Anton Baláž A feledés földje című kötetei regény, történelmi regény, de dokumentum is, mellesleg nemkülönben vádirat is, figyelmeztető szózat is, életkedv-fosztó emlékirat éppúgy. A Pozsonyba menekülő /maradék!/ kelet-európai zsidóság, legkivált a Magyarországról határátlépéssel szökdöső családok históriája, akik a háború utáni években, 1948-ra a szovjet övezet országai majdnem mindenütt leállított zsidó kivándorlás végnapjaiban a szlovák térség maradék zsidóságának a túlélést biztosító Izraelbe vagy az Egyesült Államokba menekülni remélő társadalmi csoportjait jelképezi és jellemzi. Volt köztük nem is kevés, aki Auschwitz-Birkenau túlélője, családtagja, rokona, s volt, aki pogrom elől menekült Lengyelországból, Ukrajnából, Romániából vagy Jugoszláviából – de az önkéntes civil szervezetek és ifjúsági kezdeményezések új hazát emelni akartak, új világképpel próbálkoztak, s új energiákat kerestek a Soá utáni világban, ehhez pedig mentőakciókat indítottak, melyeket a jó újszocialista államok mint izraeli-amerikai beavatkozást minősítettek és büntettek. A társadalmi mozgások célja ezúttal „a feledés földje”, az olyan, éppen alakuló Izrael, ahol a menedék talán még lehetséges, bár a korai kibucok kietlensége és kiszolgáltatottsága épp oly képtelen jelent biztosított csupán, amilyen elől menekülni vágytak vagy kényszerültek. E feledés földje praktikusan messze is van, három nap vonat- és hajóút Pozsonyból indulva. Egyebünnen nem is indulhat senki, mert már minden államhatár lezárva a kiút előtt.
„A Rotschild Kórház melletti zsidó menekülttábor lassan kiürül.
Az Alija nevű kivándorlási folyamat befejezését követően (amely a zsidók Cionba való visszatérését szorgalmazta), a Magyarországról és Romániából való kivándorlás leállítása után, még a Briha akció befejezése előtt (ami viszont a Szentföldre való kivándorlást jelentette), mostanában Mirjam csak hittestvérei kis csoportjaival találkozott Bécsben, akik kis bőröndjeiket, batyuikat és fáradt gyerekeiket hurcolták egyetlen vagyonukként. Az új hazába ennyit volt joguk vinni. A Südbahnhofon már nem állnak azok a különleges járatok, amelyek Bariba indultak, ahonnan a kivándorlók Izrael állam megalakulása után már legálisan Haifába hajózhattak. Az amerikai tábori ágyak ezreit kínáló ideiglenes szállások folyosóin elcsendesedtek az ortodoxok és a cionisták közötti viták arról, hogy a kibucokban megszeghetik-e a sábesz szentségét. Az ortodoxok azt állítják, hogy sem a Tóra, sem a Sulchan Aruch nem engedi ezt meg, sehol sem tesz róla említést Maimonidész, sőt, még Cvi Sabtaj, az álmessiás sem, erre föl a cionisták azzal érveltek, hogy inkább megszegnek minden szent előírást és puskát vesznek a kezükbe, mint hogy az arabok keze ontsa vérüket. Mostanság az ortodoxok ezért az istenkáromlásért nem átkozzák meg őket, és nem is fenyegetik a zsidó közösségből való kizárással. Valamennyien sejtik, hogy Izraelben, bár az számukra örök időktől az Ígéret földje, amit most visszaad nekik az Isten, a vallási viták nem fognak olyan erővel tombolni, mint ahogy a diaszpórában.
Elég a kétezer éve tartó exodusból és a vitákból, vélik. Új fejezetet kell nyitni a zsidó történelemben. És előre megbékélnek azzal, hogy a családjaik kibucokban, közösségi falvakban fognak élni, ahol minden közös, a munkáért nem kapnak pénzt, viszont a szántóföldre is puskával kell járni, és mindig náluk lesz az ételhordó, mivel közös koszton lesznek majd. Sőt, a gyerekek is a közösség tulajdonai, a kibucba érkezéskor azonnal elveszik őket, bölcsődébe és óvodába adják, az anyák csak egy órácskát tölthetnek velük naponta. De mindez elviselhető, sem nekik, sem a szüleiknek soha többé nem kell titkolniuk, hogy zsidók. Az utcán, a parkban, a moziban, az autóbuszban, mindenütt, ahová csak nézel – mindenütt csupa zsidó lesz” (10. old.).
