A gazdaság helye a társadalmakban

In: Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet.

Tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 197-205. old.

C. M. Arensberggel és H. W. Pearsonnal közösen írt tanulmány

Manapság nem sok társadalomtudós osztja maradéktalanul a felvilágosodás naiv elképzelését az ősemberről, aki – hogy létrehozza társadalmát és gazdaságát – szabadságának biztosítására állítólag szerződéseket kötött, javait pedig csereberélte az őserdőben. Comte, Quetelet, Marx, Maine, Weber, Malinowski, Durkheim és Freud felfedezései döntő szerepet játszottak mai tudásunk kialakulásában, mely szerint a társadalmi folyamat viszonylatok szövedéke, az ember mint biológiai lény és a létezését fenntartó szimbólumok és technikák egyedülálló struktúrája között fennálló viszonylatok szövedéke. De miközben felfedeztük ebben az értelemben a társadalom valóságát, az új tudás nem hozott létre olyan társadalomképet, mely népszerűségét tekintve összehasonlítható volna az atomisztikus individualizmus hagyományos képével. Kritikus pillanatokban mindig visszaesünk a korábbi racionalizációkba, melyek az embert utilitariánus atomnak tüntetik fel. És ez a hiba sehol sem feltűnőbb, mint a gazdaságra vonatkozó elképzeléseink terén. A gazdaság sokféle aspektusa közül bármelyiket közelíti is meg, a társadalomtudós még mindig annak a szellemi örökségnek a gátlása alatt áll, mely szerint az emberi lénynek vele született hajlama, hogy dolgokat más dolgokért elcseréljen. És ez így van annak ellenére, hogy a „gazdasági ember” ellen mindenütt tiltakoznak, időnként pedig kísérletek történnek arra, hogy szociális keretet adjanak a gazdaság számára

A gazdasági racionalizmus, melyet örököltünk sui generis gazdasági cselekvésnek nyilvánít egy bizonyos típusú cselekvést. Ebből a szemszögből nézve a vizsgált szubjektum – egy egyedülálló ember, egy család, egy egész társadalom – úgy jelenik meg, mint aki egy életet adó elemeitől nehezen megváló természeti környezettel áll szemben. A gazdasági cselekvést – vagy még pontosabban, a gazdálkodási cselekvést, a racionalitás lényegét – úgy tekintik tehát, mint döntést az időről és energiáról, mint olyan döntést, amely lehetővé teszi, hogy ebben az ember – természet viszonyban a legtöbb célt valósítsák meg. És a gazdaság nem lesz más, mint az ilyen cselekvés színtere. Természetesen elismerik, hogy a valóságban e gazdaság működését akárhány más, nem-gazdasági tényező befolyásolhatja, legyenek ezek politikai, katonai, művészi vagy vallási jellegűek. De a gazdaság modellje továbbra is azonos marad az utilitariánus racionalitás lényegi magvával.

A gazdaságról, mint olyan egységek színhelyéről alkotott nézet, melyek árakat képeznek, elhelyezik, felhalmozzák, értékesítik a feleslegeiket, a XVIII. század nyugati viszonyaiból nőtt ki, és kétségkívül helytálló, valahol csak adva van egy piaci rendszer intézményes berendezkedése, mivel a tényleges feltételek itt nagyjából kielégítik az ökonomista posztulátum követelményeit. De vajon megengedi-e ez a posztulátum, hogy az empirikus tények világában feltételezzük a piaci rendszer általánosságát? A formális ökonómia történelmileg egyetemes alkalmazhatóságra tart igényt, s ez igenlő választ jelent. Sőt, a formális ökonómia azt állítja, hogy a piaci rendszer virtuálisan minden társadalomban jelen van, akár jelen van empirikusan, akár nincs. Ekkor az összes emberi gazdaság potenciális kereslet – kínálat – ár mechanizmusnak tekinthető, és a tényleges folyamatok bármilyenek legyenek is, megmagyarázhatók e hiposztazálás terminusaiban.

