Sokak értékrendjében, milliók normarendszerében él intenzív (vagy legalább halovány) emlékképe a „haladás” mindenkori késztetéséről, az egyetemesnek mondott/látott fejlődés célirányának meglétéről, s olykor még konkrét módjairól is. Legalább a felvilágosodás óta mindenképpen, de a polgári fejlődés legkülönfélébb nyugati időszakait tekintve is szinte mindenütt hozzákapcsolódott e haladás reménye a regnáló hatalom bölcsességéhez, máskor kényszerű megszorításához, pragmatikus késztetéséhez, a piacgazdaságot fejleszteni képes és kész állami magatartás kimódolásához. Azután persze ahhoz is, ami e felhatalmazás, kiváltság, olykor túlhatalom visszavonásával, a polgárosult társadalom jogköveteléseivel, nemegyszer ellenállási igényének szavatolásával is összefüggött. Már ott…, ahol legalább valamelyik fél képes, hajlamos vagy hajlandó volt a másikra odafigyelni, s nem csupán kirobbanó lázadás-tüzek vagy államrend-borítások árán szerezhetett érvényt észrevételeinek, nyilvánosságának, akaródzásainak. Egyéb, bár sosem eléggé pontos, de mindig felhangoló kifejezéssel: a civil társadalom ellenállási jogának kereséséről, meglétéről vagy hiányáról lehet beszélni, mióta a polgári fejlődés nemcsak elindult, de intézményesült is. Merthogy egyik (és lényegi, és tömeges, és a folyamatnak karaktert adó) alapintézménye a közakarat, a közjó szolgálata, a közhaszon mindenkori ideája…
A civil törekvések, képviseletek, remények és főképp intézmények egyik bázisa, alapzata kétségkívül a (nem szükségképpen politikai) jelenlét, ezen belül is a társadalmi integráció egy sor lehetősége, körülménye, feltétele és mindezek kihasználásai hajlandósága. Rövidebben szólva: a civil táradalom igénye. A másik „térfélen” azonban föltétlenül ott van a közvetítő intézményrendszer, az egyezkedések számos fóruma, a partnerségek megannyi alakzata, a törekvések foglalata, sokféle energiák kumulációját elősegítő vagy organizáló szervezetrendszer is. Ezt a „felépítményt”, melyet a nyolcvanas évek változó politikai szótárával már egyre többen merészelték társadalmi érdekképviseleteknek nevezni, még mindig nem – és sehol sem – a jólnevelt állam teszi teljessé, engedi kibontakozni vagy serkenti létrejönni. Sőt, egy sor kortárs politikaelméleti teória szerint az államiság elvadulni látszó, túltengésben érdekelt és túlkormányzásban nyűglődő szféráit az érdemesebb világokban épp maga az ellenérdekelt társadalom lehet képes (talán) korlátozni – ellenkező esetben pedig leginkább csak elszenvedni, vagy még ritkább esetben megbuktatni.
Az utóbbi évek legfrissebb társadalomelméleti teóriái között a civilség, a civil érdekérvényesítés, s maga a civilizációs reményű társadalmi részvétel elcsempülni látszik: kiesnek közvetítő rugói, elrozsdásodnak érdekreprezentációs eszközei, behorpadnak oldalai, kiüresednek konvencionális intézményi keretei is. A politikát mint eszköztárat, mint a formaalkotó komponensek egyik leglátványosabb és egyre többször már legharsányabb rendszerét mindenesetre még mindig és továbbra is a társadalom hatalommal kiegyező erői, alkalmasint ellent is mondó, de e dacolás energiáit a Nagy Egész érdekében mozgósítani merész civiltársadalmi törekvések serkentik. Serkentik fennmaradni, serkentik hatékonyságát, stimulálják elkötelezettségét, tartalommal töltik meg intézményrendszerét, legitimálják státusát, formalizálják kapcsolati színtereit, szolgáltatóvá teszik vagy gondoskodóvá… – mindenesetre olyan aktivitásokkal teszik teljessé, melyek nélkül maga az államiság is csupán virtuális képződmény lehet. /Ami nem jelenti azt, hogy képzelt állam képzelt nagysága és még virtuálisabb hatalma nem lehet olykor éppoly eredményes, mint valódi állam valódi jogintézményeinek olykor lehetséges vagy kívánatos összhangja!/