A vágy, hogy menedéket lelhessen, aki életét és biztonságát félti már vagy veszélyeztető körülményektől szenved, a szerző korábbi kötete (Reménytranszportok) nyomán megismerhető körülmények függvényében a Feledés Földjét teszi kiúttá, még az izraeli célpontot megnevező menekülők dokumentum-részletekkel gazdagított elbeszélés lehetőségét formázza, ám a regénybeli messziség sokak számára először Szlovákia lehetett csupán, majd onnan Ausztria, majd onnan Izrael, s nem kevesek számára végül Amerika. Messze nem minden remény helyett ébredt tehát a képzet, hogy a még utolsóként átengedni hajlandó szlovák állam (üzleti, politikai, kapcsolatépítési érdekek mentén) talán képes lehet átengedni mindazokat, akik a hidegháborús légkörből anticionista propagandát építő új szocialista-internacionalista nemzetállamok lakosságából elűzetés okán menekülni kényszerültek. Nem sejthették persze – hisz a túlélés ösztöne és a sorra bezáródó perspektívák köre nem is tette lehetővé az alaposabb latolgatást –, hogy a feledés földje valójában nem létezik, nem is lehetséges tartománya mégis kell legyen, máskülönben a végső esély is odalessz a feledés végzetével betetőzve. Anton Baláž ezt a képtelen világot hozza érzékletes közelbe, főképpen a pozsonyi magyar zsidóság és a magyarországi menekültek 1948–49-es sorsára, személyes vállalásaira és sorstalanságára fókuszálva. Ez a sors – kinél a Soá áldozataként, rokonaként, túlélőjeként vagy a náci idők emlékezetével szembesülve, kinél pedig a hallgatag vagy részvevő társadalmi környezet hozta változások elszenvedőjeként – másként-másként érint Romániából vagy Jugoszláviából, a pogromok megújulását átélő Lengyelországból, vagy Magyarországról Pozsonyba érkező menekülőket. A kötet – talán szerzői szándék, talán alkotói üzenet vagy elsődleges döntés volt ez – nem egyműfajúan történeti regény, holokauszt-utóéleti szemle, regényesített dokumentáció vagy forrásokon épülő történetkritikai próza, hanem a regényesített történeti elemek teszik másabbá, leginkább fikciós dokumentummá, melynek a legkevésbé sem válik hátrányára, hogy nem puszta adatsorokkal megrakott üzenet vagy történetileg hitelesre komponált dokumentumközlés. Tény – vagy legalább erős vélelem részemről –, hogy viszonylag keveset tudunk a pozsonyi eseményekről, az oda irányuló kivándorlás historikumáról, a történések rendjéről és eredményéről. Pedig…
Pedig a szóbanforgó mintegy másfél év történései idején az éppen megalakuló Izrael állam tűnt a fenyegetett kelet-európai zsidóság nem kis hányada számára olyan menedéknek, ahová a bricha (menekülés) lebonyolításáért felelős nemzetközi irodák mint a feledés földjére hívták a rászorulókat. A nagyságrendben csaknem négyezer szlovák zsidó migrációja, az összes dél-szlovákiai elüldözött mozgalmas időszaka, továbbá a nemzetközi ifjúsági szervezetek önálló kezdeményezései révén – a nem kevésbé aktív belügyi szervek nyilvántartási forrásai szerint – mintegy tíz- és százezres létszámról lévén szó, talán nem érdektelen tudás ez. Annál is kevésbé, mert a „nagypolitikában” éppen akkor a hidegháborús kezdetek, a kommunista pártk nemzetközi intézményesülése, mellette a titoizmus, a Rajk-per körülményei, a Sztálin diktálta feltételek és a neki megfelelni kívánó „magasabb pártérdekek” jócskán felülmúlták azt a méltányossági eljárásmódot, ahogyan a náci korszak áldozataival és emlékükkel, a maradék zsidóság helyzetével és perspektíváival foglalkozni kíméletes lett volna. Helyette megindult a „feketézés”, „árurejtegetés”, az adócsalás, a „zsidó arany” rejtegetésének és a népgazdaság megkárosításának vádja, a csempészek elleni és illegális kereskedelmet folytatókkal összemosott vádaskodás, s egyáltalán a burkolt antiszemitizmus finom eljárásokkal és otromba húzásokkal ismét fölerősödött megengedése, amelyet pedig nemzetközi egyezmények és háborúellenes megállapodások tiltottak egész Európában. De hogy egy vég vászon vagy bécsi-svájci piacról beszerzett ruhaanyag, amerikai konzerv vagy kiskereskedelmi forgalomban felhasznált nyugati valuta mikor minősül bűnelkövetésnek és érdemel ki megtorlást, megszégyenítést, leleplezést, kirakatpert vagy akár halálbüntetést – ezt senki pontosan ki nem számíthatta. Csakis a félelem lehetett általánossá, a háború utáni béke a legkevésbé…
„– Azért, hogy ez által a zsidó kivándorlók által minél több értékes devizát vonjanak ki eredeti hazájukból, hogy csendes beleegyezésükkel, az emberi jogok megtartására hivatkozva, különböző arannyal, illetve más értékekkel teli bőröndöket sőt, gyárak teljes berendezését vihessék ki, és…
Az ügynök hirtelen abbahagyja a felsorolást, mivel Jakub arckifejezése ékesen bizonyítja, hogy ezekről az aljasságokról eddig sejtelme sem volt.
