David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság
Kairosz Kiadó, Budapest, 2009
...Adva van egy morálisan tönkrement pénzügyi rendszer, amely csak saját magának felelős, elszakadt a valóságtól, és amelyet gyökeresen önző kapzsiság, és a vagyon és a pénz fogalmának félreértelmezése hajt előre. Ez a pénzrendszer előtérbe tolja azokat, akik fantomvagyont teremtenek olyanok számára, akiknek erre a legkevésbé van szükségük,illetve a legkevésbé érdemlik meg - azoknak a terhére, akiknek valóságos szükségleteik vannak, és hasznos munkát végeznek.
Nekünk erkölcsös, a nagyközönség által ellenőrizhető pénzügyi rendszerre van szükségünk, melynek hajtóereje a valódi jólétet megteremtők szolgáltat iránti elkötelezettség.
A létező rendszernek rossz a felépítése, és javíthatatlanul romlott. Mivel pedig javíthatatlan,, legjobb, ha radikálisan új rendszer kialakítására fordítjuk a figyelmünket.
A probléma kettős. Először is a gazdasági rendszer úszik a pénzben, csakhogy rossz helyeken van. Másodszor, gyakorlatilag a rendszerben lévő minden dollár kölcsönvett, mivel a bankra támaszkodunk, hogy a pénzünket az hozza létre, majd kölcsönadással valódivá tegye. Ha nincs adósság, nincs pénz sem. Ahogyan a keresetek az inflációhoz képest csökkennek, a népesség alsó 90%-a mindinkább függővé válik a felső 10 %-tól felvett kölcsönöktől, hogy élelmet tehessen az asztalára. Ám amikor a kevésbé szerencsések nem tudják visszafizetni a kölcsöneiket, a gazdag emberek leállítják a kölcsönzést. A legtöbb kölcsönt továbbra is fizetik, de mivel a hibaarány növekszik, és a származtatott értékpapírok őrült rendszere nem teszi lehetővé, hogy a jó kölcsönöket és a felelős kölcsönvevőket különválasszák a rossz kölcsönöktől és a bedőlésektől, a bankok nem mernek kölcsönözni senkinek. Amint a jó kölcsönöket visszafizetik, a pénzállomány csökken, mert új kölcsönöket nem bocsátanak ki.
A valódi javak és szolgáltatások iránti igény csökken, mert az embereknek ezekre már nem marad pénzük. A cégek elbocsájtják a dolgozóikat, akik emiatt nem lesznek képesek visszafizetni a kölcsöneiket, sem élelmet tenni az asztalra. A probléma pénzhiánynak tűnik, holott a pénzrendszerben meglévő össze pénz sokkal több, mint amennyi elég lenne a valódi javak cseréjének elbonyolításához egy racionálisan működő valódi jóléti gazdaságban.
Mindez egy olyan rendszer működésére vezethető vissza, amelyben a pénz eleve adósságként keletkezik, és az állandó gazdasági növekedést azzal az egyetlen céllal követeli, hogy új adósság-igényeket támasszon, majd ezeknek a segítségével előállítsa azt a pénzt, amelyből vissza lehet fizetni a meglévő kölcsönök kamatait;ennek a folyamatnak az állandóan szélesedő spirálja pedig valami sosem volt világba vezet, magasan a felhők fölé.
Egy gondolatkísérlet
Tegyük meg a következő egyszerű gondolatkísérletet: képzeljünk el egy gazdaságot, amelynek stabil a pénzellátása, nem növekszik, de nem is csökken. A pénz a gazdasági rendszerben forog, állandóan és megbízhatóan, amint az emberek a megfelelő termelési és cserefolyamatokban részt vesznek, olyan termékek és szolgáltatások előállításával, amelyek megfelelők a saját szükségleteik kielégítésére.