E státuszt, a társadalmi fejlődés és politikai normarend egyezkedési folyamatának mindenkori (vagy köztes-időleges) eredményességét hivatottak szolgálni olykor a pártok, máskor a pártoktól független autonóm képződmények, s nemegyszer az új arculattal jelentkező tömegkezdeményezések is. A „civil társadalom” eszméjének a hazai politológiában a nyolcvanas évek végétől már meglehetősen hangos képviselete, olykor csak a definíció szintjén, megint máskor a remények és beteljesült vágyak kereteinek megfogalmazásában kezdettől valamelyes hangadó szerepet vállaló Ágh Attila most újabb kötettel járja körül a társadalmi progresszió idült problémáit és időszerű esélyeit. A (nem véletlenül – nomen est omen – Progress könyvek sorozatában) kiadott kötet A politika alulnézetben. A politika világa a nyugat-európai demokráciákban címen jelent meg,1 s az „alulnézet” körében evidens témakörével a „politizáló társadalom” helyébe kéredzkedő „kormányzó társadalom” kérdéskört emeli ki első nagyobb fejezetében. Ez mint „nyugat-európai modell” a megújuló világok egyik termékeként a „mozgalmi társadalom” szféráját nevezi meg a jövőhöz vezető utak kihívó és pragmatikus folyamataként, még rövidebb képletbe foglalva (ahogyan az előszó utószava szólal meg) „a politikai köztér visszafoglalása” konklúzióval számolva. S lévén szó vitatkozó munkáról, „tudományos esszéről”, melynek forrásmunka mivolta leginkább a későbbi viták során bontakozik majd ki, Ágh nem is közöl kiadós szakirodalmi jegyzéket, inkább a szemléletmódok illusztratív mivoltával élve végjegyzetekben kínál forrásmunkákat, ezeket is kontextusaikba ágyazva. Európára „nyit ablakot”, de kontrasztként használja a közép- vagy kelet-európai rendszerváltások társadalmainak példatárát, leplezetlenül keresve (miként az egész Progress-sorozat) a „jövő a jelenben” állapot teljesebb összképét. Kiemelve persze, hogy a fejlődés vagy haladás fogalomkörében a számunkra adott előképek föltétlenül az európai Nyugat példázatai, kritikai észrevételei is ebben a vonzáskörben relevánsnak tekintett felfogásokra fókuszálnak…, így ezek „honosítása”, új keretek közötti továbbgondolása akkor is feladat, ha a (nem)kritikus többség a politikát egy behatárolt területen mozgó, kormányok vagy/és pártok által megült jószágnak tekinti, s vele összefüggésben csak kocsmaasztalnál képes saját álláspontot formálni.
Ágh éppen a fejlett demokráciák működőképességének titkaként, „éppen a politika széles és nyitott világa ’középen’, a nagypolitika és a civil társadalom között” elhelyezkedő köztes teret nevezi meg. „A ’köztes politika’ egy olyan gazdag és jól tagolt intézményrendszer, amely közvetíti és politikai követelésekké formálja a civil társadalom nyomását a nagypolitika felé” – véli hangsúlyozhatónak a kötet hátoldali ismertetőjében is. Kötete ezért az érvelés-dimenzióért vállalja a társadalmi fejlődés-modellek között nyugat-európaiak egyre táguló társadalmi világának bemutatását, az alulról jövő más-világok értékszemléletét, a demokrácia igazi terepének okkal tekinthető politizáló társadalmi miliőt (s ezen belül a jó kormányzás paradigmatikus kérdéseit, a „Nyugat Aranykora” után következő helyzeteket, a versenyképes demokrácia globalizáció-kihívás közbeni formálódását, a társadalmi/állami szférák elválását és szükségképpeni újratalálkoztatási igényét – ez alkotja a három nagyobb fejezetből az elsőt, 27-63. old.), továbbá az európai civilizációs útvonalon haladók megoldásait, multikulturális és paradigmatikus esélyeit.
