IMF

Ignacio Valladolid: Az IMF hadtest

A Nemzetközi Valutaalap gazdasági programcsomagjainak - amilyen a Strukturális Alkalmazkodási Program (SAP) is - alkalmazása az esetek kínosan nagy hányadában a helyi kultúra és a természeti környezet degradációjával jár. Az alábbi írás az okokat elemzi.

Azok az irányelvek, melyeket a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank a Strukturális Alkalmazkodási Programok alkalmazása során a pénzügyi segítséget váró célországokra nézve kötelezőnek tekint, nagyban befolyásolják ezen országok gazdaságát: egész társadalmak élték már át gazdaságuk gyökeres átalakítását, felbomlasztását, sőt teljes felszámolását azért, hogy azok a "strukturális változások" létrejöjjenek, amelyek szegénységük leküzdéséhez elengedhetetlenek - legalábbis e nemzetközi szervezetek szerint.

De mi is ebből az igazság? Valóban segítették ezek a programok a kérdéses országok fejlődését? Milyen valódi érdekek, ideológiák, elméletek húzódnak meg az irányelvek mögött?

Mi a Strukturális Alkalmazkodási Program valójában?

A SAP egy politikai gazdasági "javaslatcsomag", melyet a Valutaalap a pénzügyi támogatáshoz csatol, amikor kölcsönt nyújt egy országnak. Ezeket az irányelveket ráerőltetik a kölcsönt igénylő országra, hiszen csak ezek teljesítésének fejében folyósítják az ország számára a kért összeget. Az ún. fejlődő országok esetében, melyeknek igen nehéz gazdasági helyzetük (óriási adósságok, az exporttermékek árának csökkenése, jelentős költségvetési gondok) miatt legtöbbször rendkívül nagy szükségük van a pénzügyi támogatásra, a Valutaalap számottevő befolyásra tehet szert az ország gazdasági életében, és még azt is elérheti, hogy az illető kormány akaratával ellenkező, önmaga számára kívánatos intézkedéseket foganatosítson.

A Valutaalap intézkedései

Ezek a szabályok minden egyes állam esetében azonosak. Ugyanazt a csomagot kapják - legfeljebb minimális változtatások lehetségesek - függetlenül sajátos gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai jellemzőiktől.

Rendszerint egy küldöttség érkezik a Valutaalap részéről a kérdéses országba, mielőtt a kölcsönt megítélnék. Ebben a csapatban soha sincs helyi szakértő, kizárólag a szervezet közgazdászai alkotják, akiknek pedig vajmi kevés fogalmuk van a helyi gazdaság valós állapotáról. Pár nap alatt elkészítik beszámolójukat egy bizonyos adatsor alapján, anélkül, hogy mélyebb betekintést nyernének az ország társadalmi berendezkedésébe, vagy korábban ilyen ismereteket szereztek volna. Ahogy Joseph Stiglitz, a Világbank 1977-1999 között poszton lévő elnökhelyettese írta visszavonulása után: "ezek a küldöttségi tagok több benyomást szereznek az illető ország ötcsillagos szállodáiról, mint a falvaiban folyó életről".

Az intézmény számára mindez lényegtelen, mivel a foganatosítandó intézkedések mindig ugyanazok maradnak:

- A kiadások csökkentése,

- az adók növelése a költségvetés egyensúlyba hozásának érdekében.

- Az állam pénzének devalválása, hogy fizetési mérlege stabilizálódjon.

- A kereskedelmi és pénzügyi folyamatok liberalizálása.

- A külföldi befektetők érdekeltté tétele.

Az elsőnek jelentős hatása van az ország társadalmára. A kiadások csökkentésének szükségessége - főként azokban az országokban, melyeknek nagy az adósságállományuk, és a kamatok visszafizetése hatalmas megterhelést jelent nekik - azt jelenti, hogy a gazdaság számára "meg nem térülő" kiadásokat száműzni kell: ide tartozik mindenféle jóléti célra fordított kiadás, mint a nyugdíjak és a munkanélküli segélyek, melyek csökkentése még nagyobb megpróbáltatásokat jelent a társadalom alsóbb rétegeinek, de kihat a közegészségügyre is, valamint a társadalom más fontos tényezőire, pl. az oktatásügyre, ami nemcsak az ország jelenlegi, de jövőbeli helyzetét is igen megnehezíti (hisz minden társadalomtudós tudja, hogy jórészt a népesség iskolázottsági fokán, a "humán tőke" minőségén múlik az ország boldogulása).