Minden munkahely megélhetést biztosító keresetet nyújt, miközben a legalacsonyabb és a legjobban fizetett keresetek között is csak mérsékelt különbség van, és a legtöbb komoly beruházást megtakarításokból fizetik. Így nincs szükség felhasználói hitelre, kivéve az olyan nagyobb beruházásokat mint az autó vagy az otthon, amelynek esetében a vásárlást megelőző megtakarítás nem lenne reális.
Bizonyos emberek úgy döntöttek, hogy kevesebbet fogyasztanak, mint amennyit a keresetük megengedne. Ők tehát a megtakarításukat egy takarékszámlára teszik, ami a megtakarítás igazolásának felel meg, és amit a helyi megtakarítási és kölcsönző egyesület kezel. Hogy a pénzüket legalább egy minimális ideig a számlán hagyják, a betétesek viszonzásképpen kapnak valamilyen mérsékelt kamatot, mondjuk 2-3 %-ot. Az egyesület a takarékszámlákon lévő pénzt kikölcsönzi azoknak a helyi lakosoknak, akik házat akarnak venni, vagy befektetni szeretnének valamilyen helyi vállalkozásba. Az egyesület a kölcsönt 5-6 %-os kamattal terheli. Ez a kamat az adminisztratív költségeket fedezi, valamint biztosítékot nyújt a rossz adósságok okozta veszteségek ellen. Mivel az egyesület tagjai a helyi megtakarítók és kölcsönvevők, és a tagsági viszony szövetkezeti jellegű, a keletkező többlet osztalékként szétosztható, ami azt jelenti, hogy a pénz folytatja körforgást a közösségben, beleértve a jövőbeli kamatok fizetéséhez szükséges pénzt is.
A kormány adók formájában pénzt szed be a közösségtől, amelyet aztán arra fordít, hogy biztosítsa a közösségi infrastruktúrát és azokat a szolgáltatásokat, amelyeknek szükségességét demokratikusan határozták el. Ha szükség van a forgalomban lévő pénzmennyiség csökkentésére vagy növelésére, a kormány egyszerűen az igényhez igazítja az adókat és a közösségi kiadásokat új pénz kibocsátásával vagy pénzbevonással. Ebben a rendszerben hosszabb távon mindenki részt vesz mind megtakarítóként mind kölcsönvevőként, méghozzá közel egyformán a két szerepben, ekképpen mérsékelve azt a tendenciát, hogy a pénz és a valódi vagyon a kölcsönadók kezében összpontosuljon. Az ideiglenes egyensúlyhiányok adópolitikával korrigálhatóak. A teljes pénzmennyiség állandósága és a kamatok folyamatos visszaforgatása megszünteti a gazdasági ciklusokat és az inflációs kényszert. Az adósságok mérsékeltek, és a valódi szükségletek kielégítésére szolgáló valódi javak vásárlásához kötődnek. A mai valóságunkkal szemben ez valamilyen képzeletbeli mesevilágnak tűnhet, de valójában ez pusztán a jóléti gazdaságban működő egészséges pénzügyi szolgáltatások terve.
Ebben a rendszerben a kormány szükség szerint bővítheti vagy szűkítheti a pénzellátmányt néhány egyszerű könyvelési művelettel, hogy ösztönözze vagy csökkentse a fogyasztást annak kockáztat nélkül, hogy a pénzügyi rendszer - és ezáltal a gazdaság is - összeomlana. Ha a közösség úgy dönt, hogy a fogyasztás és a természeti környezet egyensúlyának megteremtése érdekében csökkentenie kell a gazdaság méretét, a kormánynak egyszerűen mérsékelnie kell a kiadásait a bevételeihez képest, és pedig a pénzteremtő műveletek megfordításával.
Ha a cél a társasági profit maximalizálása, akkor van értelme annak, hogy a gazdaság teljesítményét a GDP-vel mérjük. Ha viszont a cél az emberek és a természet egészségének optimalizálása, akkor a GDP-nek mint a gazdasági teljesítmény pozitív mértékének használta egyértelműen romboló hatású, mert olyan folyamatokat indít el, amelyek elősegítik a fantomgazadás növekedését a valóságos társadalmi és környezeti gazdaság kárára.