– Látjuk, valóban nem tud erről. De akkor mit akart ezektől a cionistáktól?
Hát ez a kérdés valóban meglepte Jakubot. Ezt nyomban észlelik, és jelbeszéddel valamit közölnek egymással” (7-8.)
A könyv anyaga a folyamatot nem dokumentációs tónusban, hanem számos szereplő (köztük több valóságos nevén nevezett résztvevő) sorsábrázolásával teszi hitelessé, az elbeszélés a jelen idejű elbeszélést mintegy végig fenntartja – kivéve a kötet végére csatolt, korábbi újságírói és írói tényfeltárás közben elért dokumentumok közlését, melyek a múltbeli jelenben mutatkoznak teljességükben és válogatásuk során. De a jelenidejűség talán nem véletlen: a németek kitelepítése, a lengyel és magyar menekültek értékeiktől és ingatlanjaiktól megfosztása szinte mindmáig jelenidejű – teltek akár évtizedek azóta, hisz a visszaigénylésre vajmi kevés esély volt is bármikor. Mint regény is megmunkált, mint történeti anyag is hiteles, mint helyszínek és történések foglalata pedig korrektül megformált a kötetben. Egyedi érdeme a pozsonyi szubkultúrák (kocsma, elegáns vendéglő, zsinagóga, jesiva, kikötő, hivatalok és őrszobák, pályaudvarok és marhavagonok, zsidómentők és sajtómunkások, belügyérek és aktivisták) életvilágának megjelenítése a korabeli díszletek között, személyes sorsokba szőtt élettörténetek és túlélő lágerlakói érzékenységek hű megidézései, az akut félelmekre heveny indulatválaszokat találó városlakói gyanakvások, hiszékenységek és oktalanságok szomorú konstatálása. Még ezeknél is találóbban a történés szavaiba feszülő vádak, irigységek, képzelgések és félelemfantáziálások részletei keltik az erős dramaturgiai hatást…
A történet vezérfonalán Jakub a „kalauzunk”, a Holokauszt vészhelyzeteit a két túlélő, Miriam és Erna története idézi meg, a további szereplők közötti összefüggések is sokrétegűen árnyaltak, a kor szellemiségében rejtőző magatartásmódokat és interakciókat testesítik meg. Testesítik annál is inkább, mert Miriam és Erna közös Auschwitz-emléke a testtudat és a megalázó „auschwitzi meztelenség” emlékeinek tartós megrázkódtatássá válása, feledhetetlen élménye. De az adott kor eseménysorában, a vasfüggöny erősödése és a cionizmussal megbélyegzés formájában feltűnő ostoba vádaskodás pillanataiban szinte mindketten kényszerülnek azt keresni, milyen alkalmazkodási megoldás kínálkozik: mindketten a rögtönzött megoldások kényszerű hívei, nincs már „idejük” a megfontolásra – vagy mert üldözöttek továbbra is (mint Erna, aki Erna Budapestről menekül a Rajk-per és a titkosrendőrök elől), vagy mert saját sorsukká mások segítése, mentése és a gondoskodás vált (mint Miriam esetében, aki a Palesztin Hivatalban a Jewish Agency kivándorlók Izraelbe juttatását szervező munkatársaként dolgozik).
„Mirjam felhúzza az autó ablakát. Indít, és a visszapillantó tükörben látja, hogy a tiszt és a katonák felröhögnek.
Rendben van, folytatom, mondja ő is magában, és a város felé indul.