Az utolsó pont, mely szintén tetemes változásokat hozhat a társadalom életében, számtalan különböző intézkedést foglalhat magában, a munkaerőpiacok liberalizációjától a rugalmasabb munkaügyi szabályozásig, ami a minimálbérek csökkentését, illetve eltörlését, valamint a munkaerő-elbocsátás megkönnyítését jelentheti. Ide tartozik az exportorientált termelés fejlesztése is, hiszen a vállalkozói réteg ezekben a szektorokban támogatást kap a kiviteli cikkekre érvényes adócsökkentések és kedvezmények formájában, míg más termékektől megvonják a támogatást az egyéb, fentebb vázolt intézkedések folyományaként.

A következmények

A felsorolt intézkedéseknek rendkívül súlyos következményei lehetnek az érintett országokra nézve, melyeknek egymásra gyakorolt hatása tovább rontja a helyzetet. A pénz - az ország kiviteli termékeinek versenyképesebbé tétele (a világpiaci árcsökkenés) céljából történő - leértékelése a helyi termeléshez szükséges importcikkek árát is növeli. A hazai cégek így sorvadásnak indulhatnak, megszűnhetnek. Ezt a munkanélküliség szükségszerű emelkedése követi. Más esetekben az ország kisgazdálkodói képtelenek lesznek hozzájutni az importált műtrágyához és gépekhez. Az ő munkaerejük a kiviteli szektorba vagy a bérmunkási rétegbe áramlik át, ami újabb munkanélkülieket jelent.

A kereskedelem liberalizálása ugyanezt eredményezheti, hiszen a helyi termelők aligha kelhetnek versenyre a náluk sokkal fejlettebb külföldi cégekkel, melyek nemzetközi jelenlétüknek köszönhetően további előnyöket élveznek.

Még az állami szektor leépítése nyomán elbocsátott dolgozók is a munkanélküliek hadát növelik, az exportágazat és a külföldi cégek pedig olcsó munkaerőhöz juthatnak, személyükben csökkentve kiadásaikat.

Az ország élelmiszerellátása is veszélyben forog, mert a föld, melyet a lakosság önmaga számára művelt meg, most majd exportra termel, így a korábban önellátó országok gabona-behozatalra (és más alapvető termények importjára) szorulnak, miközben az árak a pénz leértékelése folytán egyre nőnek. Például amikor Etiópia az 1984-85-ös nagy éhínség leküzdése után 1997-ben fölösleget termelt gabonából, arra kényszerítették, hogy adja el azt az egyezményben foglalt kölcsön-visszatérítési kötelezettségei értelmében, így gabona-vésztartalékaitól fosztották meg. Az 1998-2000-es ínséges időszak alatt kénytelen volt behozni azt a gabonát, melyet korábban eladattak vele; közben természetesen az ország pénze már kevesebbet ért.

Mindeközben emberek arra kényszerülnek, hogy elhagyják földjeiket, elveszítsék/feladják állásaikat, egyre kevesebb pénzből kelljen megélniük, ültetvényeken vagy multinacionális cégeknél dolgozzanak embertelen körülmények közt; élelmiszerhiány van és infláció, míg az egészségügy és a társadalombiztosítási rendszer romokban hever; számos ország ugyanazon termékekből - a Nemzetközi Valutaalap ösztönzésének eredményeképp - felesleget állít elő. E termékek (kávé, kakaó, cukornád, ásványok) ára így folyamatosan csökken, a termelő országok gazdasági helyzete pedig folyvást romlik.

