Újváros, amint már nem új és kevésbé közösségi

A Káfé Főnix/Periszkóp oldalain elkötelezett kitartással irkáltam Végel László köteteiről. Most megint Róla és kisebbségi környezetéről, városáról és vidékéről szóló kötetét vettem elő, mely Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény címen jött ki (Noran Libro, Budapest, 2013., 298 oldal), s alapbenyomásként a szerzői attitűd változatlanságát tükrözi. Mert úgy tűnik, az alaptéma nemigen változik, a megjelenítés sokat, a kisebbségi sorskép viszont mélyebbre árnyal, de keserűbben kísért. A helyiek társadalma (már aki érti, érzi, képviseli és megtiszteli még…) a Mária Terézia telepítési engedélyével létesült új város reményteljes múltját látja benne elsősorban, a multikulturális, sokféle lakosságból összevegyült és városi igényű közösségalapítást, mely (nemcsak később, a háborús idők partravetettségi közérzetében) valamifajta Ígéret Földjének tetszett. Harmonikus együttlét, vagy legalább egymás mellett élés, városias attitűdök, polgáriasodó nyitottság, egyeztetett közélet, kollektív feltörekvési vágy Szabadka és Szeged, Belgrád és Budapest közötti státuszra. S ami ebből sikeredett, sok szempontból nem is volt kevesebb. Csak hát az idők, a legyőzött törökök utáni új épülésének vágyképe, az 1918-as bevonulás családi emlékképei, a felszabadítások (sok volt azután már!) kollektív öröme és büszkesége, a kereskedés és helyi kisipari felvirágzás reménye, a bácskai „zöldségkert” térségi dicsfénye mind-mind élménnyé lettek, családok örökségévé, személyiségek fölemelkedésének útjává. De mert közel is volt, magyar is volt meg szerb is volt, Horthy délvidéke is volt, meg Tito szocialista „szocialista önigazgatási” példatárához is tartozott, jutott a városnak megszálló szerb és megszálló magyar, térfoglaló német és hódító orosz, fasiszta és kommunista, büntető és kiemelő politika jócskán. Olykor a csizmát sem volt érdemes levenni, mert kisvártatva jött a következő sereglet, bosszúval és büntetéssel, zsarolással és vegzatúrával, elkobzással és kisajátítással, behívóval és munkatáborral, kivégzéssel és erőszakolással. Új volt a város, egykor, valóban – ám azóta nóvum mivolta megkopott, népessége elvegyült, sorsa a határok tologatásával is folyton változott, a fennhatóságok szerb királyi, délvidéki magyar, átvonuló német, sereglő muszka, csetnik és montenegrói, macedón vagy bánáti, horvát vagy zsidó jövésmenéstől pedig nem még színesebb, hanem sokkal fölismerhetetlenebb lett. S amidőn még a szálló vagy a főtéri cukrászda neve is attól függ, ki éppen a megszálló, vagy az utcák neve is gyorsabban változik, mint azt a fiákeresek megtanulhatnák, ott az uralgó helyi elitből is másodperc alatt lesz kizsákmányoló, népáruló, besúgó, bűnös, likvidálandó vagy börtöntöltelék, Horthy vagy Sztálin kutyája, majd komcsi kizsákmányoló akár, semmint azt a „közösség” fogalmába tartozóként még elfogadhatnánk. S Végel László nem ereszt, a hallgató főszereplő ifjabb nemzedék szeme elé fölvonultatja a fiákeres öreg egész századnyi emlékezetét, amúgy a bakon ülve, a város néznivalói közt poroszkálva, a bölcsőtől a temetőig három generáció életélményét „tollba mondva”.