A kötet további két fejezete (Politizáló társadalom Nyugat-Európában, A kormányzó társadalom Nyugat-Európában) a hosszúra nyúlt átmeneti szakasz és az összehasonlító politológia számára nem meglepő kontrasztokat, helyi eltéréseket, az átmenetek ciklusait, válságait, sokkhatások kezelésének esélyeit, a viharos átmeneti szakaszok fenyegetéseit, a 2008-as világkrízist követő demokratikus esélycsökkenést, a magyar fejlődés-változatot is Polányi Nagy Átalakulás-ának és az új világrendek megformálódásának kísértéseivel együtt tárgyalja. Megállapítja, hogy a nyugati, sőt világméretű demokratizálódási igényformálás mellett és helyett „Magyarországon viszont a politika drasztikus leszűkítése ment végbe 2010 után. Ezzel az ország radikálisan letért az uniós fejlődés főútvonaláról, és drasztikusan vesztett globális versenyképességéből a regionális partnereihez képest is. Ezért a könyv meghirdeti a politikai köztér visszahódításának, az alulról építkező demokráciának a programját, mert a nyugatias köztes politika intézményrendszerének kialakítása rendkívül fontos Magyarország demokratizálása és eredményes uniós tagsága szempontjából”. Az „államimádó gondolkodástól” a New Deal-ek fejezetein át a kiegyező államot és gondoskodó apa-szerepét korlátozni kívánó törekvések bemutatásán át egy fölöttébb szükséges „gondolatrendszer-váltás” sürgetését proponálja mint időszerű álláspontot. A második fejezet a politizáló társadalom korai képviseleti demokrácia-igényétől, az osztályharcos esélyeken át a középosztályi társadalmak fénykora felé kanyarodik el, hogy aztán „a parlamentáris demokrácia ’közpolitikaivá’ tágulását” láttassa a globális világfolyamatokban, majd ezt a mozgalmivá váló generációk megjelenésével ellenpontozza (65-93. old.). A harmadik fejezet a kormányzó esélyek mellé (kormányzat, kormányzás, kormányzó elitek, stb.) a „kormányzó társadalom” igényének kibontakozásával teljesíti körképét, a hálózati társadalom erősödésének helyzetképével mutatja föl a „fejlesztő állam” és a „jövőorientált társadalom” viszonyrendszerének újabb kulcskérdéseit, összegző kitekintésében a hosszú évszázadra elhúzódó iparosítási időszak szervezési elvének megváltozását a Brexit, Trump elnöksége, a radikális termelési válságok és a demokratikus észérvek háttérbe szorulására hangolt hanyatlás képeire kopírozza. De hangsúlyozza: „Csatasorba léptek és globális mozgalomként is szerveződnek” immár a termelési válságok áldozatai, kárvallottai, ezektől máris szenvedő új generációk. Az új kommunikatív világrend lakói immár nemcsak (?szép?) Új Világot képzelnek, rájuk már egyre kevésbé hat a „dezinformáció korának” megannyi új tüneménye – de mindez csupán előfeltétele egy „új társadalmi szerződés” megkötésének, a bezárkózások ellenére is világhálóba szövődő társas kapcsolati kultúra túlélő reményeinek, s a kötet zárszavának tekinthető „dacosan optimista utószó” soraiban már „az útvesztés tragikus tényének” élményanyagával együtt élő új generáció másfajta modernizációs útitervére teszi hangsúlyait. Összességében a rendszerkritikai attitűd itthoni erősödését, a jövő felélését célzó Fidesz-világgal szembeni növekvő elutasítást, az útkezdő nemzedékek európai esélyeinek még lehetséges jövőképét vázolja (133-138. old.).
Progresszív állapot-ábra ez, kétségtelen. S bár fura, hogy a megjelenése óta eltelt három esztendő messze nem hozott oly egybehangzóan harmonikus változásokat a világ legtöbb államában, mint azt e képzet feltételezte, de egészében szinte alig marad meglepő fejlemény, drámai esemény a mindennapok társadalmi életében…: az esély nemcsak Ágh Attila előre elképzelte verzió maradt, de a progresszió konstans eleme is. Legközelebb majd a hálózati társadalmakba ügyesen beavatkozni képes manipulációs társadalomról olvashatunk… – talán. De lehet, ennél drámaibb lesz az összkép az újabb Progress-kötetek sorában is.
A. Gergely András
1 Noran Libro, Budapest, 2017., 145 oldal