El kell kezdenünk azt a munkát, hogy a pénzügyi mutatókat a valódi jólét mutatóival helyettesítsük.
A társadalom legsérülékenyebb tagjai a gyermekek. Ha ismerjük a gyermekhalandósági arányt, a gyermekkori alultápláltsági arányt, a fiatalkori bűnözés mutatóit, a házasságon kívüli terhességek arányszámát, akkor máris meglehetősen tiszta képet kapunk a társadalom egészéről. A természeti rendszereket illetően a biodiverzitás és a veszélyeztetett hal-, madár-, és békaállomány mérete kiválóan mutatja a természet egészségi állapotát. Képzeljük csak el, hogyan változnának meg országos gazdasági prioritásaink, ha ilyen mutatókat használnánk a gazdasági teljesítmény mérésére!
Sok közgazdász azzal utasítja el az ilyen javaslatokat, hogy a GDP növelése a válasz az összes ilyen mutató javítására. A tények azonban nem támasztják alá ezt a nézetüket. A GDP csökkentésére van szükségünk. Ehhez először a társadalmi és környezeti mutatókat kell előtérbe helyezzük. Figyelmünket a fontos valódi jólétet mérő mutatókra kell összpontosítanunk, és részt kell vennün az ilyenek meghatározásában a saját lakóhelyünkön.
Ezt a "pénzvilág kirekesztése" programpontnak is nevezhetnénk. Nem dolga a kormánynak, hogy a pénzvilág magánintézeteit megóvja, amelyek oly sokba kerülnek nekünk, és oly rosszul szolgálnak bennünket. A valódi befektetők vállalkozások létrehozásába fektetik a pénzüket és vállalkozói energiájukat. Azok az emberek, akik papírdarabokat adnak-vesznek abban a reményben, hogy majd meg nem érdemelt nyereségre tesznek szert az árak mozgása következtében, spekulációban vesznek részt, amelyet másképpen hazárdjátéknak nevezünk.
A pénzvilág kaszinójának játékosai gyakran mások pénzét használják fel fogadásaik során, és elérhetik, hogy a valódi jól-lét gazdaság árai zuhanni kezdjenek (pl. a kipukkanó ingatlanbuborékok), az olaj és élelmiszer árak pedig a magasba szökjenek.
Törvényekkel meg kell tiltanunk a valóságosan nem birtokolt vagyontárgyak eladását, biztosítását, vagy kölcsönös fedezetként való felhasználását, és olyan biztosítás nyújtását, amely nem valóságos vagyontárgyra vonatkozik - ezek mind a pénzvilág általánosan használt eljárásai, amelyek eltorzítják a piacokat és instabilitást okoznak.
Egy olyan kis mértékű, a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó, mint egy cent minden négy dolláron, amit pénzeszközként - például részvényként, kötvényként, külföldi pénzként vagy származtatott értékpapírként - adnak vagy vesznek, nem lenne hatással a valódi befektetők valódi vállalkozásokba vagy vagyontárgyakba fektetett hosszú távú beruházásaira, a legtöbb rövid távú pénzüzletet azonban gátolná. A tőkenyereség többletadójának olyan tulajdonra, amelyet kevesebb mint egy órán át birtokolnak, 100 %-nak kell lennie. A kevesebb mint egy hétig birtokolt tulajdon adókulcsa 80 % lehetne, az egy hét és fél év közötti időtartamra pedig 50 %.
A teljes költség alapú árképzés alapvető piaci elv. Ahhoz, hogy a piac az erőforrások felhasználását hatékonyan szabályozza, a javak és szolgáltatások árának tartalmazniuk kell az előállításhoz és a használathoz szükséges valamennyi költséget, beleértve az olyan külső tényezőket, mint a dolgozó, a fogyasztó, a család, a közösség és a környezet egészsége - amit a közgazdászok és a könyvelők rendszerint elhanyagolnak.