Polcomon Végel ötödik-hatodik könyve egymás mellett, és textuális tartalmakat keresve kellene az azonosságokat fölfedezni, mivel az „ismét, ugyanazt” élménye halmozódik föl bennem. Talán leginkább a szerzői spleen, a lehangolt élmény „ugyanaz”, a szerbiai, délvidéki, magyar közösségi panasz egyezik, melyben ha két szereplő (legyen apa és fia, férj és feleség, szülői házból kiröppent fiatal és halálra készülő öreg akár) bárhol is „összehajol”, abból mindig kilóg valahol a keserűség, a széthúzás, a lehangolt és reménytelen jövőkép, az áldozatokkal teljes múlt, melyben nincs tiszta örökség, nincs vállalható identitás semennyi. Ám van bőven megcsalás, reménytelenség, kínok körei, fásultságok időszakai, félelmek korszakai, szerb királyi, magyar megszálló, német leigázó, orosz felszabadító, titóista partizános táltosság, újabb szerb, majd újabb magyar fennhatóság, majd semmi és senki, csak a pénznyelő korszak újgazdagjainak és rablóinak magabiztossága. „Ezek ugyanazok”, ha nem is ténylegesen, de a „visszajövünk, s rendet teszünk!” korszakai úgy váltogatják egymást, mint a villa a lucernát, mely ezúttal Neoplanta városi hintóinak, a fuvaros népeknek, a vendéglős és cukrászdás szereplőknek hátterében hordozza a válogatott szereplők sűrű sorait. De ezek mégsem ugyanazok, mert mindig akad még éhesebb, még kíméletlenebb, még elfajzottabb, még voluntaristább és sokkal erőszakosabb, s mindig jön újabb különítmény, amely „felszabadít” (és egyben meg is száll, rekvirál, rabol és távozik), de mindig előugrik egy újabb, akinek a legsemmirekellőbb tudása sincs a helyszínről, a sorsokról, a félelmekről, a dilemmákról, a megalkuvásokról és szégyenekről, egy fénykép jelentéstartalmáról, egy épület színéről, egy ló sorsáról vagy egy hintó elkészüléséről, egy üresen telő vasárnap délutánról vagy egy fegyveresektől hőzöngő város éjszakai kocsmáinak „lovagjairól”.

„Nominentur Neoplanta – jegyezte fel latinul Mária Terézia az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet, mivelhogy többé nem egy katonai település, hanem egy szabad kereskedő város polgárai akartak lenni. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát. Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1748. február 1-jén, latinul, a néhai kozmopoliták nyelvének oltalma alatt hivatalosan megalapítottak egy Duna parti várost, amelynek születésnapját évtizedek óta nem ünnepeljük. Születésénél szabók, földművesek, csizmadiák, vendéglősök, kereskedők, cipészek bábáskodtak, most egyetemi tanárok, ügyvédek, írók, orvosok, politikusok feledkeznek meg róla. Múltak az évek, az évtizedek, s minden február 1-jén, nemzedékről-nemzedékre megbotránkoztató csendre ébrednek a házfalak, a terek, az utcák, a piacok. Ez a csend jellemző ránk: beférkőzött a szellemünkbe, úgy érzékeljük a szívünkkel, mint a morfinista agya a tű hegyét.

A hatalom üldözte ezt a csendet. Még ezt is! Éppen ezért sokat és hangosan ünnepeltünk! Jubileumokat, kongresszusokat, nevezetes és mellékes történelmi dátumokat. Azok tervezték a zászlóerdőket, akik legkevésbé ismerték a tereket, az utcákat: akik nem vettek tudomást az alapításról. Számukra csak az volt a fontos, hogy egy ritmusra és egyformán táncoljunk, hisz meg sem fordult a fejükben, hogy a városnak soknevű, soknemzetű múltja van. Ünnepeltünk, akkor is, ha nem akartunk. Most új ünnepeket követelnek, leghangosabban azok, akik a tegnapiakat rendezték, de egyről továbbra is megfeledkeznek: a születésről, a kozmopolita latinról. Akik viszont legalább magukban megemlékeznek az apokrif születésnapról, azok a múltban sem ünnepeltek túl hangosan, nem teszik ezt a jelenben sem, mert valami hiányzik az életükből. Nincs más hátra, minthogy az emlékezetből száműzött kezdet köré kis kört húzzanak, és megrendülve tapasztalják, hogy olyan sokat kell a körön kívül botorkálniuk…” – írja Végel a Peremvidéki élet kötetben (2000), s ahogy olvasóként látom, botorkál ma is, tétován áll a kocsonyás csöndben és lagymatag hiábavalóságban. Áll és vár, kivár és bezár, remél és legyint a „Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek, és egy megtagadott születésnapra gondolnak. Nem türelmetlenkedem, csendben, egymagamban várakozom. Arra ítéltem magam, hogy ebben a városban éljek, amelyet önmagától idegenített el a rurális szellemmel átitatott történelem. Ez a múlt lett a legkönyörtelenebb és a legaktuálisabb jelenünk, amelyben elvesztett urbanitásunkat keressük. A polisz lakosát, a szabad újvidéki polgárt: most már tudjuk, hogy csupán egy kitalált történettel áltattuk magunkat”(lásd magyarul és szerbül is: http://vegel.org/2012/02/srpski-nominentur-neoplanta/ ).

