Amikor 1995-ben létrejött a WTO, számos területen még nem zárultak le a tárgyalások, így a pénzügyi szolgáltatások, a hajózás, valamint a természetes személyek mozgása témákban. Ezek esetében változó eredményű megállapodások születtek a kilencvenes évek második felében. Ugyanakkor a GATS keretében megállapodtak a rendszeres tárgyalási fordulók későbbi rendezésében is, amely új intézményi megoldást jelent.
1999. november 30. – 1999. december 3. között rendezték meg Seattle-ben a harmadik miniszteri találkozót a WTO keretében. A találkozót nagy figyelem övezte szerte a világon, mivel a globalizáció ellenes utcai tüntetéseket, amelyen kb. ötvenezren vettek részt, valamennyi média közvetítette. A tárgyalások célja egy új forduló elindítása volt. Azonban a körülmények nem tették lehetővé, hogy a tárgyaló felek megállapodhassanak, és elsősorban nem az utcai tüntetések, hanem „a belső ellentétek miatt.” Az utóbbiak közül három főbb tényezőt érdemes kiemelni.
Egyrészt a fejlődő országok súlyukat felismerve egyes témák iránti komoly aggodalmakkal, konkrét javaslatokkal és jól felkészülve érkeztek Seattle-be. Ennek ellenére a tárgyalások során mellőzték őket, illetve nem került sor az általuk fontosnak ítélt kérdések egyeztetésére. A fejlettek ezzel szemben felkészületlenek voltak, és a fejlődők szerint a WTO-t még mindig a fejlettek klubjaként értelmezték. Az, hogy a fejlődők aktívan kívánnak a tárgyalásokba bekapcsolódni már a seattle-i értekezlet előtt is köztudott volt. Hiszen 135 tárgyalási témát javasoltak, amelyből összesen 15 került napirendre.
Másrészt az Egyesült Államok belpolitikai helyzete (elnökválasztás) is a siker ellenében hatott. Az elnököt és a tárgyalókat nem támogatta sem a Kongresszus, sem a kormányzó párt, sem egyéb üzleti körök abban, hogy képviseljék a további nyitást a miniszteri konferencián.
Harmadrészt az USA és az Európai Unió egyes, a fejlődő országokat is jelentős módon érintő kérdésekben (pl. munkaügyi normák, környezetvédelmi standardok, dömpingellenesség, verseny és a beruházások nemzetközi standardjai) egymással ellentétes állásponton volt. Ráadásul, amíg az USA egy szűkebb, de mélyebb fordulóban gondolkodott, addig az EU egyetlen területet sem akart eleve kizárni, még ha nem is születik mély megállapodás, hogy minél kisebb legyen az agrártámogatás csökkentésére vállalt kötelezettsége. Természetesen a tüntetéseknek is volt áttételes hatása. Például a társadalmi eseményeket, ahol a résztvevők informálisan egyeztethetnek, ugyancsak törölték, illetve a megtartott tárgyalások rövidek voltak, és a szervezők inkább a fejlettek közötti megállapodásokra helyezték a hangsúlyt, a fejlődőket mellőzték. (Soloway – Anischenko 2001)
Érdemes végiggondolni, hogy a fejlődő országok hozzáállásában miért következett be változás. A GATT tárgyalások jóval kevesebb ország részvételével folytak, mint az 1999-es GATS tárgyalások. Korábban lehetőség volt a „négyek” (USA, EU/EK, Japán és Kanada) által szűk körben, az ún. „zöld tárgyalóban” megegyezni, és aztán a többi állammal megállapodni. Sőt, azt lehet mondani, hogy a korábbi fordulókban az USA-EU tengely dominálta az egyeztetéseket. Ezzel szemben Seattle-ben a fejlődők aktív szerepet játszottak. Ennek okai az alábbiakban összegezhetőek:
A fejlődők is egyre nagyobb mértékben érintettek a globalizáció által, így a nemzetközi kereskedelmi szabályoknak sokkal nagyobb hatása van a gazdaságaikra, mint korábban.
A fejlődők megtanulták, hogy tárgyalási erejük van. Elég pl. az uruguay-i fordulóban, vagy az 1999-es WTO elnökválasztáskor elért eredményeikre gondolni.