A nyilvánvaló kiindulási pont a gazdasági társaságok boldogulásának kiküszöbölése. Az ilyen társaságok ma többféle közvetlen közösségi támogatást élveznek az erőforrások kimerítésének megengedésétől a támogatott legeltetési költségekig, az exporttámogatástól az adókedvezményekig. Ezeket a kedvezményeket egyetlen kategóriába sorolva fel kell számolni. A közösségre hárított költségek többsége a valós jólétet terhelő veszteség, mint a munkások balesetei, a termőföld, a levegő és a víz szennyezése, az erőforrások visszafordíthatatlan kimerítése.
Az ezeknek a költségeknek a visszaszerzésére indított akciók - hivatalos támogatások és adókedvezmények visszavonása, díjak bevezetése az áthárított szociális és környezeti költségek kompenzálására, és az adózási joghézagok felszámolás - ara fogják indítani a nagyvállalatok többségét, hogy radikálisan változtassák meg üzleti gyakorlatukat, vagy zárjanak be.
A teljes költségen alapuló árképzést egy hosszabb időszakon keresztül kell bevezetni, hogy az áttérést megkönnyítsük. Ez valószínűleg kiküszöböli a káros termelés jelentős részét is, ezzel erőforrásokat szabadít fel, és piaci lehetőségeket teremt a helyi piac vállalkozói és vállalkozásai számára.
A magánhaszonért működő, profittermelő társaság olyan intézmény, amelynek törtvény adta joga - egyesek szerint kötelessége - valamely szűk magánérdek kizárólagos szolgálata, tekintet nélkül a szélesebb társadalmi és környezeti következményekre. Ha egy ilyen társaság valódi személy lenne, az orvosszakértők szociopatának minősítenék. Egy magánbefektetői csoport csak akkor kaphatna olyan jogokat, hogy gyakorlatilag korlátlan gazdasági hatalmat halmozhasson föl egységes vezetés alatt, ha jól meghatározott közösségi célt szolgál, a közösségi számonkérés szabályozott lehetőségei mellett.
Minden gazdasági társaság működési engedélyében világosan meg kell határozni a közösségi célt, és a társaság teljesítményét világosan át kell tekinteni. A működési engedélyt vissza kell voni, ha a társaság rendszeresen megsérti a törtvényt, vagy másképpen tevékenykedik mint ahogy a működési engedélye megszabja. Mivel a politikai jogok az embereket illetik meg, nem a mesterséges jogi személyeket, a társaságoknak meg kell tiltani, hogy megpróbálják befolyásolni a választásokat vagy a törvényhozást. Az első lépés az lehetne, hogy meg kell szüntetni a társasági kiadásoknak a lobbitevékenységre, a közösség "oktatására", a jótékonykodásra vagy bármiféle politikai szervezetre fordított részének adómentességét. Ha a társaságok ilyen tevékenységet akarnak folytatni tegyék az adózott jövedelmükből, ahogy az eleven emberektől ezt megkövetelik. Te meg én nem kapunk adókedvezményt azért, ha politikai lobbistákat támogatunk.
Minden nemzet polgárainak joga és kötelessége, hogy saját gazdasági erőforrásaik felhasználását ellenőrizzék és irányítsák, tovább meghatározzák saját gazdasági és társadalmi prioritásaikat, kereskedelmi feltételeiket, valamint a szükségleteiknek és értékrendjüknek megfelelő szabályokat a külföldi befektetők számára - mindaddig, amíg döntéseik következményeit maguk viselik, és nem hárítják át másokra. A globális pénzpiacok által befolyásolt távoli tulajdonos ezzel szemben csak rövid távú pénzügyi szempontokat és a kizárólagos magánérdeket veszi figyelemeb döntései meghozatalában.
