A ‘tisztességes megélhetés’ a Buddha által hirdetett ‘Nemes Nyolcrétü Ösvény’ egyik követelménye. Következésképpen világos, hogy léteznie kell egyfajta buddhista közgazdaságtannak. Buddhista országok többször is kijelentették, hogy hűek akarnak maradni örökségükhöz.
Így Burma: „az új Burma nem lát ellentmondást a vallásos értékek és a gazdasági fejlődés között. A szellemi egészség és az anyagi jólét nem ellenségek: éppen, hogy természetes szövetségesek.” Vagy: „sikerrel ötvözhetjük örökségünk vallásos és szellemi értékeit a modern technika jótéteményeivel”. Végül: „nekünk burmaiaknak szent kötelességünk hitünkhöz szabni vágyainkat és cselekedeteinket. Ezt mindig is meg fogjuk tenni. ”
Mindazonáltal ezek az országok kivétel nélkül feltételezik, hogy gazdasági fejlesztési terveiket a modern gazdaságtannak megfelelően dolgozhatják ki, és a fejlett országokból hívnak modern közgazdászokat tanácsadónak. Úgy tűnik, senki sem gondol rá, hogy a buddhista életvitel buddhista közgazdaságtant igényel, ugyanúgy, ahogy a modern materialista életvitel létrehívta a modern közgazdaságtant. Maguk a közgazdászok - a legtöbb szakemberhez hasonlóan - rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül.
Általános az egyetértés abban, hogy a gazdaság egyik alapvető forrása az emberi munka. Mármost a modern közgazdász neveltetése folytán alig tekinti többnek a munkát, mint szükséges rossznak. A munkáltató szempontjából a munka minden esetben pusztán csak költségtényező, amelyet - ha már nem lehet teljesen kiiktatni - legalább a minimumra kell korlátozni, mondjuk automatizációval.
A munkás szempontjából a munka kellemetlenség, dolgozni annyi, mint feláldozni szabadidőnket és kényelmünket, s ezért az áldozatért nyújt valamiféle kárpótlást a munkabér. Ily módon a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazott szempontjából pedig az, ha munkavégzés nélkül jutna jövedelemhez.
A buddhista felfogás a munka szerepét legalább háromoldalúnak tekinti: 1/ alkalmat ad az embernek, hogy képességeit alkalmazza és fejlessze, 2/ képessé teszi őt önzésének legyőzésére, amikor más emberekkel együtt közös feladatok megoldásán fáradozik, 3/ létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat. Ebből a felfogásból számtalan következtetés adódik.
Ha úgy szervezzük meg a munkát, hogy az a munkás számára értelmetlenné, unalmassá, tompítóvá és idegőrlővé válik, az alig különbözik a bűncselekménytől - arra utal, hogy inkább törődünk a javakkal, mint az emberekkel, a gonoszságig híján vagyunk az együttérzésnek és lélekpusztító módon ragaszkodunk az evilági létezés legprimitívebb oldalához.
Ugyanígy, ha valaki szabadidőt akar nyerni magának a munka rovására, ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem érti az emberi létezés egyik alapigazságát, nevezetesen azt, hogy a munka és a szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztani őket, hogy elrontjuk a munka örömét és a szabadidő boldogságát.
Buddhista szemszögből a gépesítésnek két vállfaja létezik, amelyet világosan meg kell különböztetni egymástól: az egyik elmélyíti az emberi ügyességet és képességeket, a másik viszont kiszolgáltatja az emberi munkát egy gépi rabszolgának, és arra kényszeríti az embert, hogy kiszolgálja a rabszolgát. Hogyan lehet a kettőt megkülönböztetni ?
Maga a kézműves - ha engedik neki - mindig meg tudja vonni a gép és a szerszám közti kényes választóvonalat. A szőnyegszövő szék szerszám, egy találmány, amely arra szolgál, hogy a láncfonalakat feszesen tartsa, így a kézműves ujjai közé tudják tekerni a vetüléket, de a mechanikus szövőszék már gép, és kultúrapusztító jelentősége abban áll, hogy a munka alapvető emberi részét végzi. Így hát világos, hogy a buddhista közgazdaságtan igencsak különbözik a modern materializmus közgazdaságtanától, hiszen a buddhisták nem az igények megsokszorozásában látják a civilizáció lényegét, hanem az emberi jellem megtisztításában. Az ember jellemét ugyanakkor elsősorban munkája alakítja. Az emberi méltóság és szabadság körülményei között gondosan végzett munka pedig a munkásra és a termékekre egyaránt áldást hoz.