A Neoplanta-kötetben pedig semmi sem ugyanaz, sem a szereplők, sem a sorsok és nézőpontok, históriák és szenvedések. Csak az író személye azonos, „csak” a délvidéki magyar hogyérzet hitványsága és vállalhatatlansága hasonlít, csak a „menekülni sem, maradni sem” állapot reménytelensége megfeleltethető a korábbi köteteknek. S közben mindannyian ugyanabban a pácban, csávában, pocsétában, reménytelen és méltatlan múltban ülünk, közösen, olykor harsányan. „Horthy Miklós katonája…” vagy Tito bűvös lényének populáris himnuszai is olyan nóták, melyek az ablakaink alatt zengenek föl, vagy egy kocsmai pult mellett, egy erőszakos éjszakán vagy egy rekvirálós hajnalon, amikor az árulóvá válás, a „magyarrá lettél!” vagy „ez is csetnik!” vádjai kisdedek és reszkető asszonyok, frontot járt öregek és megfelelni még képes újabb nemzedékek életvilágában maradnak alapélmények.

Ami ugyanaz: talán a sosem végére jutó különbségtevés, a mindig lekezelő „másság” vádja, az örökké sikeres fegyvernek szánt kifosztás és erőszak, lerablás és kiszolgáltatottság arzenálja. Ez csak igen ritkán és alig moderálhatóan változik, rendre megmarad intoleráns és kegyetlen, kíméletlen és elszánt. Ennek nyomán pedig a szerzői „ugyanaz” csak a visszhang, jele és lenyomata a létezhetetlenségnek. Végel a beláttatás és megnevezés, személyes élettörténet és rokon história alapanyagát kínálja – a verziók már a lét feltételei. Ami roppant hasonló maradhatott, az a kisszerű kakaskodás, a folytonos besúgás, a zsarolások, megfélemlítések és uszítások „magyar testvérisége” (Magyarok, összetartás! – 69-75. old.), meg az Ígéret Földje mint képzet, mely frontvonalon, haza-vágyakozásban, kényszermunkán, fogságban, idegen földön harcolva oly leírhatatlanul távoliként vonzó (Zarándoklás az Ígéret Földjére – 185-193.), hazatérve azonban dezertálás miatti munkatábor, lassú halál lesz belőle…; vagy a Fruska Gora szőlein hízlalt császári bortermés ábrándképe, mely messzi bécsi fiákeresek közé röppenti a büszke képzelődőt (23-36.) – vagy egészen a fő helyszín, a Dornstädter cukrászdát ékítő fotókig, melyeken Ferenc Jóska, Péter király, Horthy Miklós és Tito marsall virul (addig, ameddig), alattuk éppen orgiát rendez az aktuálisan uralkodó hatalom, s ahol évszakonként változik, hogy Honvéd vagy partizán a hős éppen (271-275.), a „gondtalan szocialista nemzedéknek” meg A csokoládé is édesebb (265-270.) jut, amikor A Szabadság térre belopakodik a kapitalizmus (261-264.), vagy amikor „A Szabadság téren esküdöztek, hogy a kapitalizmusban boldogok leszünk. A csetnikek által jut a szabadság a Szabadság térre” (39.). Igen, ezek a mások, amikor a hasonlók már ugyanazok. Mert „a csetnikekből kommunisták, aztán a kommunistákból csetnikek lettek. Vagy a kommunisták évekkel ezelőtt jobblétre szenderültek, most meg forognak a sírjukban? Semmi sem hitelt érdemlő” (39.). Időközben a felszabadító, a megváltók örököse is éppúgy megaláztatik, mint az előbb Horthy bevonulását, majd rá pár évre a kommunistákét ünneplő nagypapa emlékképe (248-260.).