A közösségek akkor képesek leginkább a saját gazdasági céljaik meghatározására és a gazdasági biztonság elérésére, ha alapvető szükségleteik túlnyomó részét helyi vállalkozások teremtik elő, amelyek helyi munkaerőt foglalkoztatnak és helyi erőforrásokat használnak fel, kielégítve ezzel a helyi lakosságnak a foglalkoztatás, a termékek és szolgáltatások iránti igényét. A helyi tulajdonosoknak a távoliaknál sokkal nagyobb érdekük fűződik a környezeti erőforrások felelősségteljes és fenntartható használatához, mivel ettől a saját hosszú távú jólétük is függ. Ők üzleti döntéseik során valószínűleg sokkal inkább figyelembe veszik a közösségé s a környezet egészségét, mert együtt fognak élni a döntéseik társadalmi és környezeti következményeivel.
A kereskedelmi egyezmények újratárgyalásának meg kell fordítania a jelenlegi szabályozást, amely a nemzetközi nagyvállalatoknak biztosítja a jogot, hogy bármely országban vagy közösségben birtokoljanak és működtessenek vállalkozásokat, többnyire mindenféle korlátozástól mentesen, és a profitjukat tetszés szerint kivigyék onnan. AZ új egyezményeknek tekintettel kell lenniük a gazdasági szuverenitásra mint alapvető közösségi jogra.
A kölcsönös haszon biztosítására a nemezetek közötti kereskedelmi forgalomnak is kiegyensúlyozottnak kell lennie. Egyetlen nemzet sem élhet a lehetőségeinél jobban a másoktól kapott hitelekből, és egyetlen nemzet sem halmozhat fel hosszú távon igényt egy másiknak az erőforrásaira. Ugyanezt az elvet kell alkalmazni az országon belüli közösségek kapcsolataira is.
Ahhoz, hogy az egészséges ökoszisztémák viselkedését utánozzuk, visszájára kell fordítanunk a pénzvilág folyamatait, amelyek a gazdasági globalizációhoz vezettek; a gazdasági tevékenységet inkább a helyi önfenntartó közösségek rendszerében kell gyökereztetnünk. A helyi önfenntartás elve erős ösztönzést jelent minden egyes közösség számára, hogy alkalmazkodjék a saját környezeti adottságainak megfelelő élethez - miközben kereskedik a feleslegekkel, és szabadon kicseréli az információt és a technológiát -, márpedig sokkal természetesebb életmód az, ha a szomszédok nem versenyeznek egymással a gazdasági túlélésért.
A helyi önfenntartás megteremtése végett szükség lesz a kereskedelmi egyezmények újratárgyalására is azzal a céllal, hogy következetesen csökkentsük a keresekdelemtől való függést; arra is szükség lesz, hogy támogassuk a nemeztek gazdasági szuverenitásra való törekvését, és hogy a települések sokrétű helyi gazdaságot építsenek ki, amely helyi erőforrásokból elégíti ki a helyi igényeket. A cél a méltányos kereskedelem olyan rendszerének megteremtése, amelyben az egyes települések a kölcsönös haszon reményében kicserélik a feleslegeiket.
A helyi önfenntartás elsőbbsége nem jelenti a határok bezárását, de azok felügyeletét igen. Minden településnek képesnek kell lennie arra, hogy beavatkozzék a határainál más helyiségekkel elbonyolított cserékbe annak biztosítására, hogy ezek megfeleljenek belső életfolyamatai egységének és rendjének .
Itt egy újabb piaci elvre hivatkozunk: a monopólium szigorúan tilos. A pénzvilág leginkább azt szeretné, ha egyáltalán nem vennénk észre, hogy egy globális társaság belső gazdaságát a társasági menedzserek és igazgatók központilag tervezik meg. Minél jobban uralnak egy gazdaságot a nemzetközi nagyvállalatok, az annál kevésbé működik a piaci törvények szerint. A piac általában akkor hatékonyabb és alkalmazkodóbb, ha sok kisebb cég működik benne, nem pedig egyetlen - vagy néhány - nagy, távoli vezetőkkel.