Az uruguay-i fordulóban a fejlettek vagy lassú végrehajtást, vagy egyszerűen teljesíthető kötelezettséget vállaltak fel. Ráadásul a dömpingellenes és vitarendezési eljárások megnövekedett száma arra utalt, hogy a fejlettek még vállalt kötelezettségeiket sem teljesítik.
A fejlődők a vállalt kötelezettségeik végrehajtásához további szakmai segítségnyújtást vártak el a fejlettektől. Pl. megfelelő szabályozás kialakításában, vagy a lakosság és a vállalatok informálásában.
A fejlődők úgy vélték, hogy az általuk aláírt szerződések ellenében túl keveset kaptak. Így például a GATS és a TRIPS aláírásával szemben kevés előrehaladás történt a mezőgazdaság és egészségügyi szabályozás kérdéseiben.
Mindenesetre néhány fontos következtetés levonható a seattle-i kudarcból.
A találkozók nagyobb előkészítést, valamint demokratikusabb megközelítést igényelnek.
Valamennyi félnek késznek kell lenni tárgyalások folytatására még a legérzékenyebb témákban is. A WTO tevékenysége más fórumok munkájával összehangoltan, vagy azokat kiegészítően is megvalósulhat. Pl. munkaügyi standardok esetében az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) egyeztetések is nagyobb szerepet kaphatnak.
Néhány területen nagyobb türelemre van szükség. Így a beruházások és a verseny kérdésében a globalizáció maga kényszerítheti ki a megállapodásokat.
A vezetők feladata, hogy támogatást szerezzenek saját országaikban a kereskedelem liberalizálása érdekében.
A „zöld tárgyaló” szerepének csökkentése, az elitizmus látszatának kerülése is segíthet az egyeztetésekben. A hatékonyságot más módon is el lehet érni, például a WTO szervezeti átalakítása révén.
A fordulókat nem szükséges mesterségesen alkotott időpontokhoz kötni, hiszen egyes munkacsoportoknak szükségük van időre a megállapodásokhoz.
Nem minden területen szükséges a célokat egy megállapodás keretében elérni. Lehetséges, hogy bizonyos kérdésekben csak később szülessen megállapodás. (Soloway – Anischenko 2001) (Az uruguay-i forduló egyértelműen egyetlen csomag volt, hiszen a WTO csak egységes elvek, szabályok elfogadása mellett jöhetett létre.)
Tekintettel arra, hogy az uruguayi megállapodás rögzítette, hogy a tárgyalásokat legkésőbb a szerződés hatályba lépésétől számított 5 éven belül meg kell kezdeni, 2000 januárjában megindultak a GATS keretében a tárgyalások. 2000-ben elsősorban a Legnagyobb Kedvezményes Elbánás Elve kivételeit tekintették át a tagállamok, annak érdekében, hogy megállapítsák valóban szükség van még ezekre, vagy már értelmüket vesztették. Továbbá tárgyalásokat kezdtek a légi közlekedés vonatkozásában is.
A tárgyalások elején azok menetéről az EU és az USA eltérő módon vélekedett. Az USA három év alatt szerette volna lezárni, illetve elsősorban a hagyományos kérés-ajánlat eljárástól eltérő módszereket javasolt. (Pl. modell alapú tárgyalás, amikor egy mintalistát dolgoznak ki a tagállamok által később vállalható legfontosabb kötelezettségekről, vagy a klaszter alapú tárgyalás, amikor az egymással összegfüggő, de eltérő tárgyalási témákhoz kapcsolódó kérdéseket együtt tárgyalják.) Az EU a lényegi tárgyalásokra nem szabott volna határidőt, és hajlandónak mutatkozott a kérés-ajánlat típusú megközelítés alkalmazására is. Úgy tervezték, hogy a tárgyalási témákról, irányelvekről 2001. március 31-ig meg tudnak állapodni.
