dolgaiban járatlan ember számára a közel 101 magyarországi vámszabad terület Magyarország technológiai megújításának jelképe lehetne. Abban az esetben, ha a multinacionális vállalatok berendezkedése és működése hazánkban tényleg különleges, egyedi jellemvonását tükrözné a sokat hangoztatott új gazdasági rend, az informatikai társadalmat megjelenítő globalizációs piacgazdaság szerkezeti kiépítésében. Azonban a világon elég sok helyen, elsősorban az olyan adósságszolgálat-szerkezetű országokban, mint Magyarországé, található az angol gyarmatosítás idejéből megismert gazdasági területenkívüliség, más néven ipari-termelői-összeszerelői ültetvények, amelyek egy adott ország nemzetgazdaságán belül, de attól teljesen elszigetelve növelik külföldi anyacégeik profitját. Az Egyesült Államok és Mexikó határán felsorakozó mexikói vámszabad területek, maquiladorák szinte megdöbbentő hasonlóságot mutatnak magyarországi testvéreikkel. A legelső hasonlóság maga a területenkívüliség, vagyis az, hogy ezek a gazdasági övezetek teljesen elszigetelve működnek a mexikói gazdaságtól Mexikó területén. Gyakorlatilag sem húzóágazatként, sem a helyi vállalkozások beszállíttatóiként nem játszanak szerepet. Mexikó állam és a maquiladorák kapcsolata a rendkívül olcsó mexikói bérmunkaerő biztosításában, illetve az ott alkalmazottak távol élő családjuk támogatásából származó fogyasztásában, megadóztatásában van. (Az ott alkalmazottak hazautalják fizetésük nagy részét.) A tényleges mexikói gazdaság állapota, szerkezete szintén nagyon hasonló a magyar gazdaságéhoz. (...) Mexikó 1996-ban csatlakozott a NAFTA-hoz, ami katasztrofális következményekkel járt. A szabadkereskedelmi övezet következtében ugrásszerűen megnőtt a mindennapi szükségleteket fedező import, miközben a hazai termelés a kormány monetáris gazdaságpolitikája következében csökkent, vagy jó esetben stagnált. A megnövekedett import következtében a költségvetés hiánya is nagyobbá vált, amit a beáramló tőke fedezett volna. Csakhogy ez a külföldi tőke — Mexikó adósságszerkezete következtében — nem volt más, mint a rövid távú spekulációs tőke. Amely kierőszakolta a mexikói jegybank által meghatározott reálkamat magas szintjét. Ez viszont a gazdaságpolitikai irányváltás elmélyítését hozta magával: a nemzeti valuta állandó leértékelését az export versenyképességére és a termelékenység növelésére hivatkozva, a belföldi fogyasztói árak világpiacosítását, a bérek alacsony szinten tartását és legfőképpen a belgazdasági élénkülést segítő hitelek kamatrátájának magas szinten tartását. A tőkecsapda Mexikó esetében is kiválóan működik. A minden pénzügyi megkötöttség nélkül kiáramló tőke állandó tőkeéhséget idéz elő nemcsak a költségvetésben, hanem a gazdaságban is. Ugyanakkor a belgazdaság képtelen fejleszteni a hitelkamatok nagysága miatt, és azért is, mert a beáramló (spekulációs) tőkére a költségvetésnek van szüksége. Tehát Mexikó esetében is bezárult az ördögi kör. S az eredmény? Tömeges elszegényedés, a kisipar tönkremenése, magas munkanélküliség (ez biztosítja a maquiladorák bérrabszolgáit), szociális feszültség."
Nagyon is idevágnak "A magyarországi SAPRI program fontosabb megállapításai" is. (Magyar SAPRI Titkárság 2000. április. A SAPRI a Világbank, és tíz ország — köztük Mexikó és Magyarország — kormányainak és civil szervezeteinek közös gazdaságelemző programja.) Figyelembe veendő, hogy az, amit Bonifert—Inotai az egyetlen járható útnak tekintenek, a Magyar SAPRI Titkárság szóhasználatában "neoliberális gazdaságpolitika" vagy "washingtoni konszenzus" néven jelenik meg. "...a rendszerváltás hatalmas veszteségekkel járt, a fogyasztás, a reáljövedelem szintje évtizedeket, a foglalkoztatás szintje több mint fél évszázadnyit esett vissza és tíz évvel a rendszerváltást követően ez a helyzet még alig változott. (...) számos országban, olyanokban, ahol sohasem volt szocializmus és rendszerváltás, a mienkhez hasonló problémákkal küzdenek a helyi társadalmak. (...) a valamennyi országot jellemző közös vonás a neoliberális gazdaságpolitika, amelyet kivétel nélkül minden olyan országban alkalmaztak, ahol a mondott negatív társadalmi jelenségek tapasztalhatók voltak. (...) a «neoliberális» jelző (...) egy minden állami szabályozás nélküli, szabadon mozgó piacgazdaságot jelent, amelyet a meglévőből a korábbi állami szabályozás lebontásával, így az árak, a külkereskedelem liberalizálásával, a támogatások leépítésével, az állami tulajdon privatizálásával és további hasonló intézkedésekkel hoztak létre. A fejletlenebb volt szocialista, vagy fejlődő országoknak (...) meg kellett nyitni piacaikat a náluknál lényegesen fejlettebb, tőkeerősebb országok vállalatai előtt. Ez valami olyasmit jelent, mintha az ökölvívásban eltörölnék a súlycsoportokat, Nem nehéz megjósolni a nehézsúlyúak győzelmét. Ez történt a volt szocialista és a fejlődő országokkal is. Az amúgyis szegények még szegényebbek lettek, a gazdagok tovább gazdagodtak. (...) ha valamelyik ország a saját jószántából nem kívánta volna követni az angolszász országok által kialakított új közgazdasági divatot, azt különböző eszközökkel erre kényszerítették. (...) Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a neoliberális gazdaságpolitika magyarországi alkalmazása iránti világbanki igény készséges fogadtatásra talált hazánkban, sőt a hazai gazdaságirányítás számos esetben messze túlteljesítette a Világbank, illetve a Nemzetközi Valutaalap kívánságait." — Biztos, hogy Bonifert—Inotai jó helyen keresik a felelőtlenséget és a bűnösséget a "harmadik útra" törekvők között?
Igenis vannak sokan világszerte, és hazánkban is, akik éppen felelősségtudattól és a tömegek iránti szolidaritás érzéséből indíttatva törekednek egy "harmadik út" tervének kidolgozására és megvalósítására. Nemrég jelent meg e sorok írójának tollából A fennmaradás társadalmi programja című könyv, amely — Silvio Gesell, a Keynes által is nagyrabecsült gazdasági gondolkodó tanaira, és ezeknek a harmincas években történt sikeres megvalósításaira támaszkodva — egy "harmadik út", egy tőke- és földjáradék, és így kizsákmányolás nélküli, szociális piacgazdaság és vele egy résztvevő demokrácia tervrajzát tartalmazza.
(Részlet A fennmaradás társadalmi programja c. könyvből)