Kicsit összeraktam a könyveim közötti „migrációs szakirodalom” kupacot… Embermagas oszlop lett belőle. Talán-talán „gyűjtője” lennék a témakörnek? Nem hinném. Került, lett, jött, fontossá vált mindahány – de azt ma már be kell vallanom, tematikusan elosztva kellően sok szakkönyv ez, beleértve több száz oldalas szöveggyűjtemények anyagait is. Némelyik korszakos, némelyik ország-specifikus, másik inkább történeti, a legtöbb szociológiai, esetleg statisztikai vagy demográfiai… – a legtöbb oly átfogó, hogy sűrű lapozással is napokig eltart, míg áttekintéssel élhetek róla. Újabban a Közép-Európai Egyetem (a CEU) rakja ki migrációs kiadványait a „vigye, aki akarja” polcra – tengernyi tanulmány európai városokból, muszlimok Berlinben, Párizsban, Amszterdamban, egyebütt…, s más népek másutt, köztük magyarok is a világ számos táján.
Ebben a „tematikus kontrasztban” nyer alaphangot a Menedék Egyesület kötete,1 a Bevándorló Budapest már első fülszövegében is azzal indít: „Nem kell feltétlenül külföldre utaznunk, hogy új világok táruljanak fel előttünk, Budapest utcáin sétálva is lehetőségünk nyílik rá, hogy – ha csak szimbolikusan is – átlépjünk határokon. Elég, ha csak kíváncsiak vagyunk a köztünk élő bevándorlók hétköznapjaira, ünnepeire, s ami kívülről zárt volt, megközelíthetetlen, idegen, egy szerre megnyílik; érthetővé, szerethetővé válik. Nem válunk persze részévé a Magyarországot különb-különb okokból választó, más-más kultúrájú közösségeknek, de sorsukkal, kultúrájukkal ismerkedve megtanulunk otthonosan mozogni körükben, és a ’határokon túli’ valóság felfedezése az első lépés afelé, hogy ne kirekesztő közeget találjanak Magyarországon, hanem megértőt és elfogadót. Könyvünk szerzői – az irodalom, az újságírás és a fotográfia eszközeivel – azt az ezerszínű világot villantják fel, amelynek boldogságot, boldogulást kereső ’hősei’ olykor igen messziről, Kínából, Vietnamból, Afrikából vagy akár Latin-Amerikából jöttek. Mire a kötet végére ér az olvasó, egészen biztosan másképpen néz az ismerős-ismeretlen városra, a bevándorlók Budapestjére…”.
Persze a bevándorlók budapestisége éppúgy a köztesség állapota, mint sokszor a vidékiek budapestisége, vagy fordítva, a pestiség tétovasága Budán és ellenkezőleg is. Ami itt fontosabb, hogy a könyv írásai között az itt élők alkotnak képet a szintén itt élőkről, a lakosok a lakókról, a megjöttek az itt leltekről, a hasonlók a másokról, mások az összesekről. A Többiek, a találkozások, a rutinok és csodálkozások szép példái szerepelnek itt … – mégpedig az ismerősen ismeretlen és multikulturálisan definiálatlan városlakók a kulturálisan ismerős jelenségekről, de nem a mindennapi köszöntés, a kávéházi csevelygés vagy az előítéletes közlés durva tónusában. Hanem ezt a „multizást” a közléskultúra sokrétűsége jellemzi elsősorban, alapszinten is két gazdag rétegében…
„Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén. Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak, akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk. Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú. Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!” – hangoztatja a kötet alaphangját körvonalazó szociológus, Kováts András, a Menedék egyesület vezetője.
S amit kimond, csak keretez, a mélyebb és lényegesebb a szövegekben van. Hangban, tónusban, írói példában, hangulati elemekben. Merthogy a kötet két rétege és eszköze az irodalom és a fotó. Csinos kiadvány, már külsőre is pávatoll-tónusú színességgel – de ennél csak belívei, szövege és a kép-szöveg-hangulat harmóniái gazdagabbak. Az írói oldalon Dragomán György, Gerlóczy Márton, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Podmaniczky Szilárd, Vágvölgyi B. András és mások írásai, a fotók felől nézve pedig Szilágyi Stefánia, Hernád Géza, Járdány Bence, Kóczán Gábor, Rónai Gergely, Fekete András képei, tónusai, hangulatai, életképei, portréi.
„Vegyes” kötet. A könyvtáros nehezen tenné a fotókönyvek közé, az irodalom polcára meg más miatt kevésbé illik, lapjai közt az orosz Budapest, a kínai, az arab, a vietnami, a mongol, a latin-amerikai, a török és kurd, a perzsa, a szerb és az afrikai városlakó népek. Mély, vagy mélyre sodró életképek, életutak, értékek, képzetek, impressziók, vonzások és kirekesztettségek, átalakulások és formálódások, módosulások és asszimilálódások, értékőrzések és rítusok sokasága. Életképek a képes életekről, emberképek az emberi képességekről. Kincses tár, delikát érték mindez. Mintegy cáfolatként, de megerősítésként is arra, hogy „idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó”.
Lehet, ennél csak egy biztosan rosszabb van. Úgy lenni az otthonosság képzetével vagy öntudatával, hogy fogalmad sincs az otthonodról és környezetéről, együttélők állapotáról, kisebbségi sorsok kivetettségéről, befogadottak életpálya-kietlenségeiről. Mert akkor már saját magaddal és környezeteddel sem vagy békében. Míg így, együtt, még a látszatnál is békésebb és jobb mindez. Ha meg belegondolsz, mennyi családon belüli széthúzás, idegenség, gonoszság, értetlenség, indulat és kényszer vesz körül mindenkit, akkor szinte a legtávolabbi kerül hozzád a legközelebbre. S persze ellenoldal is van – akinek ez már sok vagy tűrhetetlen, az mostanság simán odébbáll. S hova is? Valahova oda, ahol majd ő lesz bevándorolt, „multikulti”, „etnikum”, nemzetiség, kisebbség és fölöslegesség.
A bevándorló Budapest pedig /s az elmúlt tíz évben talán ennél is sokszorosabb létszámban/ éli tovább ama színes életét, melyet jószerével évezrede, ha nem régebb óta él. A Bevándorló Budapest ezért is kivételesen őszinte és érdemes munka. Talán leginkább arról szól – egyszerre több polcon és még több „kulcsfogalommal” – mennyi esélye volna, ha megteremtenénk, ha elfogadnánk, ha örömmel vennénk tudomásul legtöbb elemét a békés létnek. Harmonikus könyv. Kedvelnivaló. Ennél több meg talán a bevándorlóknak sem jut, köztük nekünk sem…
A. Gergely András
1 Szerkesztette Kováts András és Rónai Gergely. Kiadó: Örkény Antal. Menedék Egyesület, Budapest, 2009., 210 oldal.