Igen, sokszor csak a szónokok változnak, váltanak ruhát vagy sipkát csupán, esetleg limuzint is, mert Sólyom elvtárs és az állambiztonság akciója (137-149.) kiterjed ugyan a kínos kényszerekre, de nem ad választ a Ki a zsidó? Ki a szerb? Ki a magyar? Ki a német? alapkérdésre, melynek révén az egész Neoplanta (mely lett azután Neusatz, Újvidék, Novi Sad is) csak úgy maradhatott szabad királyi város rangján, hogy elviselte minden kivagyiságokat, a városlakók időszakos likvidálásait, lettek légyen az érkezők éppen Horthy vitézei és különítményesei, újvidéki mészárló csatlósok, magyar fasiszták, németeket internáló honfiak, ki- és átvonuló alkalmi erők, a „visszatérünk még!” búcsúszavával pótkocsistúl megpakolt szajréval távozók, vagy az időszakos „új felszabadítók”, akik mindenesetre leigázták az előzőeket és helyi kapcsolataikat is.

„Néha arra gondolok, hogy soha sem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Bizonyosságot és némi reményt csupán abból a felismerésből merít, hogy saját kitartásának köszönve eggyel több felesleges ember sétál az utcán.

Az újvidékiek ugyanis felesleges emberek lettek. De a városlakónak ennyi is elég. Eleget hitegették azzal, hogy csak egy igazság és sok hazugság van. Időnként meggyőzték erről, de arra sehogy sem kapott választ, hogy mi az a nyálkás, ragacsos, kocsonyás anyag, ami a kettő között van, s amibe elrejtőztek azok, akik hosszú és irgalmatlan évtizedeken át meghatározták, hogy mi a hazugság és mi az igazság. Ha a kocsonyás anyag mindent elönteni készül, akkor valószínűleg csak egy hazugság van, és sok igazság, állapítja meg magában, és úgy érzi, ezek után könnyebben viseli el a hiábavalóságot”.

A hazugságok között keres utcákat a fiákeres elbeszélő is, kinek hangján ezúttal a helytörténet ezernyi szépsége szólal meg, de aki a mindig várt jobblétet csak percekre, kiváltságos órákra szerzi meg. Hisz a térképeket is újraírják, az utcatáblákat is eltörlik, csak a régmúlt mappái halmozódnak immár a fiáker-ülés alatti tárhelyen. Az utókor idegen birtoklója, aki a mesélő halála után a fiákerért eljön, csak turkál, keverék nyelven valamit akar, majd kiszolgálja magát: „Újabbnál újabb térképeket húzott elő. Közben valamit magyarázott, de ebből sem értettem semmit. Leszállt a bakról, megragadta a rudat, és vonszolni kezdte a fiákert. Lassan tűnt el az alkonyatban. Jebi se! – mondtam, miközben arra gondoltam, lehet, hogy az alak eszement, nyilván elképzeli, hogy hős, aki majd egy szép napon felszabadít bennünket” (292., záró sorok).

Ám hogy a felszabadítani érkező hős a város megváltója, az Ígéret Földjének jövendő uralója-e vagy sem, megmarad titoknak. A kulcsszavak azonban nem tudnak változni, könyvről könyvre visszaköszönnek. A békétlenség és közösségnélküliség sűrű anyaga alapszintű keserűsége Végelnek. Miként a fiákeresek, akik olykor mégis remélik a kuncsaftot, hiába is változik a történelem széliránya, a szerzői attitűd is kitart a reménytelen álmok és kínos realitások kettős partvonalán. Végel itt most hitelesen lett fiákeres, vagy három nemzedék jegyében is az. De ez – ha már az Ígéret Földjére tévedtünk – nem oly sajátosság, hogy ne lehetne rögtön a város regénye is. Neoplanta bár a lehetőségek szigete volt (vagy lehetett volna – Mária Terézia még a település népeinek illő és toleráns összhangját álmodta-kívánta nekik!), kiteljesülése már az ellenkezőre sikeredett. Lett Újvidék, lett újvidékiség, csak a megértés foszlott el az idővel. S még megmaradt Végel László, kinek ez erősen fáj…

A. Gergely András