Ha egykor az empirikus kutatás mélyebb ismereteket biztosít számunkra különböző társadalmak különböző formájú gazdaságainak alapvető működéséről és helyzetéről, akkor el kell majd végeznünk az ökonomista posztulátum alkalmazhatósági próbáját. Ha a gazdasági folyamatot a társadalom valóságáról szerzett új tudásunk felől közelíthetjük meg, azt kell mondanunk, hogy nincs szükségszerű kapcsolat a gazdálkodási cselekvés és az empirikus gazdaság között. A gazdaság intézményes szerkezetének nem kell gazdálkodási cselekvésre késztetnie, mint a piaci rendszer esetében. Egy ilyen felismerésnek rendkívül nagy horderejű következményei vannak a gazdasággal foglalkozó valamennyi társadalomtudományra nézve. Az emberi gazdaság mint társadalmi folyamat elemzéséhez nem kevesebbre van szükség, mint egy gyökeresen különböző kiindulópontra.

Miközben kísérletet teszünk az újrakezdésre, áttérünk a „gazdasági” kifejezés gazdálkodási jelentéséről szubsztantív jelentésére, bármily kevéssé divatos is ez. Nem hagyjuk figyelmen kívül ezzel a „gazdasági” közkeletű használatát, mely a gazdálkodást összeolvasztja az anyagiassággal: csupán azt hangsúlyozzuk, hogy ennek a józan észtől származó összevegyítésnek az alkalmazhatósága korlátozott. Az ember éhen hal, ha nincs ennivalója, akár racionálisan cselekszik, akár nem; de biztonságához, sőt oktatásához, művészetéhez és vallásához is anyagi eszközök, fából, kőből vagy acélból készült fegyverek, iskolák, templomok kellenek. Ez a tény természetesen sohsem kerülte el a figyelmet. Időről időre fel is vetették, hogy az ökonómiát az ember anyagi szükséglet-kielégítésének teljes körére kellene alapozni – egyfelől anyagi szükségleteire, másfelől szükséglet-kielégítésének eszközeire, akár anyagiak ezek, akár nem.

Amint azt a szakemberek egyhangúan elismerik, minden kísérlet sikertelen maradt, hogy létrehozzanak egy ilyen naturalisztikus ökonómiát. Az ok nyilvánvaló. A gazdaság pusztán naturalisztikus elméletei még megközelítőleg sem vehetik fel a versenyt az ökonómiai elemzéssel, amikor azokat a létfenntartási mechanizmusokat kell megmagyarázni, amelyek a piaci rendszerben működnek. És mivel a gazdaságot általában azonosították a piaci rendszerrel, ezért joggal vonták kétségbe a naiv kísérleteket, hogy az ökonómiai analízist naturalista sémával helyettesítsék.

De vajon bizonyító erejű érv volt ez a gazdaság szubsztantív fogalmának a társadalomtudományokban való használata ellen? Semmi esetre sem. Elkerülte a figyelmet, hogy a gazdasági elmélet, az ökonómiai analízis, vagy egyszerűen a gazdaságtan csupán az egyik ama számos tudományág között, mely anyagi nézőpontból foglalkozik az ember megélhetésével, vagyis a gazdasággal. Gyakorlatilag a gazdaságtan nem egyéb, mint a piaci jelenségek vizsgálata; puszta általánosságokon kívül csak elhanyagolható jelentőséggel bír a piaci rendszerektől különböző gazdaságokra nézve, amilyen pl. egy tervgazdaság. Mit nyújthat például az antropológusnak, hogy egy olyan társadalom vizsgálata során, melynek szervezetét a rokonsági rendszer adja, kibogozza a gazdaságot a társadalom általános szövedékéből? Ahol nincsenek piacok és piaci árak, ott a közgazdász nem lehet segítségére a primitív gazdaságok kutatójának; sőt, akadályozhatja a kutatást. Vagy vegyük a szociológust, akinek problémája a gazdaság változó helye a társadalmi egészekben. Hacsak nem korlátozza magát olyan korokra és területekre, ahol árszabályozó piacok ismeretesek, a gazdaságtan nem szolgálhat számára valamirevaló útmutatással. Ez még inkább igaz a gazdaságtörténészre, ha nem az időnek azt a csekély, néhány évszázadnyi darabkáját vizsgálja, melyben általánossá váltak az árszabályozó piacok és következtetésképpen a pénz mint csereeszköz. A történelem előtti kor, az őstörténelem, sőt, mint ahogy elsőként Karl Bücher hirdette, az egész történelem gazdaságai, a legutóbbi évszázadoktól eltekintve, olyanok voltak, hogy a szervezetük különbözött mindentől, amit csak a közgazdászok feltételeztek. És most már kezdjük sejteni, hogy a különbség egyetlenegy dologra vezethető vissza – nem létezett bennük semmiféle rendszere az árszabályozó piacoknak. Valamennyi gazdasági tudományág közös érdeklődési területét az a folyamat jelenti, mely az anyagi szükséglet-kielégítést biztosítja. E folyamatot csak akkor tehetjük a helyére, és működését csak akkor vizsgálhatjuk, ha a racionális cselekvés egy bizonyos típusáról javak és személyek mozgásainak konfigurációjára helyezzük át a hangsúlyt, melyből a gazdaság ténylegesen áll.