Az emberi léptékű vállalkozások másik másik nagy előnye az, hogy elősegítik a kölcsönös bizalom és gondoskodás kapcsolatainak kiépülését. Az ilyen szervezetek alkalmasak nemcsak a magas termelékenység és találékonyság elérésére, hanem hozzájárulnak közösség társadalmi szövetének építéséhez és fenntartásához is, miközben kielégítő, munkás életet biztosítanak a tagjaiknak.
Az emberi léptékű vállalkozásokban kevesebb szükség van a hierarchiára és a bürokratikus ellenőrzésre, és több a lehetőség a döntéshozatalban való tényleges részvételre. Az egyéneknek több terük nyílik a kreativitás és az újítás gyakorlására, tartós és gondoskodó viszonyok kialakíására a munkatársaikkal, és arra, hogy a munkahelyre erkölcsi értéket is bevigyenek.
A távtulajdon kiküszöbölése, a tulajdonosi részvétel szélesítése és az ellenőrizhetetlen nagyvállalati hatalomösszpontosítás felszámolása egyaránt az új gazdaság programjának fontos része. A progresszív vagyonadó - adókedvezménnyel kombinálva a szövetkezeti tulajdonosi szerkezetűeknek - megfelelő ösztönzést a nagyvállalatok önkéntes feloszlására és eladására a dolgozók és a helyi befektetők számára.
Ahol ez lehetséges, ott kisebb cégek társulhatnak olyan helyi tulajdonú, kis és közepes, rugalmasan együttműködő gyártó hálózatokká, mint például Észak-Olaszország híres termékgyártó hálózatai. A Mondragón szövetkezet a spanyol Baszkföldön ugyancsak az erős helyi tulajdon példás modellje. A helyi viszonteladó egységek a tagok által birtokolt vásárló és eladó szövetkezetekké szerveződhetnek.
A történelem egyik nagy tanulsága az, hogy akié a tulajdon, azé a hatalom is. A tulajdon ereje még a látszólagos demokráciákban is könnyedén felülírja a titkos szavazásét, és gyakran meghatározó szerepet játszik a kulturális értékek formálásában. Ha a dolgozók egyben tulajdonosok is, akkor a dolgozók és a tulajdonosok ellentéte eltűnik. Ha a jövedelem és a tulajdon igazságosan oszlik meg, akkor a piac az erőforrásokat hatékonyan irányítja, és a többség szükségleteit elégíti ki a keveseké helyett. A közérdek megköveteli, hogy ha egy nagyvállalat a helyi részlegét bezárni vagy eladni akarja, azt előbb ajánlja fel a dolgozóknak vagy az érintett település egyéb érdeklődőinek megvásárlásra, éspedig kedvezményes feltételekkel. A bankcsőd szabályokat hasonlóképpen kellene felépíteni, biztosítva a dolgozók és a települések kedvezményes tulajdonszerzési lehetőségét a felszámolási eljárás utáni maradék tulajdonra. A vállalatok nyugdíjalapjainak szabályozása megengedhetné ezek felhasználását arra, hogy az alkalmazottak a cég tulajdonaira vonatkozó ellenőrző szavazati jogot vásároljanak.
Bár ezt ritkán elemzik, az igazságosság alapkövetelmény ahhoz, hogy a piac az erőforrásokat társadalmilag hatékonyan használja fel. Az igazságosság nem jelenti azt, hogy legyen mindenkinek ugyanakkora jövedelme. Azt viszont igen, hogy fontos mindenki számára biztosítani az emberi méltósághoz szükséges megélhetés eszközeit, és és elkerülni mind a gazdagság, mind a nyomor szélsőségeit. Eszerint a jövedelmpolitikának mindenki számára biztostani kell az egészséges és méltóságteljes élet alapvető feltételeit, és azt, hogy ezeken túl a gazdasági jutalom igazságosan legyen elosztva: annak arányában, ahogyan az egyes emberek a társadalom valódi jólétéhez hozzájárulnak.
