Ártéri gazdálkodás

Ángyán József: Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai

Mezőgazda Kiadó, 2003

Természetvédelmi szempontból külön kiemelést és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az árterületek (mintegy 212 000 ha), és az ártéri gazdálkodás. Ennek újbóli felfedezése mind a külterjesítési és biotóp-, valamint tájrehabilitációs folyamat, mind a természetgazdálkodás, mind a kárpát-medencei általános kiszáradás megakadályozása szempontjából ismét fontos lehet. Ez egykor, a nagy folyamszabályozások előtt a Duna-mente árterein (Andrásfalvy, 1973) éppen úgy elterjedt gazdálkodási forma volt, mint a Tisza, Maros, Körösök, Berettyó vidékén, de újabb vizsgálatok egyebütt (a Bodrogközben, a Vág mentén, de a Rába, a Pinka vagy az Ösztörmény /Strem/ völgyeiben) is ugyanezt valószínűsítik (Molnár, 1991–95; Szuda 1996; Győri-Nagy, 1997). Sőt a nedves tájban való gazdálkodási módról a XIX. század végéről Budapest tőszomszédságából, Veresegyházról is van adatunk (Pásztor, 1994), és ugyane táj kiskerti földművelésében a XX. század végén máig tovább élnek egyes vonásai.

Ennek a gazdálkodási módnak a lényege a folyók holtágainak mesterséges megnyitása a főfolyás felé, az ún. „fokok”, a hordalékpadokon át vágott keskeny csatornák által. Ezzel sikerült az áradások vizét elosztva és csendesítve a partokat a rombolástól kímélni, s ami a legfőbb, az elposványosodással, elszikesedéssel fenyegetett holtágakat időnként élővízzel felfrissíteni. A halászat fő formája az ártéri gazdálkodásban a „fokok” időleges elrekesztése volt, ezáltal a halak bennrekedtek, az ártéren létrejött új ivadék viszont az apadással visszakerült a főmederbe. Télen a jégtakarókba vágott lékhez gyűlő halakat fogták. Az árterek közmondásos halbősége tehát nem a természet ingyen ajándéka volt, hanem a „fokok” nyitásának, zárásának állandó, gondos rendben tartásának egész faluközösségeket, sőt azok együtteseit mozgósító kemény munkájából következett. De ebből következett az is, hogy nagy területeket tudtak élővízzel ellátni, ezáltal a szigeteken nőtt kőris- és tölgyerdőket, valamint a XIII. század óta oklevelekben is emlegetett, oltással nemesített gyümölcsös- (a Kárpát-medencében őshonos alma, körte, szilva, mogyoró s a rómaiak által meghonosított dió és meggy) kerteket fenntartani, az állandó szárazulatokon gabonát termelni, az időnként elárasztott réteken és legelőkön, valamint az erdőkben úgyszólván emberi őrizet nélkül, félvad méneseket, gulyákat és kondákat tartani. Vízinövények egész sora (sulyom, gyékény, káka, nád) adott részben emberi és állati táplálékot, részben háziipari nyersanyagokat. Noha a halászat, az állattenyésztés és a háziipar piacra vihető felesleget is termelt, az ártéri gazdálkodás, éppen sokoldalúságánál fogva, alapjában véve mégis az extenzív és önellátó paraszti mezőgazdaság fő formája maradt Magyarországon. Különösen ilyenné tette a gabonatermelés lehetőségeinek a változó vízjárás miatti korlátozottsága, a földművelésnek az állattartással szembeni háttérbe szorulása (Makkai, 1982).

Az ember okozta vízszűke viszonyaihoz kényszerűen idomuló öntözéses szántóművelés, a mind több talajkezelési leleményt (Manninger, 1986) igénylő szárazgazdálkodás (Gyárfás, 1989) korszaka után a vízélettani alapok újraéledése öntörvényei szerint támaszthatná föl az arra alkalmas területeken a víz éltette ártéri avagy tágasabb fogalommal magyar nedvesgazdálkodást is. E gazdálkodási rendszer részletes bemutatására és perspektíváinak elemzésére a 4.4.3. fejezetben visszatérünk (lásd később).