Áttérni a természettudományban az egyik fogalmi keretről a másikra – egy dolog; de egészen más dolog ugyanezt tenni a társadalomtudományokban. Olyan ez, mintha átépítenénk egy házat, az alapot, a falakat, a berendezéseket és mindent, miközben továbbra is benne lakunk. Meg kel szabadulnunk attól a mélyen belénk vésődött gondolattól, hogy a gazdaság a tapasztalás olyan területe, melynek az emberi lények szükségszerűen mindig tudatában voltak. Hogy metaforát alkalmazzunk, a gazdasági tények eredetileg olyan szituációkba voltak beágyazva, melyek önmagukban nem voltak gazdasági természetűek, továbbá a célok és az eszközök sem voltak elsődlegesen anyagiak. A gazdaság fogalmának kikristályosodása az idő és a történelem műve volt. De sem az idő, sem a történelem nem láttak el bennünket olyan fogalmi eszközökkel, hogy áthatolhattunk volna azon társadalmi viszonyok labirintusán, melyekbe a gazdaság be volt ágyazva. Ez a feladata annak, amit institucionálisan elemzésnek fogunk nevezni.

FÜGGELÉK[1]

Néhány megjegyzés arra vonatkozólag, hogy miért lényeges a „gazdasági” kifejezés használatát az „anyagi szükséglet-kielégítésről való gondoskodásra” korlátozni, a „gazdasági” formális jelentését pedig csak akkor alkalmazni, ha kifejezetten szükséges.

Az általános gazdaságtörténet tanulmányozásakor az a kérdés áll érdeklődésünk középpontjában, hogy mi a helye a gazdasági rendszernek a társadalomban. Ezzel kapcsolatban sok fontos kérdés merül fel, és ha a gazdasági terminus jelentése nem semleges e kérdésekkel szemben, úgy fennáll az a veszély, hogy előre eldöntjük őket.

Arra a kérdésre, hogy mi a gazdasági intézmények helye a társadalomban, a válasz lehet az, hogy ezeknek az intézményeknek különálló és független létezésük van, mint a piaci rendszer esetében, vagy pedig az, hogy be vannak ágyazva más, nem gazdasági intézményekbe, mint általában, vagy valahol a kettő között helyezkednek el.

