Hisz ismered. Így gondolod, így rémlik. Egy – vagy inkább két-három – teljes nemzedék nőtt fel azon, hogy „megtestesítették”… Úgy, ahogy, de OTT volt, a filmvásznon, Emberként, a Havason. Szőts István filmjében. Az 1942-es Velencei Filmfesztiválon tömegsikert arató filmmel… A Szentgyörgyvályán született filmrendező akkor harminc éves!
Lassan pedig már 110 lenne! A centenáriumi alkalomból a magyar szakmai szerzői kör tisztelgő celebrációt hozott össze, előadásokkal, emlékezésekkel, majd ezeket is kiegészítve, temérdek képpel, filmkockával, dokumentumközléssel kiegészítve egy kötetet is összeállított, mely a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával meg is jelent. Ember a havason. Szőts István 100. Szerkesztette Pintér Judit és Záhonyi-Ábel Márk.i
Szóval csak azt hiszed, hogy ismered. Hiszen ott szerepel szinte kivétel nélkül minden filmtörténeti áttekintésben, külföldi siker-lajstromban, esztétikai vagy műtörténeti rajzolatban. Esetleg még a filmet is láttad, s néhány jelenet leigázó intenzitására is szenteltél már egy pár emlékképet. De ilyenkor, egy háromszáz oldalas, elegáns, kivételes műízléssel formált kötetből derül ki, hogy mégsem. Vagy hát „ismerős” valaki Szőts, de nem így. A kötet hatrétegű. A Bevezető Pintér Judit és Záhonyi-Ábel Márk tollából a centenáriumi szándékot s a konferenciát, eseménysort és a kötet elgondolását taglalja. Erre jönnek a Dokumentumok, interjúkból, levelekből, Szőtsről és Szőts Istvántól való szövegek, majd a Laudációk és elismerő filmtörténeti értékelések (Sára Sándortól, Báron Györgytől, Lukácsy Györgytől), majd tizenkét Tanulmány a nemzeti film gondolatától a cenzúra kérdésén át a népi filmhagyomány szókincséig és a képzőművészeti örökségig (filmrendezőktől, kommunikáció-kutatóktól, történésztől, képi retorikát elemzőn át a „földi valóság éghez rendelése gondolatáig és metafora-árnyalataiig), hogy azután a kötet az Emlékezés noteszlapjait, találkozások emlékét, a mértékadó pedagógiai hatást és a „Palackposta-bontás” meglepetését, melyben Pintér Judit kortársakkal készített interjú-részleteit kínálja mai üzenetként, végül a Függelék rovatában a Szőts-életút, közleménylista, díjak és munkák, válogatott Szőts-referenciák bibliográfiája és a Szőts-év rendezvényprogramja jelzésével érjen a végére.
A legtöbb írás valójában rövid, szinte konferencia-előadás súlyú, olykor könnyedebb vagy háladúsabb, de emberközeli mindenképp. Szőts fényesen indult útja az Emberek a havason képeitől (1942), az Ének a búzamezőkről (1947), majd a Kövek, várak, emberek dokumentumfilmen át (1955) a Melyiket a kilenc közül? (1957) ugyancsak velencei fesztiválos mű után „disszidálásban”, osztrák letelepedésben, bécsi filmakadémiai oktatásban /nem/ teljesedve ki. Még él egy kicsit ismét Magyarországon a hetvenes évek végétől, s Budapesten nyugszik 1998-as halála óta – de a havasok csak Ausztriában várják vissza… Talán feledtük, hogy századik évnapján emlékezhessünk Rá. Talán a Károli Gáspár Református Egyetemen rendezett emlékülésen (2012) mindezekből el is hangzott, láthatóvá is vált a közös emlékfoszlányokon túli személyesség, a Szőts nevében hordozott jelentésesség, a saját tehetségeinkkel szembenéző lehetőség esélytelensége és történetisége. De a kötet képanyaga, melyet (nem szabad feledni külön kiemelendő jelentőségét!) Kardos Sándor fotói tesznek ki javarészt (de nem kizárólag), olyan választékos, ragyogó ízléssel formált kötetet töltenek ki, tartózkodó és mégis praktikus tipográfiával és világos olvasatokkal kiegészülve, hogy könyvritkaságnak sem lenne érdemtelen nevezni. /Annyiban mégsem az, hogy immár egy sorozat épül hasonló arculatra, méltóságos design, a fekete-fehér filmezés rangképességével is élni tudó formában!/
A havasokon már innen, de a szabadság búzamezőin túlról, a velencei fesztiválról Édesanyjának írt búcsúlevelében már a szabad rab szárnyalása sugárzik, mint madár a hegyek fölött, a világ másságára rácsodálkozni egyre merészebb ifjú a láthatár szélesedéséről formál érzelmes és őszinte szavakat. De talán sosem lett boldogabb. E soraiból is sugárzik a jóremény, az otthoni halottak-napi emlék gyertyalángja, de a fölfedezhető világ színességének megannyi tónusa is. Aztán e keresés mégis – sok örömmel, kicsit méltóbb élettel, visszafogott elismertséggel, de – az örök otthonkutatásról, a más havasokban más mezők másságáról szóló örök reménytelenségben fogant vízióról szól. Egy százéves képzetről, mely a művész-sors és a megélhető méltóság összhangtalanságáról is árulkodik.
A. Gergely András
i A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, a Néprajzi Múzeum, A Kieselbach Galéria és a Ferenczy Múzeum támogatásával. Kiadja a Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány, Budapest, 2013., 330 oldal.