J.C.Kumarappa indiai filozófus és közgazdász így foglalja össze ezt a kérdést: „ Ha a munka természetét megfelelően értékeljük és ezt a gyakorlatba is átvisszük, a munka ugyanúgy fog viszonyulni a magasabb képességekhez, mint az eledel a fizikai testhez. Táplálja és megeleveníti a felsőbb embert, és arra serkenti, hogy képességei legjavát nyújtsa. Szabad akaratát a megfelelő irányba tereli és a benne lévő állati erőket egyre újabb csatornákba vezeti. Kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy az ember megmutathassa a maga értékrendjét és kifejleszthesse személyiségét.” Ha az embernek nincs esélye rá, hogy munkához jusson, kétségbeejtő helyzetben van: nem pusztán azért, mert nincs jövedelme, hanem azért is,, mert nélkülözi azt a semmivel sem pótolható tápláló és megelevenítő eledelt, amit a fegyelmezett munka jelent. A modern közgazdász agyafúrt számításokat végezhet arról, kifizetődő-e a teljes foglalkoztatottság, vagy gazdaságosabb nem egészen teljes foglalkoztatással futtatni a gazdaságot, amivel biztosítani lehet a munkaerő nagyobb mobilitását, a bérek nagyobb stabilitását és így tovább.
Buddhista szempontból ez azt jelenti, hogy a javakat fontosabbnak tartjuk az embereknél, a fogyasztást az alkotótevékenységnél. Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira, s ezáltal megadjuk magunkat a gonosz erőknek. A buddhista gazdasági elképzelésnek már eleve teljes foglalkoztatást kell terveznie, és ennek elsőrendű célkitűzése voltaképpen az, hogy mindenkit alkalmazzunk, akinek külső munkahelyre van szüksége: ez pedig nem a lehető legteljesebb foglalkoztatottság és nem is a lehető legnagyobb termelés.
A nőknek általában nincs szükségük külső munkahelyre, asszonyok nagyarányú foglalkoztatása irodákban vagy üzemekben a buddhista gazdaságtan szempontjából a komoly gazdasági kudarc jele volna. Különösképpen pedig az, ha megengednék, hogy kisgyerekes anyák üzemekben dolgozzanak, míg gyermekeik felügyelet nélkül futkároznak, ez a buddhista közgazdász szemében ugyanolyan gazdaságtalan volna, mint a modern közgazdász szemében az, ha egy szakmunkás katonának állna.
Míg a materialistát elsősorban a javak érdeklik, addig a buddhistát főként a megszabadulás. Ám a buddhizmus a ‘Középső Út’, így semmiképpen sem áll ellentétben a fizikai jóléttel. Nem a gazdaság áll a megszabadulás útjában, hanem a gazdasághoz való ragaszkodás, nem a kellemes dolgok élvezete, hanem az utánuk való sóvárgás. Ezért a buddhista gazdaságtan vezéreszméje az egyszerűség és az erőszakmentesség. A közgazdász szemszögéből nézve a buddhista életmód csodája elveinek végső ésszerűségében rejlik - abban, hogy zavarba ejtően kicsiny eszközök rendkívül kielégítő eredményekre vezetnek.
A modern közgazdász igen nehezen érti ezt meg. Hozzászokott, hogy az életszínvonalat az éves fogyasztás mennyiségével mérje, s mindeközben feltételezi, hogy az az ember, aki többet fogyaszt, jobb helyzetben van, mint az, aki kevesebbet. A buddhista közgazdász ezt a megközelítést rendkívül ésszerűtlennek tekintené: minthogy a fogyasztás csupán az emberi jólét eszköze, a helyes célkitűzés az volna, hogy a lehető legkisebb fogyasztással a lehető legnagyobb jólétet érjük el. Ily módon, ha az öltözködés célja egy bizonyos fokú kellemes melegség elérése és külsőnk vonzóvá tétele, akkor a feladat az, hogy ezt a célt a lehető legkisebb erőfeszítéssel érjük el, vagyis a lehető legkisebb éves ruhapusztítással és olyan ruhatervek segítségével, amelyek megvalósítása a lehető legkisebb fáradtság-befektetést igényli. Minél kevesebb fáradtság kell a megvalósításhoz, annál több erő és idő szabadul fel a művészi alkotókedv számára. Igen gazdaságtalan volna például bonyolult szabásmintákkal foglalkozni, ahogyan az a fejlett Nyugaton szokás, amikor sokkal szebb hatás érhető el a kiszabatlan anyag ügyes redőzésével. Az őrültség teteje volna olyan anyagot készíteni, amely gyorsan elhasználódik. Csúnya, kopott vagy hitvány dolgok készítése pedig már végzetes barbárságnak számít.