Ha mármost a „gazdasági” terminust a piacon szokásos haszonkereső viselkedés megjelölésére használjuk, akkor az a viselkedés, melyet a primitív és archaikus társadalmak emberei gazdasági ügyeikkel kapcsolatban tanúsítanak, elkerülhetetlenül úgy jelenik meg, mint egy fajta piaci viselkedés. Mueller-Lyer például, aki szociológus és a The History of Social Development (A társadalmi fejlődés története, 1920) szerzője, ezt írta a primitív gazdaság tudományának tárgyáról: Sok primitív társadalomban a kereskedelem a vendégajándékok kölcsönös cseréjének alakját ölti. Az üzletszerű csere ismeretlen. Majd hozzátette, hogy a „vendég-ajándék a csere maradványa volt, amikor ennek valódi jelentése már feledésbe merült”. Ez a klasszikus példája annak, ahogyan előzetes véleményünket ráerőltetjük a tényekre. A tény a vendég-ajándékok intézménye; a piaci sémát rávetítik a tényre, azzal az egyszerű fogással, hogy feltételezik: a vadak eredetileg a cserétől indultak el, ezt folytatták tovább szokásszerűen egészen addig, míg eredeti gyakorlatuk emléke teljesen el nem homályosult. Ennek eredményeként a reciprok ajándékokat úgy tüntetik fel, mint ellentétüket, nevezetesen mint cserét. Végső soron a reciprok ajándékok intézményét úgy mutatják be, mint a tulajdon ellentétét, nevezetesen mint termékcserét, (vagyis, mint készpénz nélküli csereügyletet).

Egy másik példa a gazdasági analízis területéről. A „gazdasági” kifejezés piaci definíciója azt eredményezheti, hogy minden gazdasági tevékenységet termékcserének és árucserének tekintenek. Whately érsek (1787-1863), ez a viktoriánus közgazdász azt javasolta, hogy a gazdaságtant a csere tudományának vagy katallaktikának nevezzük. Korunkban Joseph Schumpeter és Ludwig von Mises tette magáévá ezt a javaslatot. A termelést eszerint úgy lehet célszerűen értelmezni, mint szűkös eszközök cseréjét a kevésbé kívánatos felhasználási módokról a kivánatosabbakra. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságtörténész számára fölöttébb hasztalan dolog volna a termelést a csere terminusaira lefordítani, mivel ebben az esetben nem lehetne megállapítani, hogy milyen mértékben volt vagy nem volt jelen a piac intézménye valamely adott társadalomban. Cserét és piacokat látnánk mindenütt. Néhány kiváló gazdaságtörténésszel pontosan ez történt.

E kérdés másik vonatkozását azok a tényleges pszichológiai motívumok alkotják, melyekkel az egyén különböző helyeken és különböző korokban a gazdasági intézményekben részt vesz. Itt is megmutatkozik, hogy a kérdés értelmetlen, ha a „gazdasági” terminust nem semleges jelentéssel használjuk. Ha a gazdaságos „nyereségest” jelent, akkor a gazdasági intézményeket definíció szerint a nyereségvágy motívumai működtetik. A tényleges motívumok kérdését előzetesen megválaszolják, vagy inkább ez a kérdés fel sem merül.

Van még egy kérdés, ez a gazdasági intézmények lehetséges fejlődési törvényeire vonatkozik. Létezik-e valamiféle törvénye a gazdasági haladásnak? Ha igen, milyen mértékben jelent ez növekvő gazdasági racionalitást a hatékonyság értelmében? Milyen mértékben jelenti azt, hogy a gazdasági intézmények, adott technológiai feltételek mellett, tökéletesebben alkalmazkodnak a társadalom nem gazdasági intézményeihez? Nehéz kérdés, melyre nem lehet egyszerű választ adni.

Összegezve: A gazdasági rendszer helye a társadalomban olyan probléma, mely számos fontos kérdést foglal magába, mint amilyen ezen intézmények elkülönülése vagy beágyazottsága; a tényleges pszichológiai motívumok, melyekkel az egyének ezen intézmények működtetésében részt vesznek; vagy a haladás esetleges törvényei a gazdasági intézmények fejlődésében. Fennáll a veszély, hogy előre eldöntjük az ilyen és ehhez hasonló fontos kérdéseket, ha a „gazdasági” kifejezésnek nem ezt a közönséges jelentést adjuk: a szükséglet-kielégítés anyagi eszközeinek biztosítására vonatkozó”.

[1] Ezt a függeléket Polányi kiadatlan jegyzeteiből állítottuk össze, amelyeket 1947-ben írt és osztott szét sokszorosított jegyzet formájában gazdaságtörténeti előadásainak hallgatói között a Columbia Egyetemen. A kiadatlan anyagot Duczynska Ilona és Karl Polányi Levitt engedélyével tesszük közzé. – G. Dalton