Dohában, Katar fővárosában 2001. november 9. és 14. között tartották meg a miniszteri találkozót. Ez a helyszín jól jött a WTO-nak. A Seattle-i utcai megmozdulásokra itt nem kerülhetett sor, mivel a nagy távolság, drágaság, szigorú politikai ellenőrzés, korlátozott számú vízum elég védelmet jelentett. A találkozó célja egyértelműen újabb kereskedelmi forduló nyitása volt. Természetesen a fejlődők továbbra is követelték az 1994-ben nekik tett ígéretek betartását, de Dohában mégis sikerült egyezséget kötni. Ez egyrészt azért volt lehetséges, mert az USA és az EU is egyetértett az új forduló nyitásának szükségességében. Másrészt szeptember 11-e következtében mindenki a „rombolók” elleni összefogást sürgette, továbbá a WTO maga is mindent megtett, hogy elérje célját. (pl. zártkörű tárgyalások folytatása a déli országok egyes, stratégiailag fontos országaival.)
Ezúttal a Seattle-inél sokkal jobban előkészített találkozóra került sor. Bár európai városokban a tiltakozó tüntetéseken összességében többen vettek részt mint 1999-ben Seattle-ben, azok médiahatása kisebb volt. Amikor 24 órával meghosszabbították a dohai találkozót, sok szegény ország küldöttsége kénytelen volt távozni a befejezés előtt repülőjegye miatt. A meghosszabbított tárgyalásokon maradó országok érdekeltek voltak abban, hogyha előrelépés nem is történik, legalább az eddig elért eredményeket fenntartsák. (Whalley 2003)
Doha eredménye talán annyiban foglalható össze, hogy megállapodtak egy új, egységes fordulóról, valamint a fejlettek retorikai szinten legalább a fejlesztést tették a WTO forduló központi témájává, továbbá olyan menetrendet állapítottak meg, amely alapján a tárgyalásokat 2005. január 1-jére be lehetett volna fejezni. Ugyanakkor az is világos lett a fejlődő országok számára, hogy a korábban elutasított témák napirendre kerülnek, és hogy nem fogják automatikusan megkapni „a speciális és megkülönböztetett elbánást”, mint korábban.
Bár seattle-i tanulság volt, hogy célszerű a csomagban való megállapodást elkerülni, Dohában mégis az egységes forduló mellett döntöttek. A dohai deklaráció 15. bekezdésében rögzítették, hogy 2002. június 30-ig a piaci hozzáférésre vonatkozó kérelmeket benyújtják a tagállamok, amelyekre 2003. március 31-ig megérkeznek az első ajánlatok. Az eredményes kérés-ajánlat megfogalmazása érdekében számos módon próbáltak a tagállamoknak segíteni. Így például a kérések, ajánlatok tartalmának, formájának, benyújtási módjának kialakításához készült leírás. (Technical... 2002) Számos alkalommal és értekezleten elhangzott, hogy az első kérések és ajánlatok nem véglegesek, azokat akár bővíteni, akár szűkíteni lehet a tárgyalások során. A tagállamoknak tehát nem kell a tökéletes verzióra várni ahhoz, hogy eljuttassák partnereiknek a kérésüket, vagy ajánlatukat. Ennek ellenére viszonylag kevés kérés-ajánlat került megküldésre a cancuni tárgyalásig.
A WTO tárgyalások keretében 2003. szeptember 10-14. között a mexikói Cancunban megtartották az ötödik miniszteri konferenciát. A dohai deklarációban a cancuni miniszteri találkozó feladatát három fő pontban határozták meg a tagállamok. Egyrészt a dohai fejlesztési témákban (agendában) való előrelépések rögzítését, másrészt a továbblépéshez szükséges irányelvek megfogalmazását, harmadrészt egyéb szükséges döntések meghozatalát. Az eredeti célokat a cancuni forduló nem érte el, a végső határozat (WTO... 2003, 1) csak két új tagállam felvételét „üdvözli”, mint új fejleményt. Az utolsó pontjában pedig csak azt rögzíti a dokumentum, hogy a dohai döntések és határozatok még érvényben vannak, és azok megvalósítása még mindig cél. Cancunban egyértelművé vált, hogy a dohai forduló 2005. január 1-jével nem lesz lezárható.