Amit az imént a ruházkodásról mondtunk, ugyanúgy vonatkozik az összes többi emberi igényre. A javak birtoklása és fogyasztása csak eszköz egy cél elérésére, a buddhista közgazdaságtan pedig annak módszeres tanulmányozását jelenti, miként lehet egy adott célt a lehető legkevesebb eszköz felhasználásával elérni. A másik oldalon a modern közgazdaságtan a fogyasztást tartja minden gazdasági tevékenység egyedül elérendő céljának, s a termelési tényezőket - föld, munka és tőke - tekinti eszközöknek. Röviden összefoglalva: az előbbi, a buddhista szemléletmód az emberi igények kielégülését próbálja maximalizálni a fogyasztás optimális rendje mellett, míg az utóbbi, a modern szemlélet a fogyasztás maximalizálására törekszik a termelő erőfeszítés optimális rendje mellett.
Könnyű belátni, hogy az optimális rend elérésére törekvő életmód fenntartásához szükséges erőfeszítés minden valószínűség szerint jóval kisebb lesz, mint a maximális fogyasztásra való törekvés fenntartásához szükséges erőfeszítés. Így hát nem meglepő, hogy az élet jóval kevesebb hajszával és erőfeszítéssel jár mondjuk Burmában, mint az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy az első országban megvalósított munkaerő-megtakarító gépesítés csak töredéke annak, amit a másodikban elértek. Az egyszerűség és az erőszakmentesség nyilvánvalóan szorosan összekapcsolódik egymással.
A fogyasztás optimális rendje, amellyel viszonylag kicsiny fogyasztási arány mellett az emberi igények magas fokú kielégítése érhető el, lehetővé teszi, hogy az emberek komolyabb feszültség és hajsza nélkül éljenek, és teljesíthessék a buddhista tanítás első parancsát: „Hagyj fel a gonosz cselekedetekkel és próbálj meg jót cselekedni!”
Minthogy a fizikai erőforrások mindenütt korlátozottak, azok az emberek, akik szerény erőforrás-felhasználással elégítik ki igényeiket, minden valószínűség szerint kevésbé fognak egymás torkának esni, mint azok, akiknek erőforrás-felhasználása jelentős.
Azok az emberek, akik nagymértékben önellátó helyi közösségekben élnek, minden valószínűség szerint kevésbé kezdeményeznek nagyobb arányú erőszakos cselekményeket, mint azok, akiknek létezése világméretű kereskedelmi hálózatokon alapul. Így hát a buddhista közgazdaságtan szemszögéből nézve a gazdasági élet legésszerűbb útja a helyi erőforrások felhasználása helyi szükségletek kielégítésére.A távoli javak behozatalától való függés, valamint ebből adódóan az a kényszer, hogy ismeretlen és messzi népek számára exportcikkeket kelljen termelni, rendkívül gazdaságtalan és csak kivételes esetekben, kis léptékekben megengedett.
Egy másik szembeötlő különbség a modern és a buddhista közgazdaságtan között a természetes erőforrások felhasználásából fakad.