Az adósságok

Az országok kereskedelmi egyensúlyának felbomlása, amit kiviteli termékeik árának zuhanása okoz, valamint az egyre nagyobb behozatal növekvő pénzügyi "segítséget" tesz szükségessé, melyet a már jól ismert multinacionális szervezetek nyújtanak. Természetesen mindezeket a kölcsönöket vissza kell fizetni, csakhogy miként lehetséges ez, ha az alkalmazkodási program valójában egyre ront az ország helyzetén? A szegény államok adósságállománya az utóbbi évek alatt megsokszorozódott. Míg a 41 leginkább eladósodott ország 1980-ban még 55 milliárd dollárral tartozott, addig ez az összeg 1995-ben már 215 milliárd dollár volt. Ez az adósságteher "multilaterális", vagyis nemcsak a Valutaalap és a Világbank követeléseit tartalmazza (más intézmények mellett), hanem számos privát hitelezőét és külföldi befektetőét is, akik a Valutaalap támogatásával megvalósuló gazdasági liberalizáció ösztönzésére vesznek részt a folyamatokban.

Hogy mekkora kiszolgáltatottságot jelent mindez az eladósodott országok számára, az látható a Valutaalap és a Világbank ún. HIPC kezdeményezéséből. Ez a program 1996-ban indult, hogy a "Súlyosan Eladósodott Szegény Országok" (Highly Indebted Poor Countries) terheit enyhítse. A programot számos kritikával illették: alacsony támogatási összegek (így szinte üres az ígéret), túlságosan nehéz feltételek (5 év elteltével mindössze 5 ország volt képes teljesíteni a program feltételeit), és ami kiváltképp érdekes: ezzel újabb 3 évig egy Alkalmazkodási Programban kell részt vennie az országnak, ami azt jelenti, hogy ismét ugyanazok a kötelezettségek sújtják. Ez annak köszönhető, hogy a HIPC programot összekapcsolták a Szegénységcsökkentő és Fejlesztési Segély programmal, melynek szabályrendszere a legszigorúbb a Valutaalap összes programja közül.

Rejtett érdekek

Ahogy az már sejthető volt, ezeknek a folyamatoknak vannak haszonélvezőik. Megfigyelhettük, hogy húznak hasznot a nemzetközi cégek a fejlődő országok gazdaságának liberalizációjából, az olcsó munkaerőből és a munkaerőpiac szabályozatlanságából, abból, hogy nem léteznek környezetvédelmi törvények, melyek szabályoznák ezeknek a cégeknek a működését, vagy nincs, aki betartassa őket, miközben a fejlett országok a délről érkező importcikkek olcsóságát, a déli árupiacok nyitottságát élvezik.

Mivel a Nemzetközi Valutaalap választási rendszere alapján - mely az egyes országok anyagi részesedése szerint határozza meg a szavazatok számát -, a heteket (az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság), valamint néhány további EU-tagállamot illet a szavazatok 57%-a, így nem nehéz kitalálni, miért is alkalmazhatják az igazi erőt nem képviselő országok esetében ezeket a számukra rendkívül káros szabályokat.

E szabályok többsége a '70-es évek válsága után kialakult neoliberalizmus globalizáció-elméletéből származik. Azonban a fejlett országokban sikerült olyan jóléti törvényeket kieszközölni, melyek a társadalmi szerződés (a Keynes-i irányelvek) alapján ellensúlyozták azokat. A Valutaalap szakemberei szerint ezeket a szabályokat a későbbiekben kiterjesztették a világ más országaira is. Az igazság azonban az, hogy a liberalizációs irányelveket alkalmazó fejlett országok számára maradtak meg azok a nemzetközi szintű támogató rendelkezések, melyek a kereskedelmet és a termelést elősegítették (nem beszélve arról, hogy ott nem volt jellemző az országok közti munkaerő-áramlás, hacsak nem az északon jelentkező munkaerőhiányt enyhítendő).

Tehát, ha nem is szerencsés a Nemzetközi Valutaalapot valamilyen elvetemült intézményként felfognunk, eszköznek kell tekintenünk azon nemzetközi erők kezében, melyek nemcsak a gazdaságot, hanem az emberek életének egyéb tényezőit is irányítják.