Amikor a záróhatározat tervezetéről folytatott tárgyalások eredménytelennek bizonyultak, ún. „zöld tárgyaló” megbeszélés kezdődött. Ez már a GATT idejében jól bevált módszer volt, amelynek lényege, hogy néhány fejlett ország leül egyeztetni, és közös nevezőt alakít ki, amit aztán a többiekkel tárgyal tovább. Ugyanakkor Mexikó mint házigazda az „ún. szingapúri témák” (verseny, beruházás, kereskedelemösztönzés, állami közbeszerzés) tárgyalásával indított a mezőgazdaság helyett. Amikor az álláspontok továbbra sem közeledtek az EU felajánlotta, hogy vegyenek le a napirendről egyes szingapúri témákat, így a versenyt és a beruházásokat. Az USA ezzel egyetértett, és néhány fejlődő ország (pl. India, Malajzia) is támogatta. Ráadásul az afrikai országok egyetlen szingapúri témáról sem akartak tárgyalni, de Japán és Korea továbbra is ragaszkodott mind a négy témához. Így a mezőgazdaságról sem tudtak érdemben tárgyalásokat kezdeni, ezért a miniszteri értekezletet lezárták. (Post... 2004)
A cancuni forduló kudarca ugyanakkor megkérdőjelezi, hogy lehetséges-e egyáltalán valódi „fejlesztési fordulóként” folytatni a Dohában megkezdett tárgyalásokat, illetve valós lehetőség-e még mindig a multilaterális megközelítés. Már a fordulót megelőzően is felgyorsult a bilaterális és regionális kereskedelmi tárgyalások folyamata, amit a kudarc csak fokozott. Így újabb és újabb megállapodások körvonalazódnak, kerülnek aláírásra. Például az Egyesült Államok további dél-amerikai országokkal köthet egyezséget. Az EU bővítheti a kereskedelmi megállapodásait a mediterrán, vagy a kelet-európai államokkal. Azonban nemcsak a fejlett országok lépnek be regionális egyezményekbe, hanem a fejlődők egymással is megállapodnak. (pl. a Brazília vezette G20+, vagy az Afrikai Unió). Ázsiában Kína kezdeményezése esetén Japán és Dél-Korea sem valószínű, hogy kihátrálna egy észak-déli kereskedelmi egyezmény alól.
Ugyanakkor Cancunban az Egyesült Államok és az Európai Unió a pozícióik védelme érdekében a korábbiaknál sokkal nagyobb hajlandóságot mutatott arra, hogy együttműködjön. Az még nyitott kérdés, hogy ezek az új csoportok hosszú távon fennmaradnak-e. Egy Észak-Dél szembenállás mindkét fél érdekeit aláásná, és a multilaterális kereskedelmi rendszerre nézve erőteljesen romboló hatású lenne. Ha azonban úgy tekintjük, hogy már Seattle-ben megkezdődött a fejlődő országok erőteljes befolyása, akkor nem lehetünk túl bizakodóak a jövőt illetően.
Cancunban igazán a fejlődő országok vesztettek, hiszen ők profitálhattak volna a legtöbbet egy új globális megállapodásból. Érdemes végiggondolni, hogy például Dél-Ázsia szemszögéből mit jelent a cancuni értekezlet kudarca. Dél-Ázsiában multilaterális megközelítésre van szükség, mert a regionális vagy bilaterális egyezményekből pont azok az országok esnének ki, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a kereskedelmi egyezményekre. Ráadásul a fejlődő országok számára fontos kérdésekben nem történt előrelépés, ami különösen hátrányos a térséget tekintve.
A WTO Általános Tanácsa 2004. augusztus 1-jén kiadott határozatában (Doha... 2004) a dohai megállapodás módosítását fogadta el. Az eredetileg a dohai deklaráció 15. bekezdésében, az ajánlatok benyújtására vonatkozó 2003. március 31-i határidőt 2005 májusára módosította. A napirendről lekerült az ún. szingapúri témák közül három (verseny, közbeszerzések és beruházások), csak a kereskedelem-ösztönzés maradt napirenden. A fejlődő országok aggályait elsősorban a speciális eljárások, szabályok alkalmazásának kötelezettségével oszlatták el. A határozat C melléklete rögzíti továbbá a legkevésbé fejlett országok érdekeinek megfelelő, valódi ajánlatok benyújtását, továbbá a „természetes személyek jelenléte” módozat alkalmazását a fejlődő országok érdekének megfelelően. Megerősíti a nyilatkozat, hogy egyetlen szolgáltatási szektor sem zárható ki eleve a tárgyalásokon, valamint, hogy a fejlődő országok számára speciális szakmai segítségnyújtást kell biztosítani.
Forrás: Zolnai Marianna előadása