A modern közgazdász hiteles leírásának tekinthetjük a kiváló francia társadalomfilozófusnak, Bertrand de Jouvenelnek a ‘nyugati-embert’ jellemző szavait: „Az emberi erőfeszítésen kívül semmit sem tekint kiadásnak. Úgy tűnik, nem is érdekli, mennyi ásványi anyagot pazarol el, s ami még ennél is sokkal rosszabb, mennyi élő anyagot pusztít el. Egyáltalán nem veszi tudomásul, hogy az emberi élet egy számos különféle életből álló ökoszisztéma függvénye. Mivel a világot városokból irányítják, ahol az emberek az életnek minden, az emberitől eltérő fajtájától el vannak vágva, nem éled fel az az érzés, hogy egy ökoszisztémához tartozunk. Ennek az a következménye, hogy durván és gondtalanul bánunk olyan dolgokkal, például a vízzel és a fákkal, amelyekre végső soron rá vagyunk utalva.”
Ezzel szemben a Buddha tanítása tiszteletteljes és erőszakmentes magatartásra int nemcsak az összes érző lénnyel, hanem - és erre nagy hangsúlyt fektet - a fákkal szemben is. A Buddha minden egyes követőjének pár évente egy-egy fát kell ültetnie, és gondját viselnie mindaddig, míg biztonságosan meg nem gyökeredzik. A buddhista közgazdász minden nehézség nélkül képes bemutatni, hogy ennek a szabálynak a következetes betartása minden idegen segítség nélkül nagyarányú, valódi gazdasági növekedéshez vezetne.
A modern közgazdaságtan nem tesz különbséget megújítható és nem megújítható nyersanyagok között, hiszen a módszere épp abból áll, hogy a pénzben kifejezett ár segítségével mindent egyenértékűvé tesz és kvantifikál. Ily módon az egymással helyettesíthető különféle tüzelőanyagokat, például a szenet, az olajat, a fát, vagy a vízi energiát tekintve, a modern közgazdaságtan csak egyfajta különbséget ismer el közöttük: az egyenértékű egységre jutó fajlagos költségét. Magától értetődően az olcsóbbat kell előnyben részesíteni, ésszerűtlen és gazdaságtalan volna másként cselekedni.
Buddhista szempontból ez természetesen nem állja meg a helyét, mert nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni azt a lényegi különbséget, amely a nem megújítható tüzelőanyagokat, például a szenet és az olajat elválasztja a megújítható tüzelőanyagoktól, például a fától és a vízi energiától.
A nem megújítható javakat csak akkor szabad felhasználnunk, ha ez elkerülhetetlen, de akkor is csak a lehető legnagyobb elővigyázatossággal, a megőrzésükre irányuló aprólékos gondoskodás mellett. Oktalan, vagy pazarló felhasználásuk erőszakos cselekedet, s bár a teljes erőszakmentesség nemigen érhető el ezen a földön, mégis az ember elkerülhetetlen kötelessége, hogy minden cselekedetében az erőszakmentesség eszméjét tartsa szem előtt.
Minthogy a világ nem megújítható tüzelőanyag-forrásai rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el a földkerekségen, s mennyiségük rendkívül korlátozott, világos, hogy egyre növekvő kiaknázásuk a természet ellen elkövetett erőszak, ami szinte elkerülhetetlenül az emberek közti erőszakhoz vezet. Ez a tény már önmagában is elegendő tápot ad azok gondolkodása számára, akik a buddhista országokban egyáltalán nem törődnek örökségük vallásos és szellemi értékeivel, és akiknek leghőbb vágya, hogy a lehető leggyorsabban magukévá tegyék a modern közgazdaságtan materializmusát.
Mielőtt végképp elvetik a buddhista közgazdaságtant, mondván, hogy az semmivel sem több nosztalgikus álomnál, ne felejtsék el megvizsgálni: vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahová eljutni szándékoznak.
A közvetlen tapasztalat és a hosszú távú előrejelzések fényében még azoknak is ajánlhatjuk a buddhista közgazdaságtan tanulmányozását, akik azt hiszik, hogy a gazdasági növekedés fontosabb bármely szellemi vagy vallásos értéknél. Hiszen nem a modern növekedés és a hagyományos stagnálás között kell választani.
A fejlődés helyes útját kell megtalálni, a Középső Utat a materialista oktalanság és a hagyománytisztelő mozdulatlanság között, röviden: a „Tisztességes Megélhetést”.
először megjelent: Asia: A Handbook. (szerkesztette: Guy Wint.)
Anthony Blond Ltd.London, 1966. Small is Beautiful.
Century Hutchinson Publishing Group Limited, London. l980 E.F.Schumacher
A kicsi szép. Budapest, l99l. Perczel István ford.