Bencze Mihály hívta fel a figyelmemet egy román nyelven megjelent cikkre. Szerző és cím nélkül küldte át nekem – nehogy bajba keverje a józanul gondolkodó román embert, aki képes volt leírni azt, hogy „101 éve a legvisszamaradottabb és civilizálatlan régió (Kis-Románia) vezette és vezeti a legcivilizáltabbat és nyugati beállítottságút (Erdélyt)”. És az eredmény: „létrejött az elmaradottság és a primitívizmus országa” – „az elregátiasított Románia”. Ismétlem: egy román úriember írta ezt, nem mi találtuk ki. Mindenesetre a román úriember megcsömörölt a regátivá nemesített országtól.
Cikkében azt is leírja, hogyan tették regátivá Erdélyt. Először is – elszegényítették. Vagyis rátették a kezüket Erdély vagyonára, és megtagadtak Erdélytől minden jelentős beruházást. Külföldieknek sem engedték meg, hogy beruházzanak Erdélyben. Megpróbálták átköltöztetni a Regátba az erdélyi gyárakat. Így a Rimanóczi vasgyárat is Váradról – ahol acélt öntöttek, vasúti felszereléseket gyártottak. És mivel nem sikerült az átköltöztetés, csődbe juttatták az üzemet. Az Erdélytől elkobozott jövedelmekből repülőgépgyárat hoztak létre Bákóban és autógyárat Olténiában. Csupán az volt a baj, hogy senkinek sem lehetett eladni például a Craiován gyártott autókat. Olyan rossz minőségűek voltak, hogy még Angolának – egy afrikai országnak – sem kellettek. Hiányzott a jól végzett munka hagyománya, és ipari ismeretekkel sem büszkélkedtek a craiovai autógyártók. De rosszul álltak a munkaerkölcs tekintetében is. Tehát volt még egy-két apró behozni valója az iparosítóknak a Regátban. És ezt látva, a külföldi beruházók sem tolakodtak a Regátban. Erdély elregátiasítása után pedig már ott sem.
A regátiak nyugodtan kiabálhatták a jelszót: „Nem adjuk el az országot!” – mert nem is volt rá vevő. Romániát „Bizánc utáni Bizáncnak” képzelték, és nagyon el voltak ragadtatva maguktól. Csakhogy Bizánc hajdan a kelet-európai világ központja volt: anyagi és szellemi kincsek tárháza – ami a regátiasított Romániáról nehezen volt elmondható.
Erdélyt a regátiasítók cselédlánynak tekintették – csak a könnyűipart és a szolgáltatások végzését engedélyezték neki. Erdély kibírta ezt is. Az erdélyi termékek – legyen az a Guban cipő, az Ursus sör, a Farmec parfüm – rendkívül keresettek. És nem fáj ez a regátiasító nagyokosoknak. Egyáltalán nem, mert nem is akarják észrevenni. Nem beszélve arról, hogy ők zsebelik be az erdélyi áruk által hozott hasznot.
Erről most ennyit. A fontos az, hogy hagyják békésen és nyugodtan dolgozni az erdélyieket. És tanuljanak tőlük, ne pedig éjjel-nappal tanítsák őket. A sok kioktatás gyűlöletet kelt. És nincs rá szüksége senkinek. Maradjunk ebben…
Zsehránszky István