Hogy elkerüljön legalább két ellenőrzést, amit az utóbbi időben vezetett be a gazdasági hivatal a városközpontban, úgy dönt, az alagúton keresztül megy. Sokáig nem tudta megszokni az alagutat, amelyet az ősei csontjai fölött építettek, pátriárkáik sírjai fölött, egy értelmetlen alagutat, amely közvetlenül Chatam Szófer zsinagógája mellett kezdődött, és pontosan a sírkövénél végződött.
Az alagút nedves, és a szegélyén húzódó gyalogosjárda a város prostituáltjainak egyik fő tartózkodási helyévé vált. Amikor Mirjam egy évvel a háború befejezése után visszatért a városba, a ribancok egész csoportokban várakoztak az ide kiruccanó amerikai katonákra. A hivatalok néha razziát tartottak, kivitték őket a városon kívülre, az idegeneket kiutasították, de a lányok újra visszatértek az alagúthoz, és lestek az ügyfelekre” (14.).
A feledés földje talán bizony az emlékezet temetője melletti megnevezetlen parcella, a vágyak térsége, a remény lakóhelye. Feledésföld az, ahol a képzelet és remény lakozik, akkortól és egészen addig, amíg a menekülés és a félelem igénye fenntartja. A feledés földje a háború utáni (lassacskán, de kimutathatóan) újraéledő antiszemitizmus nyomán kialakuló oltalom vidéke, netán az a hely, ahol talán már nem kell a megalázás és megszégyenítés, a vádak és vakhitek kialakította körülmények, pogromhangulat és nyílttá váló ellenségeskedés szenvedelmeit át- vagy újraélni. Ennyiben azonban remélt és képzelt inkább, semmint valóságos térsége bármely világnak is.
A történet egyre fokozódó iramban a drámai történések felé rohan, mindeközben aprólékosan nyomon követi, hogyan válik a második világháború után a zsidóság számára újból a létért folytatott küzdelem színterévé a közép-európai térség, a kialakuló Izrael státusza, az amerikai segélyezés kérdése, a szovjet megszállástechnika és az osztrák semlegességgel ellentétes magyar és szlovák megfeleléskényszer. Az írói vállalás ebben a rémtörténetben nem más, mint a szinte percről percre érvényes tudósítás a kitelepítések (a pozsonyi térségben éppen a németeké is!), a soá rettenetéből szabadultak, a kénytelen behódolók, a kiszolgálók, a titkos ellenállók és a még titkosabb rendszerszolgák körében, hívők és semmiben sem hívők környezetében. Szép prózai figurák, életes szereplők testesítik meg a pozsonyi zsidó hitközségi segélyezés intézményeit és helyszíneit, próbálkozásait és túlélési reményét. Persze mindhiába.
A címbeli burkolt kérdésre, hogy ha Feledésföld bizony messze van, esetleg volna-e más menedék az emberi és történelmi esélytelenségek dacára, talán bizony a méltó válasz Anton Baláž könyvének tisztelgő hangja. Azok előtt is, akik megpróbálták a lehetetlen álmok fenntartásával és éltetésével a képzelhető jövőt kimódolni, meg azok előtt, akik ebben segítették őket, akár pártapparátusi vagy belügyi és elhárítási apparatcsikok körében is. Annyi viszont sűrű élményközelben megmarad, hogy a feledés valódi földje leginkább talán átmeneti menhelye, ideiglenes menedékhelye, alkalmi helyszíne a reménybeli földnek, amely mindig a képzelt, áhított világokon kívül található csupán. Avagy: olyan emberek között, akiket nem a gyűlölet, a rémhír, a félelmek és az irigység éltetnek, hanem a szeretet örök igénye és reménye. Ez a térség azonban eddig még nem kerülhetett a képzelet térképén túli pontosabb körülrajzolásba. Egy regény – talán éppen ez… –, s valamely erkölcsi menedékhely talán még keltheti a gyötrő félelmeken túli megtestesülés illúzióját. Anton Baláž sokat tett ez emlékezeti kísérlet pontosításáért és élményhűséggel közvetíthető igazságaiért. Ha más talán nem, ő térképre rajzolta a reménytelen remény, a feledhetetlen örökség még utolsó ideiglenes tartományát, s megszemélyesítette mindazokkal, akik őrzői maradhattak a nemesebb és emberibb céloknak.
/Írásom a Napút folyóirat weboldalán megjelent recenzió némileg változtatott változata – egyben a romániai zsidóság emlékezetére is figyelmet irányító közlés/.
i Fordította Archleb Gály Tamara és L. Gály Olga. Napkút Kiadó, 2016.