A jövedelemadót addig a jövedelemszintig, amely biztosítja az alapvető igényeket kényelmes és kielégítő, megbízható módon, el kell törölni, hasonlóképpen meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerekre, ruházatra, hajlékra, egészségre, személyes higiéniára, oktatásra, szórakozásra, rekreációra kivetett forgalmi adót. Szükség van azonban élesen emelkedő adóztatásra a garantált minimum feletti jövedelemszerzésre, amely a legmagasabbaknál akár 90% -ig is emelkedhet. Az 1 millió dollárnál többet érő ingatlanokra kivetett 50 %-os adón túl az örökség vagy az ajándék ugyanúgy adóztatandó mint az egyéb személyes jövedelem, a családi farmokra és üzletekre vonatkozó kivételek mellett. Tekintélyes luxusadót kell kivetni azokra a lényegtelen fogyasztási cikkekre, amelyek társadalmilag ártalmasak vagy terhelik a környezetet: ilyenek a magánrepülőgépeké s az óceánjáró jachtok. A személyes jótékonysági adományoknak, beleértve a családsegítő alapokat is, teljesen adómentesnek kell lenniük, ez a többletjövedelemmel rendelkezők számára ösztönzést jelent egy erős, független szektor létrehozására, mintegy az állami és a társasági hatalom ellensúlyozására.
A piac elmélete azt is állítja, hogy a piac hatékony erőforrás-elosztásához a vevőknek és az eladóknak teljes körű információval kell rendelkezniük, és a vállalkozóknak szabad hozzáférést kell biztosítani a meglévő technológiákhoz - azaz nem létezhetnek kereskedelmi titkok. A tanulási és újítási vágy az élet szerves része. Úgy 20-30 évvel ezelőttig a tudomány legnagyobb része mögött motivációként a tanulási, felfedezési vágy és az eredmények megosztásának vágya állt. Az akadémiai elismertség és díjak attól függtek, hogy a kutatók milyen tudást tettek közzé mások használatára, és nem a tudásnak a szabadalmak segítségével való monopolizálásától. Az a gondolat, hogy a szükséges innováció csak abban a mértékben jelenik meg, amilyen mértékben jelentős pénzzel motiválják, a beteges viselkedést tette társadalmi normává.
A cél nem a szellemi tulajdonjogok teljes megszüntetése, hanem azoknak szűkítése, rövidebb időszakra korlátozása, és a szabad felhasználás elősegítése.
A pénz létrehozásának nem az egyetlen lehetséges módja, hogy a bank kamatra kölcsön ad. Egy kormányzati intézménynek kellene a pénzt kibocsátania ugyanúgy, ahogy azt a magánbankok teszik, egyetlen könyvelési művelettel. Nem kölcsön céljára hoznák azonban létre, hanem közösségi szükségletek kielégítésére, elsősorban infrastruktúrára, oktatára, technikai fejlesztésre. Annak a kockázata, hogy a kormány visszaél a pénzteremtő jogosítványával, a hatalom megosztásának és a nyilvánosságnak a kombinációjával jelentősen csökkenthető. A szükséget pénzmennyiségről egy független szövetségi testület döntene. A kongresszusnak kellene eldöntenie, hogy azt mire költsék el. AZ egész folyamat törvényi szabályozás szerint átlátható lenne, és nyitva állnak a nyilvánosság részletekbe menő vizsgálata számára.
A kormányzati pénzkibocsátás rendszerében a pénz a közösségi célokat szolgálná, és csökkentené a beszedendő adók mennyiségét. Mivel a pénzt ebben a rendszerben elköltik, nem pedig kikölcsönzik, nem kell visszafizetni, és a gazdaságban folyamatosan körbejár, így mérsékli a fellendülési és visszaesési ciklusokat, amelyek a jelenlegi rendszerben szinte elkerülhetetlenek. Ha a kormány a pénzellátás csökkentése mellett dönt, akkor az adóként befolyt pénz egy részét egyszerűen, egyetlen könyvelési művelettel törli a rendszerből.